RockStation

„Mindenki, aki hallott az ügyről, és akit megkértünk, hogy segítsen, mind odaállt mögénk. Ennél szebb dolog nem is kell!”

Interjú Jakab Zoltánnal és Fellegi Ádámmal, a Bridge To Solace tagjaival

2016. április 11. - magnetic star

bts_2.jpg

A Mezei „Mező” Gábor (ex-Semmi Komoly) gyógykezelésének támogatása érdekében szervezett, „Jótékonysági punkest” néven megrendezett segélybuli fő vonzereje zenei szempontból a 2010-ben feloszlott Bridge To Solace egyszeri újjáalakulása volt. A koncert további különlegességét az adta, hogy valamennyi egykori tag játszott legalább néhány nótában, most pedig két alaptagot, a frontember Jakab Zolit és a gitáros (illetve a zenekar késői korszakában dobos) Fellegi Ádámot faggattuk a buli, valamint az újjáalakulás hátteréről, némi kitekintéssel a srácok jelenlegi és jövőbeli terveire is.

Milyen érzésekkel gondoltok így utólag az estére, azon belül is a saját fellépéseitekre? (Nem véletlenül hangsúlyozom a többes számot, hiszen Zoli két formációval is színpadra állt, ráadásul a szervezésből is alaposan kivette a részét!)
Zoli: Szervezőként kicsit túlértékelt a pozícióm, mert elsősorban Koncz Tibiék (a Nesze zenekar dobosa) hozták össze az egészet, na meg a Freedom Is A Lie és Blackmail gitáros, Ferkó is sokat tett. Nyilván segítettem nekik, ha valamilyen kérésük volt, de most örültem, hogy inkább zenészként voltam jelen az eseményen. Teljesen jó volt mind a két koncert. A Ghostchant egy igazi kuriózum-bulit adott hat és fél percben, a Bridge To Solace pedig a jó ügy mellett kicsit a mi lelkünket is megnyugtatta, mert annak a zenekarnak nagyon viharvert körülmények között lett vége. Sokkal jobb érzésekkel jöttem el, mint amire gondoltam.
Ádám: Nekem nagyon fontos volt, hogy ezt a koncertet technikailag a lehető legmagasabb szinten hozzuk, azaz mindenki a tőle telhető legjobb formáját nyújtsa, ne nyúljon / üssön / rúgjon mellé, én inkább erre figyeltem oda. Persze én is élveztem. Nagyon örültem, amikor láttam, hogy nem felejtették el ezt a zenekart, hiszen iszonyú sokat dolgoztunk vele. Láttam, hogy a srácoknak nagyon tetszett, tudják a szövegeket, satöbbi… Jó érzés volt, de az én életemben ez már egy becsukott könyv. 2010-11 körül szálltam ki. Ha nem egy ilyen eseményről van szó, akkor én a magam részéről biztosan nemet mondok, de ezt nyilván nem utasítja el az ember. Zoli kezdeményezése volt, ő mindig beáll az ilyen dolgok mögé, és nem hezitál, ha ilyen bulit kell összehozni. Ez volt 2008-ban a Bridge To Solace elődjével, a Newbornnal is, hasonló eset miatt állt össze a zenekar a Dürerben. Akkor is kábé ugyanennyien jöttek el, szóval az is óriási nagy dolog volt.

Erre az említett egyszeri Newborn újjáalakulásra hogyan tekintetek vissza?
Zoli: Arra is úgy gondolok vissza mind a mai napig, mint erre a Bridge To Solace bulira: életem egyik legfontosabb koncertje és egyik legjobb bulija volt. Csodálatos élmény. Sajnos nem a végkifejlet miatt, hanem azért, mert akkor is fogta magát az a nyolc zenekar, és azt mondta, mindent félre, mindent bele! Ez egy ritka dolog, és nem csak ezeken a bulikon kellene érezni. Nagyon sok jó zenekar van itthon!
Ádám: Újjáalakulni, ezzel behozni nyolcszáz vagy ezer embert, és utána a befolyt pénzt jótékony célra használni – erre mindig úgy gondolok vissza, hogy ez az egyik legjobb dolog, amit a zenével csináltam. Ezért mondtam azt, hogy csináljuk meg most ezt is ugyanúgy, mert fontos.

