RockStation

Hattyúdal az űrben - David Bowie ★ Blackstar (RCA/Columbia, 2016)

2016. január 28. - Nemesúr

blackstar_album_cover.jpg

Nem azért írunk David Bowie utolsó lemezről, mert meghalt a Vékony Fehér Herceg. Nem is azért, mert élt, hogy tisztelegjünk az emlékének. Nem, ezekre mást írunk. Nem holmi alamizsna-cikket, kínos tiszteletadó hogyvolt!-ozást. Nem, nem, nem. Azért beszélünk, azért írunk David Bowieról, mert David Bowieról beszélni, írni KELL. Nem lehet, nem szabad figyelmen kívül hagyni, a létezés bármely síkján is tartózkodjék, ez az album pedig több dimenziós egészében válik értékessé, túl a zenei oldalán, akárcsak David Bowie alakja maga.

Ha a nagy büdös semmiből állna elém David Bowie és ez a lemez, tényleges debütálásképp, és tökömet se érdekelné, ki ez a David Jones, és hol őszült meg ilyen tisztességtelenségben, akkor is írni kéne róla. Azért mert ez a zene van olyan jó? Hát őszintén, ez vitatható. Az azonnal ható kontent diadalmának korában ez a rétegesen építkező, ezer meg egy lehetséges és potenciális jelentést, csupa szimbolikus megoldást, lírai képet hordozó, és még bizonyos hangszereket is jelzésszerűen megszólaltató album bizony jó eséllyel elsüllyedt volna, ha nem is a kritikusok, de a nagyobb népközönség könnyen szűrő figyelmi hálóján. ...Vagy inkább azért, mert annyira más? Ezért viszont egyértelmű. Más, mint bármi Bowie, és úgy más, összességében, mint bármi mostani, pedig teljesen belőlük épül fel, már ami a hangzást illeti: menő minimálosítás, chill/ambient alaphangzás, loopolt törtek, egzotikus alaphangszerek a mixben, 80's éveket jellemző szintieffektek, kiemelt szubbasszusok - minden pipa, ami most húz, egytől egyig. Az épp felbukkanó Grimes, Jamie xx, a Dead Can Dance főleg legutóbbi lemeze, az Anastasis, de nagyon, Dave Gahan szólóanyagai, mindenféle ambient és downtempo alapelemek, rohadt sok triphop, sőt, trippelős jazz, egészen Miles Davis korszaknyitó Bitches Brew-jától Donny McCcaslin Fast Future-éig (sőt, néhol urmabocsá' még post-rockos háttértextúrák is) okkal lehetnek ismerősek, ezek szintézise pedig hol nagyszerű, hol csiszolatlan, kényelmetlen fekszik egymásra... Bár a rendelkezésre állt idő tükrében így is remeknek nevezhető a végeredmény. Ami: mégis valami saját, valami, ami több, mint részei összessége. Nem is nagy műgonddal szedett-vedett és precízül egybeszerkesztett elemei viszik el a hátán, hanem az, ami minden igazi albumot: a mondanivalója. A búcsú. Az a bizonyos "sommáját írom". 

És most, hogy felköltözött a Marsra, vagy azon túlra is, egy igazi szupersúlyos Feketecsillagá tömörülve szórakoztatni a galaktikum nagyurait, különösen fontossá vált, hogy felnézzünk a kortárs zenei kultúra instaszínekre tele-szennyfilterezett egére, és kirajzoljunk egy villám-alakzatot, ahogy a belga csillagászok is teszik Bowie emlékére... vagy csak keressük meg a pontot, ahol már nincsen csillag.

A poros és váltakozva izgis és gáz szagokkal és dallamokkal telizsúfolt tinimúltban egyedül a Ziggy Stardustot hallgattam meg elejétől a végéig, azon túl csak lustán szemezgettem a slágerekből (mondjuk volt, hogy órákig). Ezért ahelyett, hogy feltúrnám a Bowie-diszkográfiákat, és szakavatottnak állítanám be ezt az írást, inkább úgy kommentálom, ahogy a legtöbb ezt olvasó hallja majd: feltehetőleg az első végigtolt Bowie-lemeznek, ami történetesen az utolsó, ami még a sztár életében megjelent. Egy történetet a végén kezdeni el felgöngyölíteni. Lelőni a csattanót az elején. Csak hát ha Bowie-ról van szó, nem 1 csattanó van...

Pedig az album nyitódala, a Blackstar hatalmasat szól... szinte túl nagyot is durran. Modulált hangmintáival, hangsúlyos dropjaival és elektronikus amibent zajaival felvázolja, mit várhatunk a lemeztől, magába csomagol egy röpke 1 perces nosztalgia-tripet is Bowie gitárpop-korszakába, és nosztalgikus meditációnak is tekinthetjük, amin végignéz az alkotó saját életművén. A betét megakasztja a dalt, hiába a keretes építkezés minden monumentalitása és látomásossága, végül túlnyújtottá és nehézzé válik. Mintha a grandiozitás próbálná ellensúlyozni, mennyi mindenhez nyúl egyetlen dal keretében - és ez az alkotói mohóság, ez a Bowien is idegennek ható stíluskavalkád kényelmetlenül vonul végig a dalon és a lemezen is, ami a nevét viseli. 

major_tom_skull.jpg

A zseniális klip azért sok mindenért kárpótol és extra jelentésrétegeket halmoz a dalra. Ezt is és a Lazarust is Johan Renck jegyzi Bowie-val közösen, aki Breaking Bad és Walking Dead epizódok mellett Madonna és The Knife klippek rendezésében is elég jeleseket tett már fel a monitorra. Major Tom holtteste nem csak az egyszer és mindenkorra levetkőzött művészi perszónák hátrahagyottságát és legendásságát jelképezi, hanem az "új embernem" rájuk találását is, majd a Bowie ekkor már előre sejtett halála utáni bizarr, eksztatikus ünneplését is. A feldíszített koponya, Bowie lopakodó halálának és saját felmagasztalt korábbi alteregóinak jelképe felbukkan a Lazarus klipjében is a kapkodva telerótt íróasztalon, a művészi halhatatlanság groteszk és koszos-cicomás megtestesítőjeként. A legzseniálisabb motívum a szintén itt visszatérő szemkötés 2 gombbal, ami rajzfilmszerűvé teszi Bowie alakját... mintha nem venné magát se komolyan, vagy nem akarna szembenézni az elkerülhetetlennel. A klip többi jelképe már bonyolultabb, Bowie Tony Viscontinnak, több évtizede lemezei producerének a madárijesztők környékén pl. ISIS-t emlegetett... És valószínűleg nem a terrorszervezetre gondolt, hanem Íziszre, a kitaszítottak, szolgák, kizsákmányoltak és csodabogarak védőszentjére (aminek Ziggy is rendeltetett), a mágia és gondoskodás egyiptomi istennőjére. Tudván, Bowie karrierje kezdetén mekkora, a 80's évekbeli dance-korszakáig egyre nagyobb szerepet kapott az okkultizmus (és maga is praktizált), az egyiptológia, az ezotéria és a Crowley-izmus ősrajongójaként az albinó fiú (a "más"), a fekete srác (a "szolga") és a parasztruhás lányka (a "kizsákmányolt"), mint kísérőtáncosok szerepeltetése is értelmet nyer. A Blackstar, a Feketecsillag maga is ambivalens okkult szimbólum, és a halál misztériumának egyik előhírnöke - Elvis Presley, a popzene Ziggy előtti legnagyobb messiásfigurája már 1960-as, végül elhallgatott, kiadatlan felvételén (azonos címmel) is róla énekelt.

rs_lyrics_bowie_blackstar.png

A nők és a férfiak, a két principális, mágikus energia hordozói kettéválnak, és külön-külön szexuális-mágikus rítusokat hajtanak végre: Major Tom koponyája körüli extatikus hódolatét, és keresztre feszített(!), félhalott, undorító vonaglásét (a keresztényi varázserejű pózok és a szexuális mágia is Crowley okkult filozófiájának központi elemei voltak, felhozhatnánk itt az Akasztott Ember szimbólumát is a Crowley- vagy a Raider-Waite Tarot-ból). Ezt persze értelmezhetjük a modern kori nők/női princípium elkülönülésének és emberi világon túllépésének (innen a Frida Kahlo-i összenőtt szemöldök és az űrlényszerű farok), és ezzel párhuzamosan a mocsokba süllyedő, keresztre feszített, meghurcoltatott modern férfiasság válságának is. Jelentésrétegek jelentésrétegek hátán... Én a folyton össze-vissza károgó és minden érdeklődőt elijesztő (ugyanakkor a szellemi termőföldtől, az alkotó magánvilágától őket egészséges távolságba is tartó) kritikusokat láttam a madárijesztőkben, akik becsmérlése végigkísérte Bowie életét, a slampos szörnyben pedig nem is annyira a halál, mint inkább a rák (vagy épp: az idő) tragikomikus, undorítóan csúszómászó természetét.

david-bowie-blackstar-video-cap-2.jpg

Ezalatt Bowie a 3 felvonásos dalban eljátssza a vak, látni nem tudó/akaró embert, majd a grimaszoló, mindenkit átverő "trickster"-t, és a belőle kifejlődő félisteni szektavezért is: ahogy a Fekete Csillag Könyvét tartja, és ahogy üveges szemmel merednek rá a fiatalok a háttérből, szinte előrevetíti saját halotti kultuszát. Mindenesetre a Blackstar klipje és dala nem más, mint Bowie számvetése teljes munkásságával, egész művészi életművével, hírnév/elismertség iránti vágyával, rajongóival s végül újra meg újra rámutat nála és munkásságánál is magasabb rendű kozmikus igazságokra, amiknek a klip végére - ahogy élete végére is - valóban hordozójává, közvetítőjévé vált. A másik értelmezés? A rák stádiumai az alkotó életében: az emlékezés, az elhatalmasodó pánik, a napfényes nosztalgia, a sorszerű belenyugvás, a túlontúliba tekintés, majd az akadozás, megszakadás, a vég.

david-bowie-blackstar-bible.jpg

Ja, és a keretrendszer se hatásvadász liturgizálás: "In the villa of Ormen" - Ormen, vagyis a Nagy Kígyó házában... aki Urobórosz, a körforgás, a halál és megújulás, az öröklét és a sötét kozmosz jelképe. "...stands a solitary candle..." - áll egy magányos gyertya: Bowie egész életére meghatározó hatást gyakoroltak Berlini évei, ahol nem kevés művészettörténetet is tanult, kedvenc korszakában, az expresszionizmusban pedig a zsugorodó gyertyák és koponyák képi elhelyezése utalt a kifutó időre, a gyász ünnepélyességére. "In the center of it all, in the center of it all... Your eyes" - és mindenek közepén, és mindenek közepén... a szemeid/szemeitek. Ez egyaránt érthető szerelmese óvó tekintetére, a Hórusz-szemre, ami a dicsőség és védelem legfőbb egyiptomi szimbóluma, és persze: rajongói tekintetére. "Mindennek közepén a szemeitek vannak" = értelmezhetjük úgy is, mennyire kifelé élt, mennyire láttatni, mutatni akart valamit. A nézők határozták meg világa közepét. A 2015 októberében indult, rejtélyes szerzői tumblr pedig, ami a Blackstarról kijövő anyagok tematikáját és szimbólumait követte, pedig csak még egy csámcsogni való rejtély. Vajon ezt is Bowie csinálta? Egy insidere? Vagy csak egy lelkes és szemfüles rajongó öregbíti így a mítoszt? Hiszen, Poe sírjánál is minden évben feltűnik egy rejtélyes alak ugyanazon az órán, mindig a halála évfordulóján, felolvasni valamit tőle...

A 'Tis A Pity She Was A Whore hangról hangra meglep és csavar egyet saját magán: a felütés rockdalé, a hangszínváltások egyre jazzesebbek, Bowie lihegése a háttérben művi bujaságot idéz egy kis NIN-áthallással, de annak nyers szexualitásának helyébe itt egy klasszikus forma (swing-jazz, big band) bizarr kifacsarása lép. A rétegzett, kakofonikus fúvósok mégsem rogynak magukba, a háttérben valami szintipop menet is felfedezhető. Használatuk se véletlen, a régi idők klasszikus csillogásának szarkasztikus (de nem ironikus!) megidézése éppúgy érthető a szerzői szándékban, mint egy újabb zsánerkísérlet, ezúttal a kortárs electro-swing irányába tapogatózva. Húz is, hullámzik is, de az összélményt mégse nevezném "kellemesnek"... még ha ez valszeg szándékolt is. Nem merek belegondolni, hogy ez a dal vajon 21 éve kedveséhez, az ex-szupermodell Imanhoz és az ő eleinte viharos természetéhez szól-e, mert egyszerre szerelmes szám és elég nagyívű beszólás is... Hacsak nem a Sikerhez magához beszél a Vékony Fehér Herceg, ekkor azért elég más jelentések hámozhatóak ki a sorokból. Bowiet nem csak hallgatni kell, hanem olvasni is a sorai között. Jó érzékkel, feszültségmentesen ér véget a szám, mintha csak a rádióadók merészségét tesztelné, merik-e játszani majd - egyértelműen a leginkább oda való dal az albumról, kivéve talán...

...A Lazarust. Számomra a lemez csúcsszámát. A Blackstar nagyívű, szublimált, színpadias misztériumjáték, egy búcsú- és summarítus - viszont a Lazarus (hozzá képest) egyszerű és személyes. Ez a hattyúdal nem a közönségnek szól, hanem önmagának. A halálos ágyon már mindenki egyedül van. Bár e bolygó nem tudhatott David betegségéről, nem hiszem el, hogy nem rándult volna világszerte ezrek gyomra össze baljóslatúan eme sorokra. Ez a búcsúdal a földi élettől köszön el. A klip fantasztikus, megjátszástól mentes szimbolizmusa a halál küszöbén nem a félelemtől rúgkapáló, mint inkább a forrongó ötletek kidolgozatlanságától és saját komolytalanságától kétségbe esett alkotó utolsó tusáját, beletörődését és távozását ábrázolja. Pontosan modellezi azt a kreatív ősrobbanást, ami hatalmába kerítette Bowiet nem sokkal rákdiagnózisa után, és élete utolsó évében másfél lemeznyi dalra, új festmények és tárlatok el- és előkészítésére és egy teljes musical megírására és kivitelezésére űzte. Plusz, pár képkocka erejéig még a szemünk sarkába is tud üzenni a füzet kopottas, koszos lapjairól... mondjuk, hogy kinek pontosan és mit, azóta is mókás vitákat eredményez.

bowie_silver_stripes_png.png

A megszállottan alkotó Bowie ugyanazokat az ezüstsávokat viseli, mint a Station To Station készítésekor és promó-fotóin - rátalált az akkor megismert tanok igazságára, és újra, bár most minden fölös smink és névcsere nélkül játssza a távozóban lévő megváltó szerepét... sőt, végre azonosul vele. Így bezárul a kör. A kimért, lépegetős tempó, a durván bekarcoló szikár gitárok és a Lynch-fimek hangulatát keltő klip valami bizarr dark soft rockká állnak össze - formájában és hangzásában a legkönnyebben, tartalmában a legnehezebben emészthető dallá az egész albumon. A szemfedő lekerül az éjsötét, feneketlen szekrénybe visszakényszerülő Bowieról (a "coming out of the closet" megfordítása, mekkora kép ez), míg az ágyra rogyó "Másik Bowie"-n fennmarad: a félelemmel és kételyekkel elfoglalt halandó David Jones vak marad, míg David Bowie, az alkotó szellem, akin sosem volt szemfedő, nyitott szemmel előre néz, pusztán visszahátrál az eredetébe. A szemkötés rajta tényleg szemfedővé válik, a gombocskák pedig az obulusok, a kaszás bére. A dalszöveg sorai pedig a csúcson magányos ember szórakozott számvetését rajzolják ki, teljesen világosan. "Oh, I'll be free, Just like that bluebird... Ain't that just like me?" Hát dehogynem.

A Sue (in a Season of Crime) hipnotikus, progos lüktetésű rockszerűsége is valahogy a 80's éveket idézi, de sokkal tisztábban szól, sokkal fókuszáltabban szól... Nagy kár, hogy nem a bepopos verziót tették az albumra, juszt is belinkeljük ide, aztán mindenki döntse el maga, melyik jobb. A méltatlanul mellőzött, zseniális, A Skarlát Betűt, expresszionista filmművészetet és noir műfajiságot idéző klipről már nem is szólva, de eddigre így is nyilvánvalóvá válik az a "plusz", ami eddig csak bujkált a hangsávok közt: a jazz, a bepop jelenléte, finom beszivárogtatása, a feszült ütemekkel és a megszámlálhatatlan mennyiségű, együtt szóló fúvósokkal. A Sue, goodbye! utáni röpke indusztriál betét, majd felpörgő zárása, a hátborzongató, disszonáns csatornazajok mind-mind a fennmaradó kényelmetlenség érzetét sugározzák... Úgy tudnám elképzelni a dalt, mint amit Bowie egy régen látott, talán elvesztett kedvesnek küld előre, egy halálközeli víziójában, amiben töredelmesen elmondja, hogy sajnálja, és hogy nemsokára úgyis találkoznak. Valami nehezen kibogozható lelkiismeret-furdalás van itt, elejtett emlékek körvonalai, egy befejezetlen történet, ami, akár a dal, lengve marad.

Ugyan a Girl Loves Me fillerszámnak is tűnhet, átlátható dalvezetése, Bowie fel-felszökő hangja, a húrmotozás kifacsart slágerré teszik, és ezen még az se ront sokat, mennyire végtelenül Massive Attack-szerű a dal. A sorok önmagukban egy széteső dandy-életbe engednek bepillantást, az erős szleng és a kivagyias nyelv, akár egy modern gengszter szavai, az előműveletlen hallgató számára... Viszont ha tudjuk, hogy ki és mikor énekli (és tudjuk), olyan, mintha kedvesének, Imannak beszélne, egyszersmind magának is arról, mennyire unja ezt az egész öregfiús-nagyfiús showbizniszt ("I'm cold to this pig and pug show"). A "Where the fuck did Monday go?" pedig ugyanúgy lehet egy átdorbézolt éjszaka blackoutja, mint utalás az áttétek terjedése miatt "kiesett" napra... A kulcssorokon kívül a dal hamar alig kivehető, lenyűgöző zagyvaságba pörög, egyfajta szuperszlengbe, ami semmit nem tud, vagy mer nevén nevezni. Csak a Girl Loves Me ismételgetése fordítja vissza az akkordmenetet folyton valami nyugalmasabba - mintha ez a mondat terelné egyedül vissza az énekes gondolatait érthető vágányokra.

Egy jó gin+nyugtató kombójaként következik a Dollar Days. A hangszerelés eszünkbe juttatja azt az igazi, egyszálitáros énekes-dalszerző Bowiet, aki lényege magjában mindig is volt - az örökzöldes hangzásvilág pedig  modern-klasszikus, 50's évekbeli melankóliát tolmácsol. Itt mindenféle harag és szenvelgés nélkül veszi sorra az "oligarchákat" és "nyomorgatóit", akik folyamatosan űzték, űzik mind a mai napig, és megállapítja, hogy innen nézve milyen pici, milyen fölösleges is mindez a küszködés... de végső soron az "I'm trying to... I'm dying to"-val azt üzeni: törekedj csak. Törekedj rá, ha életed végéig is. "If I never again see the English Evergreens..." itt a természet és az anyaföld egyszerű szépsége is, az a zöld, ami a papírok zöldjénél is fontosabb, ami gyakrabban az ember eszébe jut az utolsó napokban, mint a nyomorult dollár, aminek zizegésével indul a dal. (Vagy az angol örökzöld slágerek nosztalgikus korszaka, kontra a mai sorgyártott chartdöntők jelene, kinek hogy.)

Jutalomjáték, trillás szólókkal megtámogatott outro az I Can't Give Everything, nem is tűnik 5 percnek. Minél többször mondja el, annál világosabb, hogy ez az utószava: valamit megtart még magának, nem tud/nem akar átadni, és hogy ez egy végső varázslat, vagy elegánsan őrzött magánélete, azt már döntse el a hallgató. A vonósos-űrkorszakos dallamvilág, a repetíció csak bevasalja a tartalmat, és aki eddig lelki fülein ült, annak is világossá válik, mit üzen a küszöbről az utána jövőknek, rákövetkezőknek, egy diszkréten elhalkuló, gyengéd zárás előtt. 

rs_lyrics_bowie_i_can_t_give_everything_1.png

A Blackstar nem hagyományos búcsú. Minden egyes dala búcsúdal: a címadó saját alkotói életművétől, a Tis' A Pity a kéjelgéstől és a szerelemtől, a Lazarus az emberi élettől magától, az alkotásra szánt időtől, a Sue a megbánástól és a befejezetlen ügyektől, a Girl Loves Me a sztárélettől és allűröktől, a Dollar Days a pénz  és az anyagi javak birodalmától, az I Can't Give Everything pedig mindenkitől, aki marasztalná, aki kérne tőle még. Sokkal színpadiasabbra, nagyobb ívűre, valami igazán átütőre, rombolóra számítottam Bowietól... hogy ez az őt lekötő más művészi projektek és a öröksége hosszabb távra biztosítása miatt nem valósultak-e meg, majd kiderül, mikor az e lemezről lemaradt 5 dal és az összes többi, amit utolsó napjaiban előütemezett, megjelennek. Ettől még egyáltalán nem méltatlan. Sematikus... Bár egy ekkora, több kötetes életművet csak egysorosokban lehet áttekinteni. Emelkedett, de nem elszállt. Kísérleti, mégis bevehető, slágeres, mégis rettentő aprólékosan kigondolt (és ez Brian Eno, Tony Visconti és minden más érintett művész munkáját is ugyanígy dicséri!). Egyszerű szövegű, de évekig vitatják még az itt írtakon túl is, mi mindent jelentenek, jelenthetnek ezek a sorok. És félretéve az áhítatot: bizony tökéletlen... akár az ember. A zenei elemek durván súrlódnak egymáson, néhol a harmónia, másutt a disszonancia nem jön át kellő erővel, és - a megszólalás tekintetében - semmi csattanós nincs benne. Zeneileg minden innovációja ellenére aránytalan, szervezett szervetlensége csak kivételes pillanatokban alkot tökéletes egyensúlyt minden hangszer és ének között. Tekinthetjük látomás-sorozatnak is, befejezetlennek, elsületlen pisztolynak, de még kissé elkapkodottnak is. Remek dalok, de nem elég erős központi ívvel, részleges tételességgel, nem teljes szintézisben a mondanivalójukkal, vagy annak súlyával, üzenetüket néhol látnoki tisztasággal, másutt izgalmas zagyválódással tolmácsolva...

Mindezen sántítások viszont mégis eltörpülnek a Blackstar azon fegyverténye mellett, hogy hitelesen közli egy igazi, ezerarcú művész végső krédóját. Az alkotó és transzcendens ember félelmeit, büszkeségét, és saját életén is túlmutató, ravasz kis terveit találjuk benne, és így már mindazokról szól, akik Bowiehoz hasonlóan életüket a meghaladásnak, az alkotásnak, a halhatatlanság egy formája kutatásának szentelik. Talán a hozzájuk közel állók is jobban belelátnak így zilált lelkükbe.

bowie.jpg

Ha van győzelem a halál felett, a Blackstar az. David Jones valszeg dörzsöli díszkarmos kezeit egy messzi Labirintusban: 5000%-s eladásokat produkál minden kiadványa, 170%-os az újranyomási igény vinyljeire, a Blackstar túllicitált hiánycikké vált a világpiacon, nem tudják elég gyorsan nyomni a lemezeket, és teljes pályafutása első, ráadásul 2 hete stabil chartvezér slágerét hagyta maga után. David Bowie nem sírba került, hanem arra a kereskedelmi, ismertségi és művészeti-elismerési csúcsra, ahová mindig is vágyott, a helyre, amit elvitathatatlanul megszolgált. A Blackstar ennek az előérzetét testesíti meg: ez az éjféli nap, az átmeneti állapot fényes csillag és fekete lyuk között. Valami hatalmas, ami el nem pusztít el ugyan semmit, de visszavonhatatlanul vonzásába kerít és beárnyékol minden körötte levőt.

~

Ítélet: csiszolatlan gyémánt &
a legelegánsabb búcsúlevél ever.
rockstation_grid_template_4.png
~

Katt a névjegyre további írásokért.

rs_nevjegyem_csak_nemesur_1.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr948264816

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

NZperX 2016.01.29. 07:54:49

Ritkán érzem, hogy egy cikk még a hangsúlyokat is oda helyezi, mintha csak én írtam volna. Nos ez ilyen. Köszönöm.

Metálkóc 2016.01.29. 09:11:34

Kíváncsi voltam, mi jön ki ebből, gondoltam, átfutom, ahogy általában, kiragadva az érdekesebb/értékesebb részeket. Meglepve vettem észre, hogy olvasom, mert érdekel, elejétől a végéig lebilincselt. Gratulálok! Egy profi értékelés lett. Mélyen átgondolt, érzéssel, érzékkel megírt. Köszönöm.

Intimitás Gourmet · http://intimitasgourmet.blog.hu/ 2016.01.29. 11:55:26

Csak gratulálni tudok, remek értékelés. Bár én eleve elvakult Bowie fan vagyok, de rég olvastam ilyen jót. Nem a kapos dalelemzést kaptam, hanem egy értelmezést is.

fovarosi.blog.hu · http://fovarosi.blog.hu 2016.01.29. 12:12:19

Tényleg nagyon jól megírt cikk, gratulálok hozzá!

mrperfect 2016.01.29. 22:57:08

a cikk jó, nekem viszont Bowie ezen albuma nem tetszik....

Nemesúr 2016.02.02. 18:26:34

Uraim, mindenkinek köszönöm az elismerő szavakat. Külön öröm, hogy fáradtatok ennek a hosszú és végső soron nehéz szövegnek a végigolvasásával. De hát jó volt, amiről-akiről írtam :) (A cikk megjelenése óta egyes tényanyagbéli hibák és hiányosságok javításra kerültek, a jelzőknek ezt is köszönöm.)
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum