Én a Holy Moses nevű zenekarral való találkozásom óta mindig elmondom, hogy hűségesen rajongok mindazokért a szakadjál szét típusú hordákért, akik egy megvadult asszonyt hordoznak körbe mikrofonnal a kezében, mint egy megszakíthatatlan, lobogó harci zászlót. Így természetesen az is felettébb érdekes számomra, amikor egy alapvetően tesztoszteron alapú műfaj kőkemény harag és szeretetlángja egy olyan nőstény szájából perzselget nyakszirten, mint a Walls Of Jericho énekesnője. Aki olyan bitang feszítővasak végével markolássza a mikrofont itt és most az ötödik lemezen, amikbe akkor se csapnék bele egy jó kocsma szkander kedvéért, ha a fejemen lenne a kamionos sapka, amit bármikor megfordíthatok, ha túl akarok lenni a csúcson és mindehhez a háttérben még végtelenítve pörögne az Eye Of The Tiger kajakra. Na de lett - e olyan combos az új No One Can Save You From Yourself album, mint maga az énekesnő? Mert igazából ez itt a kérdés.
Az öttagú zenekar egyébként nyolc éve nem készített nagylemezt, de kétségtélen, hogy az utolsó The American Dream anyaggal egész komoly sikereket értek el. Ami azt illeti egyáltalán nem is érdemtelenül, mert abban ahogy a frontleány Candace Kucsulain üvöltötte például a Wacken nagy színpadán, hogy "fucking american dream", be kell vallani, hogy tényleg volt spiritusz. Azonban nekem mégis a második All Hail The Dead lemez marad a kedvencem, ahol szerintem sokkal jobban kihasználták még a metál hatásaikat és volt valami régi sulis, karcos életérzés, meg hangzás is, ami a későbbi, már a beatdown vonal felé tolódott lemezeken mintha elveszett volna a nagy besúlyosodás közepette. Így kíváncsi voltam milyen témákhoz nyúlnak most az új lemezen.
Ami azonnal egy légiriadóval kezd a miheztartás végett, hogy nagyjából mindenki egyből megtudja, hányas is az a zakó. Aztán már nyakig is vagyunk az agyig feltolt dobok és a szakító szilárd gitárok hangorkánjában úgy jó másfél percre mielőtt megérkezne a következő és egyben címadó nóta. Ami be is veti az összes jól kimunkált fegyvert, amit a Walls Of Jericho úgy érzi bevethet. A technika minden vívmánya által mélyről dübörgő dobokat. A felszteroidozott géppuska gitár szaggat - gyomroz. Persze a kiállás büszke. Amúgy feszes minden. Csordakórus beadja. A csaj hangja mindenhol szigorú diadal! Aztán az egész ahogy összeáll, olyan lesz, mint egy hatalmas kijózanító tockos! Méghozzá hideg vizes, lapátszerű tenyérrel! Ez nem kiköpött ugyanolyan, mint a kibaszott Hatebreed?
Félreértés ne essen, tudom, hogy ennél a műfajnál nem lehet és nálam sem elvárás, hogy egy ilyen banda cizellált egyediséggel, finomkodó pikantériákkal másszon az arcomba. Azonban olyan erős áthallások vannak több másik számban is, mint például a Forever Militant, Cutbird, Damage Done, ami mellett tényleg nehéz elmenni szó nélkül. Kottára ugyanaz a gitár, ugyanaz a kiállás, refrén szerkezet, váltás meg a maradék. Precízen illesztett panelek, amik milliméter pontosan csúsznak a sablon alá. Ami egyébként nem biztos, hogy órási baj. Csupán nekem mesterkélten teátrális kicsit, mint az említett Grammy díjas analógia minden újabb megmozdulása. Így számomra az olyan számok mentették meg ezt a lemezt, mint például az első klip dal a Fight The Good Fight. Ami egy sokkal punkosabb, lazább szerzemény, kicsit több dallammal és lélekkel, mint a korábban említett gépies döngölgetések és eget rengetések. Itt Candace is sokkal inkább énekel és bizony ez is piszok jól áll neki. Ez a többnyire Corey Taylor közreműködésével felvett korábbi Redemption kislemezről már korábban kiderült, de a Probably Will című számban itt is megmutatja ezt. Aztán a másik két kedvenc az Anthem és a Revival Never Goes Out Of Style lettek, amik régi sulis, mondhatni klasszikus témákra épülnek és penge refrénnel dobogtatják majd a szíveket. De hogy a romboló közül is mondjak, ott van még a Wrapped In Violence, amiben a sablonos súlyosodás mögé a második gitár oda játssza azt az alattomos thrash témát, amiből én sokkal többet szerettem volna hallani ezen a lemezen.
Mindez a kis kekeckedés fentebb persze nem jelenti azt, hogy az albumon szintén szereplő Reign Supreme vagy a Glory Hound ne lennének azok a dalok, amik a korrekt módon letiport vadonatúj Vans cipőkben álló szakállakat és atlétákat ne gyűrnék össze. Meg az is biztos, hogy ez a kedves vörös kísérleti lény mikor kipattintja a színpadon a folyó vastag ereket a bicepszén ezeknél az új nótáknál, lesz majd pár tokától - bokáig kivarrt tesó, akinek katicabogár méretűre töpörödik a férfiassága. A csodálat viszont óriásira nő a szemében. Ezeket a Walls Of Jericho életképeket pedig én is bármikor szívesen megnézném kis és nagy színpadon egyaránt. Egyszerűen csak az új lemez nem fog annyit pörögni a lejátszóban, mint az a bizonyos 2004 - ben megjelent második.
