Deftones - Gore (Warner, 2016)

Izzadtság, könnyek, belezés

2016. április 11. - RaczUr

deftones_gore.jpg

Az új Deftones album híre két meglepetéssel is szolgált előzetesen. Egyfelől a Crosses (Chino Moreno dark pop bandája) stúdióba vonulása, és a belengetett új Palms (Chino és a 4/5-nyi Isis post-rock kollaborációja) arra engedett következtetni, hogy a Deftones most parkoló pályára kerül, hiába az egy éve készülgető új anyag. Aztán kijött a hibátlan Prayers/Triangles, ami bőven a pozitív meglepetés kategóriába volt sorolható. Az meg a negatívba, hogy Stephen Carpenter gitáros úgy nyilatkozott, hogy igen nehezére esett a Goret feljátszani, és szavaiból úgy tűnt, hogy most valami nagyon szokatlan dolog jön majd. Ennél a pontnál kicsit megizzad az egyszeri rajongó…

Időben visszafelé haladva viszont látható, hogy a sacramento-i ötös fogat zenéje csak kisebb kilengéseket produkált színvonalat tekintve. A Deftones az egyik legmegbízhatóbb alappillére napjaink rock-metál színterének. A kevésbé meghatározó lemezeik is időről-időre visszakúsznak a lejátszási listámba. A 2003-as Deftones című lemezük sokáig a hallótávomon kívül maradt, az utána következő Saturday Night Wrist pedig elég hektikus volt, viszont mindkét lemez időről-időre megtalál és lenyűgöz. A négy évvel ezelőtti Koi No Yokan szerelem volt első hallásra. Azt szinte képtelenség megugraniuk.

Tehát minden Deftones lemeznek van valami szépsége, és inkább az idő kérdése, hogy mikor kerülsz egy hullámhosszra vele. A Gore ilyen megközelítésben egy elég nehezen emészthető lemez, viszont úgy a harmadik-negyedik hallgatásnál, már egyre érthetőbb, és követhetőbb. A Koi No Yokan az első pillanatától fogva az újrahallgatást követelte, itt viszont hagyni kell leülepedni a felkavart iszapot, hogy tisztán lássuk a végeredményt.

deftones_2016_3.jpg

Nincs új irány a Gorenál, de az utóbbi idők kidolgozott, felépített harmóniáihoz képest kicsit bátrabb lemezzel van dolgunk. Néhol szakít a klasszikus, hamisítatlan deftones-i hangsorokkal, a banda eddigi egyik legzaklatottabb anyagát produkálva. Jó példa erre a Pittura Infamante, ami egyszerre hoz egy emelkedett barokkos gitár témát, hogy abból egy döngölős, ék egyszerű zúzásba váltson, vagy épp a Xenon, ami egy tördelt ütemekre megírt pop szám hatását hozza.

Vannak viszont dalok, amelyek egyből beviszik a gyomrost. Az albumnyitó, első fecske, Prayers/Triangles már előzőleg letaglózott (a második körben kiszivárgott Doomed Userért már nem volt meg ez a rajongás). Aztán van két nagyobb lélegzetvételű tétel, ami szintén elégedett mosolyt csalt az arcomra. A Hearts/Wires és az (L)Mirl bármelyik poszt-millenniumi Deftones lemezen elférne. A Jerry Cantrell (Alice In Chains) vendéggitározásával díszített, kifejezetten metálosra sikeredett Phantom Bride is meglepő dal lett, de teljesen magába tudott szippantani, akárcsak a hamisítatlan Deftones-esszenciát hozó Acid Hologram.

A Goret megérteni majd aztán megszeretni nehezen induló folyamat az utóbbi két lemezhez képest. Nem jön rögtön az a ’wow’-érzés amire elsőre számítottam, de abban is biztos vagyok, hogy lesz olyan időszakom, amikor ez az album fogja dominálni a lejátszót. Ez pedig hallgatásról-hallgatásra érezhető folyamat. Összképében furán nyers, és intenzív lemez, de részleteiben felbukkannak benne azok a panelek, amik magukban hordozzák a potenciált ahhoz, hogy ne laposodjon el sokadszorra sem. (V:5)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr638575980

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum