A Baroness tizenkét éve alakult, és az egyik legötletesebb koncepcióval dobja ki a lemezeit. Először volt a Red majd a Blue, míg legutóbb a Yellow & Green dupla lemezük. Mindegyiknek eszméletlenül fasza grafikai munkával a borítón, köszönhetően az énekes/gitáros John Baizleynek. A színkoncepciót követve év végére becsúszott a Purple, ami ugye adná magát, hogy a piros és a kék keveréke lenne. Hát nem az.
Semmi sem okozott volna nagyobb örömet így karácsonyra, mintha újra átélhettem volna azt a borzongást, amit megannyiszor átéltem a Red és a Blue hallgatása közben. Azok az anyagok karcos, mocskos, energikus és néhol kegyetlenül a fülbe simuló dalokkal volt teleszórva. A Yellow meg a Green kezdetben izgalmasnak hatott, de a sokadik végig hallgatás után már kezdtem gondolkodni, hogy mégis mit szeretek ebben a lemezben. Két- három számot. Kábé ennyi.
Most oda van az akkori lelkesedésem is. Mert a Baroness elindult egy úton, amit, hogy őszinte legyek eddig sem értettem, és ezután sem igazán fogok. Baizley megmaradt a tiszta éneknél, ami jóindulattal is kb. 20 százalékban sül el jól, ráadásul Peter Adamsszel előszeretettel kezd ikergitározásba, amivel nem lenne baj, ha csak egy-két alkalomról lenne szó, de gyakorlatilag minden számba beletuszkolnak legalább egyet, de inkább többet. Volt ilyen régebben is, de most nagyon súrolják és sokszor át is lépik a giccs határait.
Hogy hova vezet minket a Purple? Leginkább tévútra. Többnyire azért, mert egy olyan szám sincs ami tökéletesen telitalálat (Hiába volt elég gyenge a Yellow & Green az Eula vagy a Take My Bones Away hibátlan tételek voltak). Még a leginkább jónak tűnő dalokban is menetrend szerint jön valami olyan megoldás, ami után ráncba áll a homlokom. Úgyhogy itt vannak a legszebb pillanatok az ürömmel keveredve:
A Morningstar nyitó riffje mint a régi szép időkben, a refrén nevetség tárgya. A Shock Me egészen el lett kapva, és ebbe lehet a legkevésbé belekötni. A Try To Disapear lenne a lemez csúcspontja, de ehhez le kell nyelni egy újabb hatvanas évek italianó kesergés harmóniát, meg a végig robogó ötlettelen hetvenes diszkó ütemet. A Kerosene a Mastodon hangulattal nem rossz, de az aréna rock refrén kicsit ledob, és ha már aréna rock! A Chlorine & Wine lenne itt a nagy dobás, de kb. olyan mintha az ambient/post-rock leglenyűgözőbb pillanatait egy csarnoknyi Kiss-szel, Motley Crüe-vel nyakon öntenénk a maga kokain mámoros megdicsőülésével. A végére nagyon átcsap valami rossz filmzenévé, pedig az indítás ott van.
A Mastodon vonalas kitekert, a befogadást mégis inkább elősegítő riffek még visszaköszönnek a Desperation Burns-ben például, jön azért egy szét reverbezett epik szóló, csak, hogy el ne bízzuk magunkat. Ezzel a pátosszal mérgezik meg a fílinggel kezdő If I Have To Wake Up végét is. Mindegy, mert az már a Purple vége is. Félidőnél a Fugue az egyik legnagyobb pillanat a maga két perces instrumentális atmoszféra teremtésével. Ez idézi vissza a régi szép idők album indításait, felezéseit (Bullhead’s Psalm, Cockroach En Fleur).
A Purple nagyon súlytalan lemez lett, pedig minden volt a Baroness, csak éppen ez nem. Most ott tartunk, hogy ha két-három számonként jön egy elkapott riff, már akkor is örülni kell. Van benne egy furán kommersz íz, ráadásul emellett a hard rock/heavy metál előtt is mélyen meghajolnak, ami sokszor válik izzadtság szagúvá. Volt régen is ikergitár, meg gitárhíró riffelés, de egy olyan összetevőként, ami egy izgalmas egésszé olvasztotta a Baroness zenéjét. Most viszont nem értem a koncepciót, és nagyon távolinak érzem az olyan odabaszós dalaikat, mint az Isak, a The Sweetest Curse, vagy a Jake Leg.
2.5/5