Hogyan zajlott az újbóli egymásra találás? Tudta-e feledtetni az a néhány próba és a fellépés a régi sérelmeket?
Zoli: Nem azért vagyok itt, hogy hazudjak (nevet), szóval vannak tüskék, mind a mai napig. Hogy kik között, az azokra tartozik, akik között vannak. Na persze iszonyú jó érzés volt próbálni. Az első próba nyilván annyira borzalmas volt, amennyire lehetett, de mégis jó érzés volt. Kicsit olyan, mint amikor összemelegedsz egy régi csajoddal. Nagyon kellemes, jó érzés volt. Főleg mert, mint az előző kérdésedre adott válaszban mondtam, nagyon viharvert vége lett a zenekarnak, és az utolsó pár év is igen viharvert volt. Ennek a zenekarnak mindig is megvolt az az ereje, hogy valamiért nagyon jól tudtunk egy közösséget vagy közönséget magunk mellé, illetve mögé állítani, és mi is ugyanúgy mögéjük álltunk. Talán ez a közösségi érzés volt a legjobb benne, és ezért is vagyok maradéktalanul elégedett a bulival. Az egész egy gyönyörű szép összefogás volt egy barátunkért, és mi is hozzá tudtuk tenni a mi kis szerepünket. Ez több szinten is abszolút kielégített minket.
Ádám: Az apropó az volt, hogy segíteni tudjunk, de ezen felül rengeteg minden van még a dologban. Van kigyomlálnivaló a múltból: személyes ellentétek, amelyek most vagy oldódnak, vagy nem. De lehet ez egy fejezet normális lezárása is részünkről, ami szintén kurva fontos. A maga idejében nekem a Brideg To Solace jelentett mindent, a zenekar nyolc aktív éve alatt mindent erre tettem fel. Nem volt karrierem, nem volt normális párkapcsolatom, nem volt családom, nem volt semmim, csak a zenélés. (Vagyunk, voltunk ezzel így jópáran! ) Ez mostanra teljesen megváltozott, de abban az időben csak a zenekar számított és ezért nem is voltam túl jó fej. Megkérdezheted erről a többieket is… Bármit, ami ezt „veszélyeztette”, vagyis ha valaki késik, ha nincs kábel, ha valami hamisan szól vagy gerjed, valaki nem tanulta meg rendesen a dalokat, stb, azt kifejezetten fasisztoid módon toroltam meg folyamatosan, amiért utáltak, és ezt a mai napig is érzem. Pontosan azért volt így, mert nekem ez jelentett mindent. Az én ego-menésem volt, ebbe tudtam beleönteni az akkori gyötrelmeimet, enélkül valószínűleg nem is lennék már életben… Volt is, ami fájjon, és ez hallatszik a dalokon. A kérdésedre válaszolva, vannak dolgok, amik változtak, és vannak dolgok, amik nem. A sérelmek egy része oldódott, de semmiképp sem oldódott fel. Ezt a zenekart sírba tettük pár évvel ezelőtt és ennek megvolt az alapos oka. Ebben is csak megerősített ez a koncert.

Egy rövid kitérő erejéig: mitől is volt annyira viharvert az utolsó időszak?
Ádám: Akkor jött ki a negyedik lemez, amelyet el kellett vinni promotálni, és a kiadó is számított arra, hogy turnéra megyünk. Az album keverése viszont annyira szarul sikerült, hogy nekem már nem is volt kedvem promózni vele. Döntően hozzájárult a kiszállásomhoz, hogy nagyon elégedetlen voltam az utolsó lemez hangzásával. A többiek azonban azt érezték, hogy ebben még van potenciál, úgyhogy mentek, csinálták. Én meg nyilván nem mondhattam nekik, hogy ne menjenek. De hát akkorra már egyértelmű volt, hogy a történetnek vége.

bridge_to_solace.jpg

A Newbornnal és a Bridge To Solace-szel is szépen bejártátok Európát. Más országokban is tapasztaltatok ilyen szintű összefogást a színtéren bármilyen, nem feltétlenül a zenéhez és a zenész szakmához kötődő ügy mellett?
Zoli: Persze, hogyne! A legjobb példa Nate Gluck barátunk, az Ensign volt basszusgitárosa, akinél nyelőcső-és gyomorrákot diagnosztizáltak, és akinek a kezelésére hét nap alatt gyűlt össze százezer dollár. Persze Nate is olyan ember, mint itthon Mező, mindenkihez van egy jó szava. Amellett, hogy a Semmi Komoly és a Bridge To Solace pályatársak voltak, azaz ugyanazon a szcénán fordultunk meg. Mezővel sokat fociztam is a Kultiplex-időkben, tehát innen is volt kapcsolódás. Nate ugyanilyen ember. Van ez az embertípus, aki ha megjelenik egy helyen, akkor mindenkinek jobb kedve lesz. Egyértelmű, hogy ilyen helyzetben mindenki odaáll. Vagy ott van Greg Bennick barátunk, akinek a súlyos kézbalesete után gyakorlatilag újra kellett tanulnia használni a kezét. Érte is megmozdult online az egész nemzetközi színtér. Szóval ez gyönyörűen működik, az is egy szép része volt az egésznek, hogy olyan zenekarok osztották meg az eseményünket, mint a Darkest Hour, a Raised Fist vagy a Catharsis, de még a volt kiadónk és a volt turnéügynökségünk is. Mindenki, aki hallott az ügyről, és akit megkértünk, hogy segítsen, mind odaállt mögénk. Ennél szebb dolog nem is kell! A vörösiszap-katasztrófás buliban például személyes érintettsége is volt a színtérnek, mivel Zsoleszkának (Polgár Zsolti), aki fanzine-eket csinált és zenekarokban is játszott, mindene odalett. A Nadirral, a Stubbornnal és a The Southern Oracle-lal odaálltunk az Állatmentő Liga mellé, ahogy a Gorilla Büfét is jött mindenki támogatni. Ilyenkor persze mindenki kicsit rózsaszínűbben látja a világot, de a szubkultúra minden gyermek-és felnőttbetegsége – mert ebből is van bőven! – ellenére mindenki nagyon szépen tud disztingválni és viselkedni, mindent félrerakni azért, hogy valami működőképes legyen, és hogy valakinek segítsünk. Ez a legszebb része az egésznek!
Ádám: Más országokban is megvan ez, de nem országtól, hanem színtértől függ a dolog. Ez az, amit a mai napig imádok a hardcore-ban vagy punkban, hívd, ahogy akarod!.. Ez mindenhol ugyanúgy működik. Olyan, mint a krisnások a világon mindenhol. Tökmindegy, hova mész, a krisnás a világ minden pontján krisnás. Egyfajta franchise-ként működik az egész, és a hardcore / punk színtérre is ugyanígy jellemző. Lehet, hogy elvétve más közegekben is van ilyen, de a hardcore / punkban nagyon erős, és nagyon működik. Legyen szó emberekről vagy állatokról, rengeteg ügyet lehet találni, amelyek mögé ideológiától függetlenül be lehet állni. Nem véletlenül sodorta össze a szél ezeket az embereket: szociálisan mindenki valamennyire érzékeny, és aki ide lejön, nagyon sok mindenről hasonló dolgokat gondol. Nem különböztet meg bőrszín, vallás, nemi identitás szerint. Nagyjából egyetért azzal, hogy nem kellene naponta háromszázmillió állatot feltrancsírozni azért, hogy legyen mit zabálni, stb… Ilyen dolgokban nagyjából egyetért ez az egész közeg, és ezek mögé az ügyek mögé szívesen be is áll.

Szólnátok néhány szót a jelenlegi zenei tevékenységetekről is? Ádám, te hogyan tudod a zenélést a családdal egyeztetni, miközben az In Lak’ech-sel éppen az éneket maxolod ki?
Zoli: A Ghostchanttel szeretnénk haladni. Nyilván nagyon nehéz, mert a tagság tele van egyéb munkával és tennivalóval, de hamarosan befejezzük a harmadik, Faith című lemezünket. Erről két dal már meg is van – a lemez fele kész (nevet)! Egyéb tervekről egyelőre nem áll módomban nyilatkozni. A Bridge To Solace koncert azért sokmindent felébresztett bennem, és lehet, hogy fogunk még csinálni valamit. Nem Bridge To Solace néven, és nem is biztos, hogy ugyanezekkel az emberekkel, de én szeretnék még zenélni. Fel kellett ismernünk, hogy zenekarok jöhetnek és mehetnek, de – és most nem szeretnék se álszerény, se nagyképű lenni – az bebizonyosodott, mennyi erő van ebben az egészben. Persze arról nem mi tehetünk, hogy most nincs olyan zenekar, amely ennyire összekovácsoljon egy közösséget, illetve közönséget, legfeljebb olyan bandák, amelyek éppen kicsit jobban mennek, mint mások, viszont a Bridge To Solace-nak ez mindig is fontos része volt. Valószínűleg ezért nézte el nekünk a közeg, hogy megbízhatatlanok, szétszórtak, kezelhetetlenek vagyunk, mert amikor ott voltunk a színpadon, akkor viszont csak és kizárólag az számított, hogy aki ott van a bulijainkon, amögött legyen egy biztonsági háló, és hogy mi legyünk azok. Szerettünk volna menedéket biztosítani az embereknek a mindennapokból, és rettenetesen hiányzik is, hogy a zenével olyan lelkeket tudjunk gyógyítani, akik ki vannak éhezve arra, hogy kapjanak valami igazit, hiteleset, őszintét. Érezzék úgy, hogy számítanak ezáltal! Mi is visszakapjuk ezt a reakciókból, és úgy érezzük, hogy számítunk.
Ádám: Az aktív, turnézó zenéléstől a BTS lerakásával visszavonultam. 2013-ban álltam még színpadon az Idoruval, de azóta nem, és ha őszinte akarok lenni, nem is nagyon hiányzik. Egész más dolgok mozgatnak mostanában. Stúdiómunkát szívesen végzek, pl. a Satelles debüt kislemezét felütöttem, vagy Sztojka Lacinak felgitároztam a For Good – szintén – debüt EP-t, de az nem olyan elfoglaltság, mint a folyamatos turnézás. Mindig jól szórakozom azon, amikor hazai zenekarok a hétvégi koncertezgetést turnézásnak csúfolják és ennek keretén belül 2-3 hónap alatt lenyomnak 15-20 bulit, majd elmondják az interjúkban, hogy ez mennyire megviselte a csapatot…Nos, mi úgy nőttünk fel, hogy egy turnéra elindultunk mondjuk május elsején és hazajöttünk 20-án, húsz lejátszott buli után. Ezesetben ez valóban tud fárasztó, kimerítő lenni és nagyon nehezen vihető, ha az embert otthon várja a családja, vagy ha két-három hétig részeg volt … Ki is merültem benne, abba is hagytam, azonban a kreatív munkát letenni nem tudtam, nem is akartam. Zenét szerezni, azt rögzíteni, a mai napig óriási szenvedélyem, erről szól az In Lak’ech projekt. Lemegy az ember a stúdióba, ott van, a végén meg hazamegy. Így nem nehéz ezt a családdal összeegyeztetni. A harmadik In Lak’ech lemezt tavaly augusztus óta csináltuk, heti egyszeri elfoglaltságot jelentett. Kellemes, nyugdíjas szabadidős elfoglaltság! :)

Az őszinteség, a hitelesség, és mások önzetlen támogatása a legfontosabb dolog, amelyre a zenészélet megtanított benneteket?
Zoli: Nekem ez, és semmi más nem számít! Nem akarok hazudni, kibaszott jó érzés kiállni a színpadra kilencszáz ember elé, még akkor is, ha kezünk-lábunk remegett az elején, annyira be voltunk szarva. De nincs jobb érzés annál, mint amikor ott vagy, látsz egy egész termet, és érzed azt az energiát. Mindenki mondhat mindent, lehet a zenélésből pénzt keresni, meg lehet belőle élni, satöbbi, de egyik sem fogja soha ebben az életben azt az érzést pótolni, amikor vibrál körülötted a levegő! Én nem szólóm meg a megélhetési zenészeket, csak ez nem az én dolgom. Nem az én életem, nem az én színterem, nem az én közösségem, szubkultúrám. Nekem az számít, és az esik a legjobban, hogy gyógyítjuk egymást.

https://www.facebook.com/bridgetosolace

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr698587142

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum