Nem könnyű feladat végighallgatni a Fleshgod Apocalypse új albumát, holott egy zseniális CD-vel van dolgunk. Amíg az elejét már én is szinte kívülről fújom, de a végéig ritkán jutok el, mert a tömény (szimfonikus) zúzás valahogy hosszútávon megüli az ember gyomrát. Háttérzenének viszont nem lehet, pontosabban nem célszerű hallgatni, mert végig követeli a figyelmet. Cserébe viszont, ha kellő időt kap a hallgatótól, többszörösen meg tudja azt hálálni!
Sokszor előkerül az a probléma, hogy a mai világban miért adnak ki a zenekarok hosszú albumokat; sokan úgyis csak a kislemezdalokra koncentrálnak, jobb esetben még találnak 4-5 kiemelendő témát, a többi pedig mehet a kukába. A perugiai szextett negyedik nagylemeze viszont igyekszik messze elkerüli ezt a dobozt. Amit itt kínálnak, az a tőlük megszokott perfekcionista megközelítés újabb lenyomata 12 dalban és megközelítőleg egy órában, ráadásul kevés töltelékkel.
Mit kapunk az ötletes, jópofa borító mögé bújtatott Kingen? Igényesen kidolgozott szimfo alapokra nyomatott brutális death riffeket, blastbeateket. Ez persze eddig semmi extra, hiszen akkor ott van a Dimmu Borgir, a Vesania (még ha ők nem death, hanem black vonalasak is), meg még millió más formáció. Viszont a Fleshgod Apocalypse kicsit más. Akkor mi különbözteti meg a frakkba öltözött hullaarcú taljánokat a mezőny többi tagjától? Az, hogy nem félnek lassítani, konkrétan grandiózus dallamokat, érzelmeket belevinni a káposztadarálásba! Egyébként ha ezt a szignifikáns "apróságot" leszámítjuk, könnyen rokonítható a zenéjük a két, már említett formációkéhoz is. De a Septicflesht is bátran meg merném kockáztatni, mint baráti mértékű hatást.
Egyébként ha már egyszer bekerül a lejátszóba, élvezet hallgatni a CD-t, hallani rajta, hogy nem kevés időt és eurót belefeccöltek a produktumba. Minden gyönyörűen hallatszik, minden aprólékosan, az utolsó hangig ki van dolgozva, mégsem az a patikamérlegen előkészített készétel az, amit az orrunk alá csapnak. Nem, uram! Szerencsére nem félnek váratlan váltásokkal operálni, kicsit nyakatekertebb témákat belevinni a dalokba. A hangszeresen végig, a zenének alávetve, mégis kellően virtuóz módon építik fel a Kingnek nevezett monumentális monstrumot.
Akkor egy pár szót a dalokról. A Marche Royale nevű nagyzenekari (mi más, ugye?) bevezetőből kirobbanó In Aeternum kiváló esszenciája az egész anyagnak, egyaránt érvényesül Tommaso Riccardi gyomorból feltörő hörgése és Paolo Rossi tiszta éneke. Ha ez nem győzi meg a hallgatót a banda zsenialitásáról, nem is érdemes folytatni. Mert innen egyből indulunk tovább a Healing Through War kicsit töményebb tekerésébe, ahonnan a szinte megaslágeres The Fool visz tovább. Ez is egy egyértelmű "greatest hits" dal lesz, amíg a Fleshgod Apocalypse létezni fog, az biztos, hogy nem fogják tudni kirobbantani a repertoárból. Eddig hibátlan lemezzel van dolgunk, egy szava nem lehet senkinek.
Itt szerencsére egy kis pihenőt hagynak az agynak a taljánok, a Cold As Perfection keringős témája egy félig középtempós dalban teljesedik ki. Én szívből örülök annak, hogy nem akarják végigdarálni az egész albumot. Hovatovább, azt is nagyon jó hallani, hogy véletlenül sem szándékoznak a hagyományos dalstruktúráknál leragadni - szép is lenne ebben a stílusban. A Mitra aránylag rövid, de annál töményebb zúzdája után kapunk egy könnyed, a gitármentesség ellenére is Haggard ízű, darabot a Paramour (Die Leidenschaft bringt Leiden) képében.
Az And The Vulture Beholds hirtelen berobbanó, hullámzó tempója az egyébként zseniális felépítés és témák ellenére is kevésbé tűnik erősnek az eddigiek tükrében (még ha a tiszta énekes rész le is viszi az ember arcát, olyat odapirít). A Gravity viszont olyan, mint a címe: súlyos és magába ránt. A King eddigi leghagyományosabb témájával van itt dolgunk, ha nem Tomasso hörgése lenne rajta, akár még Shagrathéktól is kinéznék egy ilyet, mondjuk az Abrahadabra időszakából - legalábbis ha a dal első felét nézzük. Az A Million Deaths harcias kezdéséből egy, az előzőhöz hasonlító stílusú, grandiozitásba átcsapó témahalmaz keveredik ki, hogy aztán a lemez leghosszabbját, a barátságos című Syphilis-t kapjuk bele az arcunkba. Az őrületbe hajló dallamokkal felszerelt tracket a női énekes, operás refrén szépen megtöri, hogy aztán a King zongorás levezetője köszönjön el tőlünk az utazás végén.
Ha valakinek esetleg ez még nem lenne elég és még élvezkedne kicsit az olaszok művészetén, a limitált kiadás mellé bónuszban egy második lemezt is hozzácsaptak a Kinghez, ahol az első korongon hallható dalok szimfo témáit hallhatja viszont a nyájas hallgató. Ezt is érdemes megkagylózni, kitűnik, hogy a nagyzenekari elemekre is mennyi energiát szántak a srácok. Igen, le a kalappal!
Szóval a Fleshgod Apocalypse a szinte menetrendszerű albumgyártás ellenére sem tervez csalódást okozni a rajongóinak, akárhogy is benne van a hiba lehetősége a gépezetben. A nagyívű témákat inkább a CD elejére pakolták, viszont a második szakaszra hagyott lecsupaszítottabb dalok is legalább olyan jól állnak nekik. Ha esetleg kedvet kaptatok volna az olaszok zenéjéhez, április 10-én az Enfiserum társaságában el lehet őket csípni Feketeszakáll barlangjában. (4/5)