RockStation

Te adtad az érzést, és mindent, amit kértem - búcsúzunk a Replikától

2016. január 10. - Nemesúr

replika_rip_png_1.png

Régen érzett haraggal írok most. Haraggal ugyan, amit a zenekar, amiről írok, ellenjavall, és mégis csak: haraggal, mert nem lehettem ott az estén, amikor utoljára játszanak nekünk. Amiért ez egy életút-cikk, és nem egy koncertbeszámoló. Az 1994-'95-ben Debrecenben alakult Replika, a mindenkori magyar keményzene kultikus, meghatározó zenekara, ahogy e sorokat gépelem, ott fejezi be a pályafutását, ahol elkezdte. Spirális út ez, mint a léleké, ha jó: ugyanabba a pontba jut vissza, csak magasabb szinten.

A Sepultura és a Korn első sikereit aratta még a világ túlfelén, és épphogy eljutott hozzánk a hírük, mikor 1 hó híján 21 éve megjelent egy lucskos-napos februári napon egy pici, vidéki zenekar első anyaga, a fojtogató haraggal és precíz hangszereléssel felhörrenő Testek demókazi, egy maréknyi budapesti és vidéki zeneboltban. A hazai szakma úgy adta körbe őszintesége és itthon semmihez se fogható dallamvilága miatt, mint egy fémveretes Szent Jobbot, amibe belecsapva az akkor először igazán áttörő Tankcsapda már vitte is őket széles e vidék nyári fesztiváljaira, turnézni. Nem mellékesen a Replika bábáskodott az Ektomorf, kb. testvérzenekaruk indulása körül. Homályos mondák szólnak holmi limitált splitekről is, és már akkor csináltak közös számot ÉS versfeldolgozást, amikor ezek fogalma se merült még fel a hazai metalban. De még MICSODA feldolgozást:

3 év alatt 2x2 tagcsere, bő 100 (ha nem 200) koncert és 2 robbanékony album következett: a Metal Hammer kiadta debütlemez Nem Leszek Áldozat és az idehaza új irányt mutató Ima. Az előbbi kiteljesítette, az utóbbi konzekvens átgondoltsággal lépte át kezdeti hangzásukat, dinamikájukat, ami miatt páran elpártoltak, értetlenkedtek a banda háza táján... hogy aztán évek múlva az ország nagy kísérletezői, zenei úttörői között emlegessék őket. Közben rasztatincsek jöttek-mentek, a máig tartó felállás (Falat a basszeren és Szabó Gergő a dobokon) pedig összeállt az Imára. A klipet nézve és hallgatva esetleg rosszmájúan megjegyezhetnénk, milyen Kornos, csak azt se felejtsük, hogy globálisan akkor a Korn még épp csak elkezdett feltünedezni (itthon 2002-ig várhattunk a berobbanásukig). A vádaskodó, kifelé szájaló, saját csóróságuk varázsába öregedett hazai punk galerik, az eddigre kb. kihalt, kiüresedett rockbandák és ócska, teljesen elrugaszkodott dolgokról sercegve hömbörgő trashformációk közt a Replika olyan eredeti hangot képviselt mind zeneileg, mind lírailag, egész a 90's évek közepétől, és olyan lemezeket tett le az asztalra, amik alapjaira egy az egyben épültek a 2000-s évek magyar metál(os) sikerzenekarai. Bökj rá tök random egy Depresszió vagy Road-dalra pár trekk után az Egy Másik Világ Kapujában albumról, és NA LÁM. Csak nehogy csalódj az ikonjaidban. 

Az ezt követő években, ahogy megfogalmazódott bennük a többé, jobbá válás igénye, és megtörténtek az első komoly flörtök a keleti spiritualitással, e folyamatokkal párhuzamosan mélyült el zenéjük. A Föld EP, a Testbe Zárt Lélek és a Másik Világ Kapujában saját zenei-testi-lelki átalakulásuk tükre, tudatosan új utakat kereső, kísérletezőbb albumok lettek, a kemény metalba hard rockos hookok, egységesebb húzás, átláthatóbb struktúrák és néhol orientális betétek kerültek. Ez csak természetes: valahogy el vagyunk szokva attól (na nem csak ám itthon, vagy a hazai zenei szcénában ám!), hogy saját belsőnk működésére reflektáljunk, ahelyett, hogy kurvára kemény szavakat sulifixezgetünnk össze addig-addig, amíg nem rímelnek, természetesen zsánereink szűkös centikre kiszabott fogalomkincséből. Meg-nem-értettség, passzív-agresszív optimizmus a pincehácéban! Démon-isten-bűn-fém-háború a hevimetálban! Ott se levő fantomok anyázása, öncélú vulgaritás, disznóvicceskedés és az igénytelenség magasztalása a punkban! Elvontkodás, cukizás és irodalmi allúziók nemzőgörcse az ekkor formálódó alterben! Ez volt az egyik lehetőség...

replika_2001.jpg

...A másik sarokban pedig ott a Replika. (A fotón 2001 körül.) A választás adta magát. A Replika hitelessége, még a néhol sántító rímek és a párak szerint kétes értelmű szövegek ellenére is, valódi névértékké vált: megannyi magát spanyolviasz-szarógépnek látó, láttató zenei replika közt a Replika egész életében eredeti maradt, és nem csak idehaza. Ez eleinte sorsszerű iróniának tűnt... Aztán egy napon, mikor először hallgattam a Nélküledet az nélkül, akivel több lemezt végigszeretkeztem / durmoltam, és egyik pillanatról a másikra magamtól kezdtem velük énekelni, majd magamra ismerve az elhangzottakban, sírni, mint egy gyerek. Azt hiszem, ekkor értettem meg: a Replika sorai nem csupán hangzatos szavak, hanem megélt és megvalósított igazságok. ...Bocs, hogy picit előreugrottam, mindennek kell legyen kezdete és vége.

Vissza a múltba: a 2000-s évek első felében ritkuló koncertek, fél lábbal elvonulásuk akkora űrt hagytak maguk mögött, hogy a viccesen "krisnametálnak" titulált szub-szubzsáner pár (meglepően hangulatos) zenekara jelent meg kitölteni az utánuk a deszkákon maradt teret. Nincs nagyon más olyan banda az országban, ami elmondhatja magáról: akaratlanul is egész stílusirányzatot teremtett. A Mantra, a Visnu, az Om, a Narayan és mára javarészt feledésbe merült társaik munkássága kellemes hiánypótló, profi zene és alkalmasint mély mondanivaló, persze a forma és a szavak egységében egyik sem ér a nagy előd nyomába.

Ezalatt a Replika hitelessége nem csak zenei téren nyert híveket: egy tisztább létezés reményében többen is, változó sikerrel, teljesen a Krisna-tudatnak és más keleti vallásoknak szentelték magukat az akkori magyar undergroundból, és ebben a zenekarnak bizony kulcsszerepe volt. Elég ha Jaya Hari dasra, és az ő Mantrában, Narayanban és az Audioplanet Stúdió falai közt megannyi príma magyar lemez keverésében végzett munkásságára gondolunk. A Mantra szintén Tankcsapdával közös turnéja a TCS + Replika körutak sikerét idézte 2000-ben, majd a Replika + Mantra összeállásból előbb Eternal Soul turné, majd Eternal Soul Records lett, a hazai underground metal legendás műhelye és az évtized jellegzetes metal-hangzásának főkohója, hová a fentiek és számos kisebb-nagyobb kísérleti metalbagázs mellett olyanok jártak felvenni és kiforrani, mint a Cadaveres.

Ahogy az ország is egyre kevésbé értesült a befelé, maguk felé forduló zenekar ügyeiről, egyre nehezebb lett elérni őket is. A rivaldából misztikus háttérbe kerültek, a zenei sajtó 2006 körül mintha elhordott bandapólóként foszlott volna le róluk. A 2006-os Igazi Kép szülinapi koncertlemez/DVD-nek együtt örült a szakma és a fanság apraja-nagyja... aztán hátradőltek. Innen nézve mintha ezzel könyvelték volna el végre-valahára a Replikát úgy nagyjából valamilyennek... de némi meglepetés várta őket!

Én erről persze ekkor mit se tudtam még. 15-16 éves korom körül, talán 2006-ban futottam beléjük először, amire már büszkén mertem fekete pólót és szegecses karkötőket meg karnisláncot hordani. Ekkor már természetesen olyan kemény-de-értelmes zenéket hallgattam, amik szavatolták, hogy elég keménynek-de-értelmesnek érezzem magam a túléléshez minden egyes idegrohamos hajnalban, mikor a sulinak csúfolt pokolbugyorba tuszkoltak. Egy frusztráltan 10-ig virrasztott kedden a Viván, a Megawattban olyan elemi erővel baszott pofán az Egyedül Nincs Esély, mint egy pszichológus, gyóntatópap és behajtó egyszerre. Egész a mai napig viaskodtam a címmel, megrögzött individualistaként, de most már látom, érzem, hallom, hogy minden sora arany.

Seperc alatt be kellett szerezni tehát a Durva Életet, amit csiszolatlanul is szerethetőnek, és mindenek előtt: igaznak találtam. Olyan vad idők voltak, hogy még megvettük a maga plasztikvalójában, ami tetszett! Én spec. kőkemény java-havi zsebpénzemet képező 2800 forintért a kaposvári zenebuzik szentélyeként (akkor működő) CD-Boxban, és a lemez máig az otthoni lemezpolcom Magyar Oszlopa topjában csücsül. Betettem a lejátszóba... és le lettem hengerelve. Akárcsak pár virágcserép meg anyuka-apuka is a rátáncolás hevében, de aztán ők is meglelték az áhított lelki békét, mikor 19.-20. szülinapom környékén az Acousticát hallgatta a család az ünnepi ebédhez, akár tetszett, akár nem. És ki hitte vón', végül tetszett nekik, nagyon is.

Életem első zenés meditációját a Sri-Gurut replayre téve nyomtam le, és nem érdekelt, milyen hamisan éneklem és hányszor cseszem el a nyelvtörő szöveget, rendkívüli béke és szépség töltött el. Csodálkoztam, hogy egy ilyen, sosem céltalanul dühös és kemény banda hogy volt képes egy ennyire érzékeny, szívet tépő, zeneileg cizellált albumot összerakni, mint az Acoustica - még ha a dalkincs az eddigi éveik alatt is született. Az új hangszereléssel előtérbe kerültek a direkt, mégis költői igényű dalszövegek és mondanivalók, amik mindig is többé tették a Replikát egy rendkívüli metálbandánál - még azok számára is, akik vagy a formától, vagy a tartalomtól riadtak el mindaddig. Plusz, az "Akusztikus Replika" igazából a Replika és a Frogshow zenekarok fantasztikus hibridje volt, ahonnan Falat méltósággal húzódott háttérbe, hogy ez a felállás - átmenetileg őt nélkülözve - elmondja a magáét még pár éven át újra meg újra, zártkörű, füstölős koncerteken (már a metálbulik mellett). Ez a lemez úgy szolgált nekik, mint a Nirvana-nak anno anno az MTV Unplugged: egyszer s mindenkorra bebizonyították, mindenkinek, de talán legfőképp maguknak, micsoda zenei kincs és kifinomult érzékiség lakozik bennük, hogy végérvényesen több van bennükk, mint addig bárki hitte volna. Indiai hagyományos dallamok keverednek flamencoval, klasszikus gitárral és tábortüzes nyugati folkkal. Máig nem hallottam hozzá foghatót. (Plusz így garantáltan van miért emlékezni a Frogshowra.)

Egy rakatnyi ős-brutál fan ekkor szép csendben letett róluk, hogy "már nem olyanok, mint régen..:", pedig a Replika olyan old-school volt, hogy egész 2005-ig (!) minden albumát kiadta kazin is. Úgy kell nekik: ilyen, mikor egy banda kinövi a saját rajongóit. "Ez a Csató gyerek megtanult nagyjából énekelni végre!", mondta faterom, a hörgések örök ellenpártolója - kissé kemény kritika volt, de az érdem tagadhatatlan. A gimis énem örökké hálás lesz nekik, amiért egészséges outletet adtak a haragom, magányom és meg nem értettségem levezetéséhez... De a mai is, amiért újra meg újra emlékeztetnek a személyes felelősség és öncsalásaink súlyára. Megítélésem szerint ez a zenekar pályafutásának legegyetemesebben megszólaló, megszólító műve, a csúcslemezük.

Eddigre a napnál is világosabbá vált: az évek során olyan értékek rendszerét artikulálták egyre kristályosabban, bármiféle propagandisztikus térítő szándék nélkül, olyan folyamatokra mutattak rá, amik idegenek voltak minden addigi környezetemtől (zeneitől, vallásitól, emberitől, "nemzetitől" egyaránt). Református suliban konfirmáltam, de a maréknyi egész jó arc mellett hitetlenekkel, szadistákkal és szarháziakkal volt dugig, konkrétan annyi volt a vallás, mint béka picsáján a szőr; a gimim meg simán egy 6 éven át tartó szociális gyilkossági kísérlet volt (akkor még) szerénytelen személyem ellenében. Hazaérve és benyomva a PLAY-t viszont Peti szájával egy alaktalan isteniség szólt hozzám, és azt mondta: nem csak te érzel így. Ne hagyd, hogy a környezeted a maga képére formáljon, és üdvözülsz. Mindezt valós tapasztalatok alapján: a zenekar tagjai eddigre már változó mértékben, diszkréten gyakorolták a Krisna-tudatot.

replika_ketarc.png

Ahogy írom mindezeket, jövök csak rá milyen hatalmas hatással volt a lelki fejlődésemre, a világszemléletemre a Replika, és mindaz, amit egyre konzekvensebben képviseltek. Merték felvállalni hitüket anélkül, hogy egyszer is elhangzott volna a Hárekrisna. Spirituális zenekar voltak, nem vallásos; isteni erkölcsöt és emberi küszködést énekeltek, nem dogmát és nem műbalhét. A látványosan istentelenkedő, bármiben hívőkre magas lóról direkt köpő (mondhatni: erőszakosan, arrogánsan ateista) metal-kultúrában tapintatos lázadás volt az övék. Minden énekük tekinthető csatadalnak, vállalásnak, zsoltárnak, a legtöbb himnikus szám pedig egyszerre értelmezhető segítségkérésként, szabadon utó-címezhető szerelmes dalként és Isten dicsőítéseként. Anélkül, hogy bármely felekezet rongyaiba bugyolálnák az Ő alakját, a végső értelmezést a hallgatóra bízva. Ja, és emellett mindvégig kibaszottul, kegyetlenül metál. 

A 2009-es Nem Hiszek / I Don't Believe-nek hála rövid időre újra mintha felkapták volna a bandát, ami mintha ezzel tett volna utolsó kísérletet világi hírnevének öregbítésére. A lemez a remek kritikák ellenére relatíve visszhangtalan maradt, pedig kritikusként mondhatom: a magyar extreme/trash koronája. Tartom, hogy műfaja(i) megkérdőjelezhetetlen királya a magyar kemény zenében. Semmi sem ér a nyomába, ami hasonlót vállal, és amit hazulról hallottam más előadóktól, tényleg, egyszerűen semmi, se angolul, se magyarul. Sötétben fortyogó láva, valós nemzetközi potenciál, egész jól (ha nem is perfekt) lefordított/felordított, egyszerű, de tartalmas szövegek, olyan agresszió, olyan brutalitás, olyan eszeveszett húzás, amit talán sose hallottam tőlük, és hömpölygő, nagyívű építkezés az album végéig.

Ami még több: olyat tettek, amihez hasonlót más magyar zenekar még nemigen. Élő egyenes felvételen meg merték kérdőjelezni saját hitüket. "Elegem van már abból, hogy millió életen keresztül küzdök / És sohasem érem el azt, amire vágyok", "Nem tanultál, csak hiszékeny lettél", "Ki tette ezt veled? / Miért történik így? / Ez jár neked! / Te írtad meg így!" és a top "Menekülök a félelemtől / Menekülök a tetteimtől / Menekülök az értelmemtől!" - ezek a sorok, amivel szembenéznek elvárásaikkal, amit a tisztább, megkötőbb tudatosságtól vártak, és amik úgy érzik, rohadtul nem teljesedtek be. Mi van, ha csak bekajáltam ezt az egészet, mi van, ha hiába vagyok irgalmas és törődő, semmi sem lesz jobb, mi van, ha végül engem is átbasztak, aki arra tette fel az életét, hogy átbaszás nélkül éljen? Mi van, ha ez az egész Szent Tudatosság vaker humbug? Válaszok nincsenek, azok meglelése már mindenkinek a maga dolga.

Az album közepe körül megfordul a narratíva: az elkeseredett vád befelé fordul, önváddá, majd rezignált, szúrós szembenézéssé, a nehéz, de helyes élet mindennapi fájdalmakon át is vállalásává változik. Ettől még nincs győzelemérzet, nincs feloldozás, nincs bocsánat, nincs happy end. Nem hiába az a lemez címe, ami. Hitehagyás helyett padlógázzal végigtolt dühterápiaként működik az album: végső búcsú a mindeddig meghatározó haragtól, annak csúcsra járatásával. (Nyugodtan tessék utánaüvölteni, ritka felszabadító!) A kör bezárult, az angol lemezen a Bodies, a karrierjüket elindító Testek angol verziója volt a bónusz. Kár, hogy nem futtatták meg "kifelé", hisz mi másért is készült volna először Replika-számokhoz angol szöveg? Talán már mások kötötték le őket. Vagy köpködés nélkül beletörődtek a korukba, amit elregélt Csató itt is, vendégségben:

A 2013-as Az Élvezetek Földjén már nem akart megváltani senkit, inkább mindenkit a maga megváltására biztatott. Letisztult, rendszerezett summája és kimért összegzése életművüknek, az Add Meg lenyűgöző klipjével megtámogatva. Ez a tökéletesedett Replika: teljesen tiszta ének, világos artikuláció, több tételes számok, csodálatos, pengő hangzás, ellenállhatatlan berántó, modern groove-ok, és minden eddigi korszakuk egységes egybeszitálása. Sosem volt ilyen kerek, kiegyensúlyozott és kiforrott a Replika, úgy hallatszott, elérték azt mind megszólalásban, mind szövegvilágban, amire mindig is törekedtek. A Metal Hammer mellékleteként ráadásul, egyenes úton minden zenepolcra, és... gyakorlatilag nulla reakcióval az ősrajongók körletén túl. Ez elég volt évi 2-3, párszázas/párszázfős bulira (ld. a cikk végi Barba Negrás fotót) azok számára, akik szó szerint több tíz-, ha nem százezret táncoltattak meg a Kárpát-medencében évek munkájával. Eztán engem is elkapott az élet, az itt tanultakat Oshóval, Weöres Sándorral, zen buddhista koanokkal, a bárkinek hazudozás teljes minimalizálásával meg csípős rockzenei cikkekkel fűztem tovább (mint látható). Egész meg is feledkeztem a fiúkról, amikor is idén nyáron sznájperként lőtt mellbe az a bizonyos, iszonyatos nyilatkozat:

replika_idezet.png

Gondoltam, oké, oké, OKÉ, nem parázunk, nyugi van, nyugiii, van elég időm, mire odajutunk. Azt is gondoltam persze egy ideig, hogy mindig lesz még időm megváltozni, meg hogy a jó és a rossz, amit teszek, szükségszerűen megtérül többszörösen. Aha. És most tessék, itt rohadok egy rendetlen, félsötét pécsi albérletben, ahelyett, hogy az öklömet és a fejemet ráznám hörögve a Roncsbárban... És ömlik belőlem a szó teketória nélkül, és nagyon próbálok nem rábőgni a klaviatúrára, és nagyon, nagyon nehéz. Sosem láthattam a szívemnek talán legkedvesebb magyar zenekart élőben, és vizsgák, szigorlat, szakdoga, nők, meló, feladatok, saját banda, tornyosuló cikkek, minden együtt ide meg oda, ez bizony az én saram. Erre nincs bocsánat. Szerencsére megtanultam, részben tőlük, hogy felismerni, elismerni, ha fasz vagy; belátni hogy ezzel magadnak is ártasz... Na, az már az út fele. 

Szóval nekem már ma maradt az, mint mindenkinek holnaptól: a monitor meg a hangfalak előtt csápolás. Marad a nyugalom, hogy a Replika nem a miénk, hanem alapvetően mégiscsak 3 Lélek Útja, akik úgy érzik, 2016 január 8.-ára kinőtték ezt a gúnyát, ezt a testet, ezt a nevet, ezt az egész hatalmas életművet, amit fölösleges tovább  bárki örömére is csinosítani. Most ezt levetkőzik magukról, reményeik és reményeink szerint magasabb szinten léteznek tovább. Külhonban, itthon, jó szívvel adott finom vega ételekben, hívő közösségek élén, más zenei formációkban, szóval: a Replikán és rajtunk túli életükben. Megkerülhetetlenül beugranak a klasszikus sorok:

Mi pedig? Legyünk hálásak a pillangók táncáért, még ha ez a rájuk sörrel-izzadtan-üvöltve pogózást jelentette is. Sőt, akkor pláne. Mert szerintem még találkozunk. Vagy így, vagy úgy. Erről szól ez az egész, nem? Minden körbeér. Ezer kis Replikában, tudatunk mélyébe ágyazott személyes replikáitokban éltetjük tovább mindazt, ami titeket is éltetett, fiúk... illetve fiúk, lányok, guruk, mindenki. 

Köszönjük. Igazán köszönjük.
Namaste Replika.

replika_fin_png_eff.jpg

Ja, és a közel teljes Replika-famíliával, majd' minden volt taggal végigtolt buli?
Állítólag elég jó volt.

~

Katt a névjegyre további írásokért.

rs_nevjegyem_csak_nemesur_1.png

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr288253064

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

fulopmiklos · http://mountainbike.blog.hu 2016.01.11. 09:12:00

Azért az elég átgondolatlan kijelentés, hogy a Korn "berobbanása" itthon 2002-ben volt... Nekem inkább 1995/96 rémilk... :) Na, de tudjuk be ezt a szerző korának...

mtomi · http://utolsoejjel.blog.hu 2016.01.13. 07:14:40

@fulopmiklos pont ezt akartam írni én is, mert ez maradt meg igazán ebből a maratoni, csapongó, de azért aranyos cikkből. A Korn a Life Is Peachy albummal már egyértelműen berobbant itthon, és a Metal Hammernek köszönhetően nem is csak Pesten. Aztán a Follow The Leader már egyenesen zenetévés volt 98-ban. Az Akela ebben az évben mar bőven nyúlta is azt a soundot (Fű alatt EP).
Örömmel olvasom, hogy a református gimik a 2000-es években sem lettek elviselhetőbbek, mint a 90-esekben, sok gyereket a metál karjaiba taszítva ezzel :)
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum