Dream Theater - The Astonishing (Roadrunner, 2016)

A véget nem érő fonalgombolyag

2016. február 01. - sebiszabi

dream_theater_astonishing.jpg

Nem szoktam kötni. Mármint pullóvert, sálat - egy sima, egy fordított - vagy ilyesmi. De valahogy azt gondolom, ha valakinek azt mondjuk, hogy addig nem állsz fel ülő helyedről, mint egy komplett karácsonyi kötött garbó nem készül el, az minket válogatott káromkodások közepette utasít vissza. Kissé az új Dream Theater album is emlékeztet erre, hiszen a The Astonishing 130 (!) perce kemény helyzet elé állítja a hallgatót: keress magadnak (lehetőleg többször) több, mint két óra szabadidőt, amit csak és kizárólag arra szánsz, hogy a progresszív metal alapvetéseinek új lemezét meghallgatod! Mert mint minden Dream Theater lemez, ez is igényli a száz százalékos figyelmet. Talán még inkább, mint a korábbi lemezek. A tökéletességmániás banda minden projektje más, mint a korábbiak, mindig egy kicsivel összetettebb, eggyel tovább csavart, természetesen konceptalbum, de most talán egy lehelettel túlmentek azon, mint amit várni lehetett. Az előző lemezük óta eltelt három év, szóval így azért össze lehet rakni egy ennyire grandiózus művet, de közben azért koncerteztek is bőven, ezért ez így ez nagy teljesítmény. De nagy kérdés, hogy a ultraprogresszív-megaösszetett-szupergrandiózus terv közben maradt-e arra hely és tudás, hogy a lemeznek maradjon egy kis lelke?

Mert ugye, mint már szóltunk róla és persze ismert is volt már rég, ez egy konceptalbum. Egy sztorit mesél el. Nem túl bonyolult sztorit, de ahhoz, hogy az ember bele tudja magát élni egy történetbe - legyen az könyv, film vagy épp zene - kell, hogy a hangulata is magával ragadja az embert. Ettől nem tesz le egy könyvet az ember és emiatt hallgat meg egy lemezt, persze nem háttérben.
Szóval a sztori röviden: valamikor a nem túl távoli jövőben vannak a gazdag rosszak, akik kevesen vannak, de a hatalmat gyakorolják és vannak a szegény jók, a többség, akik elnyomásban élnek. Aztán a rosszak el akarják venni a munkát zenét is, itt aztán betelik a pohár, ezt a jók, már nem engedhetik. Ez Petrucci ötlete, ami a Trónok Harca és a Star Wars iránti imádata alapján született meg. Nem acélos ötlet, talán filmen/könyvben nem is érdekelne, de ebben a formában kell, hogy érdekeljen.

Mert zeneileg, amit ez az öt ember összehozott, az megint mérföldkő a zenekar életében. Az album két agya persze megint Petrucci és Rudess volt, ők rakták össze az egész lemezt. Ami könnyebben emészthetővé teszi az albumot, hogy a százharminc percben nincsenek 15-20 perces agymenések és értelmetlen hangszermaszturbálások. Hét perc körül van a leghosszabb dal is és ugyan természetesen újra meg is mutatja mindenki (de főleg Petrucci és Rudess), hogy munkaeszközének nagymestere, de a történet van előtérben és nem az, hogy ki tudja még gyorsabban lejátszani az xy skálát oda-vissza. Szóval minden dal egy-kis epizód és így jól épülnek egymásra. Ha valaki a szöveget nem is igazán érti, a dalok hangulata azért mutatja, hogy éppen merre járunk a sztoriban. Természetesen nem kell meglepődnünk, hogy a klasszikus nagyzenekari megoldásokat milyen jól építik össze a metalzenei témákkal, a Dream Theater ennek is a mestere és persze hogy nagyon is hatásosan és ízlésesen találja meg a helyén a The Astonishing-en is. A folyamatosan hömpölygő témák és szólók között szépen megfeledkezik az ember arról, hogy egy-egy dalt próbáljon meg kiragadni. Nem nagyon lehet, nekem legalábbis nem nagyon megy. Ha vannak is favorit dalok, azok inkább okok arra, hogy azt a pontot várja a hallgató a lemezen és továbblökje a következő elbeszéléshez. Két dal kapott nagyobb előnyt a többihez képest, mert várva az új lemezt, a The Gift Of Music és a Moment Of Betrayal dalokkal csillapítottak minket. Ezek nagyon jó dalok, de messze nem a legjobbak a lemezről, mégis annyira megmaradt az ember fülében, hogy hajlamos ezekre közben felkapni a fejét, amit kicsit csalóka saját fülünkkel szemben.

A fizikai adathordozóra való rögzítés miatt két etapra szedték szét a sztorit. Az első egy nyolcvan perces felvezető a forradalomig, a második rész pedig a harc a végsőkig, a jók és a rosszak között. A második a rövidebb, ez ötven percnyi zene, de valamiért ez hagy egyelőre kisebb nyomot, holott mostanában inkább ezt a részt preferálom. Az első felvonás valamiért számomra könnyebben befogadható volt, annak ellenére, hogy a rövidebb szín semmivel sem tartalmaz gyengébb dalokat, sőt azokat mondanám összetettebbnek és rétegesebbnek.

Nagyon nehéz negatív részeket kiragadni a Dream Theater új lemezéből. Zeneileg náluk képzettebb brigád a Földön nem sok van, szóval e téren bármi nagy okosat mondani dőreség/bátorság/botorság volna. Persze nagy ívű az egész alkotás, talán túlságosan is, de hát a Petruccira ható művek sem kevésbé azok, így természetes, hogy ekkorában gondolkodott - meg mégis csak ők a Dream Theater, ezért szeretjük őket. Az öncélúság sem helyes jelző a mostani lemezre, mert sehol egy fájdalomküszöbig eltolt skálázás gitáron és/vagy szintin. Dream theateri értelemben egyszerű képletekből összerakott dalok által épült történet ez, ahol az egész több, mint a részek összege. Két apróság. Van néhány pont a lemezen, ahol némi utalást vélek felfedezni egy másik progresszív zenekar alapművével. A Pink Floyd szintén megalomán Fal albumáról beszélek. Nem nyúlásról beszélek, inkább csak kikacsintásról, de nekem ez nagyon nem okozott gondot, mindkét zenekar a szívem csücske.

dream_theater_2015.jpg

Másik az album lelke. Általában a Dream Theater zenéje nem marja meg az ember lelkét, nálam legalábbis nem ezért kerül elő. Ha szigorúak vagyunk, akkor azt lehet mondani, hogy ezt a “lélek-dolgot” ők egészen steríl módon kezelik. Minden tökéletesen a helyén van, sehol semmi hiba, amitől az egész labor körülményeket idéz. Ők is így készítik a dalokat és nekem is így kell hallgatni. A The Astonishing talán (talán) szakít kicsit ezzel. (Hol hallottunk DT lemezen olyan üvöltözést, mint amit LaBrie levág a My Last Farewell végén?) Tökéletes és hibátlan most is minden, de talán közelebb engedi a közönséget és részévé teszi a zenének, sztorinak és nem “csak” a hallgatójává. Nagyon sok közös harc vár rám és a The Astonishing-re. Millió színe és árnyalata van a lemeznek és mivel több, mint két órás, ezért szinte végtelen hallgatnivaló, mire az új turné elér kis hazánkba.
De. Ha valóban a lemez turnéján az elejétől a végéig elő akarják adni a teljes lemezt, akkor vagy színházban tartják a bulikat, vagy hoznak a turnécuccal együtt néhány ezer széket is, mert ezt talpon végigbírni nem hiszem, hogy lehetséges. (5/5)

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr908335552

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nickyyyyy 2016.02.01. 15:18:55

nem tudom felfogni ezt az 5/5-ös pontozást.
Utóbbi néhány albumnál szokták kritikaként emlegetni az öncélú,önismétlő dolgok alkalmazását.

De kérem szépen ezzel az albummal olyat alkottak, amit én nem is pontoznék.
filmzene szerű(de abból is a b kategóriás), jellegtelen, egysíkú dalok összesége ez az album.

Egy dalt sem lehetne mondani ami bármiben elérné valamelyik Metropolis part 2-őn, Train Of throught, vagy akár egy Dramatic turn of evens albumon szereplő szerzeményt.

Tora_3X 2016.02.01. 22:34:48

Hali mindenkinek!

Én már túl vagyok közel két meghallgatáson (mármint a lemezre értem). Először nekem is kicsit összeszedetlennek tűnt a mű, mintha az alkotóknak eszükbe jutott volna egy-egy jó téma és amúgy vegyesköretszinten rátolták volna a korongokra a dalokat. Kicsit túl sok a lassú téma, mintha (ha nem tudnám miről szólnak a tételek) azt gondolnám, hogy a csapat tagjai sújos érzelmi problémával küzd. Viszont, ahogy hallgattam a számokat egymás után, engem kikapcsolt...ha elvonatkoztatok az előző munkásságuktól, még azt is meg merem kockáztatni, hogy pár hallgatás után még meg is kedvelhetem ezt a művet, de nem ez lesz a nagy ő...

sebiszabi 2016.02.02. 08:45:17

@daemonhunter: Nem értünk egyet. Szerintem igen is megvannak a Dream Theaterre jellemző vonások, dalszerkezetek, váltások stb. Az album jellegéből fakadóan (mert ez nagyjából egy rockopera) pedig rövidebb dalokon belül valósul meg, így a korábban jelen lévő nagy eklektikus megoldások (10-20 perceben) nincsenek. Amiket példaként hoztál lemezek, mindegyik klasszikus zseni DT lemez, de a The Astonishing-ből sem hiányzik szerintem az DT "esszencia", egyszerűen ez egy más típusú (ön)megvalósítása a zenekarnak (vagy inkább Petruccinak).
A korábbi lemezekhez képest egyedül talán Mike Mangini játékát érzem "kevesebbnek", a Portnoy érában nagyobb hangsúlyt kaptak a dobtémát - talán azért, mert több szava volt... nem tudom.

sebiszabi 2016.02.02. 09:27:24

@Tora_3X: Mire nekiálltam írni a lemezről, addig kb. tízszer ment le a lejátszóban. Valóban az első két kör fura volt, sőt ami még inkább fura számomra a korábbi DT lemezekkel kapcsolatban, hogy bárhol el tudom kezdeni a lemez meghallgatását. Korábban kellett az elejétől hagyni, hogy szépen felépítkezzen a muzsika, de most ezt nem érzem. De ezt nem tartom negatív dolognak.
Az idő meg majd eldönti, hogy hol lesz ennek az albumnak a helye az életműben.

saszi11 2016.02.02. 23:37:17

Végre egy normális kritika. Köszönet érte. Én már lemondtam a Dream-ről de ezzel a lemezzel visszatértek a kedvenceim közé. Hatalmas kellemes meglepetés.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum