A történet ott kezdődik, hogy az Ensiferum szinte pont egy évvel ezelőtt akkora bulit hozott össze Budapesten, hogy már az előzetes érdeklődés miatt át kellett szervezni az eseményt egy nagyobb befogadóképességű klubba.
Ráadásul nagyon úgy tűnik, hogy nem csak mifelénk ennyire népszerűek a dalos kedvű vikingek, mert csak nem akarnak leállni a turnézással, így annak rendje és módja szerint nekilendültek egy ráadáskörnek az előző hadjárat legjobb állomásainak ismételt ostromára és a kimaradt területek meghódítására. Már az előzmények önmagukban is kellő indokot adtak a koncert meglátogatására, de amikor kiderült, hogy ezúttal a Fleshgod Apocalypse lesz a társzenekar, kapásból felülíródott a papírforma és az én fejemben a főzenekari státusz is azonnal felcserélődött. Onnantól ezt az estét hónapokig, enyhén elcsukló hangon csak úgy emlegettem, hogy „Nem hiszem el B+, jön a Fleshgod”.
A start 19:30-ra volt kihirdetve, és én már bő negyed órával a kezdés előtt ott toporogtam az első sorban, mert mérget mertem volna rá venni, hogy a csűrdöngölést első körben felvezető, saját bevallásuk szerint epikus power/black/folk metalban utazó, dán illetőségű Heidra is megér egy misét, főleg, hogy a Mercyful Fate óta tudjuk, hogy Dániában bizony jóféle a metal felhozatal.
A Heidra pont idén egy évtizede alakult, emiatt már „új zenekarnak” semmiképp nem nevezhetem Őket. Ez idő alatt két demot, egy kislemezt és végül 2014-ben, Awaiting Dawn címmel egy teljes értékű nagylemezt rögzítettek. Zenéjükben ötvözik mindazt, ami a folk / pagan metal műfajában már jó ideje olajozottan működik, és ügyesen spékelik némi black metal ízű károgás és dallamos éneklés elegyével. A színpadi produkciójuk az első pillanattól az utolsóig rendkívül szórakoztató volt, tökéletes nyitánya az estének, amit a zenekar tagjai is szemmel láthatóan élveztek, még ha néha cseppet túl is spilázták a színpadi mozgást. Az akusztikus gitáron is játszó, igen karakteres arcberendezésű énekes-frontember, Morten Bryld remekül vezényelte a showt, a színpad jobb szélén letáborozó gitáros pedig csodálom, hogy nem kap komoly állkapocsgörcsöt egy-egy koncert végére, annyira intenzív vicsorgás és vigyorgást produkál, közben jeles kollégája a nagy lendületvételek közepette, néha épphogy talpon marad, szóval nagyon is érdemes volt korán érkezni, hogy mindezt végig hallgathassuk és nézhessük.
A Fleshgod Apocalypse jelenségével két évvel ezelőtt, a Death by Metal fesztiválon szembesültem első alkalommal. Így utólag cseppet szégyellem bevallani, de egészen addig fogalmam sem volt róla, hogy kik Ők és pontosan mire is képesek. Azóta is hálás vagyok - a Harloch - Salemi mese című klipjének akasztott embereként elhíresült – Kenny barátomnak, hogy felhívta rájuk a figyelmem, mivel ott és akkor minden túlzás nélkül, már a koncert első percében le is esett az arcom, és egészen a levonulásig nem tudtam visszapakolni a helyére. Amit ott ez a társaság a színpadon művelt az egy szürreális csoda, életem egyik pozitív értelemben vett legsokkolóbb koncertélményét kaptam tőlük. Az összkép valahogy úgy csapódott le bennem, mint ha a Rhapsody legénységét élve felgyújtották volna, majd azok bosszúsan kikászálódnak a sírból és rájönnek, hogy mennyivel jobb death metalt játszani.
Még jó, hogy tűkön ülve vártam az új, King címen nemrég megjelent lemezüket. Ez a zene észrevétlenül hatol az ember lelkébe és kegyetlenül lesokkolja, a végighallgatásához elengedhetetlen az edzett idegrendszer, egészen új értelmet ad a „diabolus in musica” fogalmának. Minden lejátszott hang, minden ütem úgy illik a helyére, mint egy-egy kődarab a mozaikba. És bizony képesek élőben is hozni a feszültséget, a szigorú és enyhén hullaszagú eleganciát és mint tudjuk, az operának nincs vége, amíg a hermészi pálcával felvonuló és arcát maszk mögé rejtő kövér hölgy énekel.
A színpadi megjelenés ezúttal már az új lemezt ihlető korszakhoz igazodik, de semmivel sem kevésbé komor, mint a The Violation videoklipjéből ismert, katasztrófába forduló frakkos tivornya látványvilága. Már akkor az önkívület szélén egyensúlyoztam, mikor a várakozásnak megfelelő nyitó tétel, a Marche Royale első hangjai felcsendültek, amit a szintén új lemezes, monumentális refrénnel gyilkoló In aeternum követett. Nagyjából ekkor vághatott nyakon az a szomorú felismerés, hogy sajnos kissé alul vannak keverve mind az igen meghatározó szerepet betöltő zongora témák, mind Cristiano Trionfera gitárjátéka, de még ez sem tudott kizökkenteni. Egyszerűen el kell fogadni, hogy ha a felvezető zenekar jóval összetettebb produkcióra képes, akkor azt legalább hangzásban felül kell múlnia a headlinernek.
Azért az sem semmi - és máig homály fedi, miként is történt -, hogy annyira elmerültem az összhatásban, hogy a Pathfinder nemes egyszerűséggel törlődött az emlékezetemből, de még jó, hogy időben feleszméltem, hisz a mindenkori személyes kedvenc tételem, a The Violation ismét darabokra tépett, majd regenerálódás gyanánt sikerült feloldódni a Prologue és Epilogue dallamaiban, hogy aztán az új lemez talán leginkább elmebeteg dala, a The Fool őrült ritmusa lázas táncba vihesse az egybegyűlteket, míg végül a The Egoism után a tökéletes zárótétel, a The Forsaking feladja ránk az utolsó kenetet.
Ráadásul többek számára csak ezután következett az igazi fő attrakció, nekem viszont elképzelésem sem volt arról, hogy létezhet bármi is, ami az elmúlt percek élményeit képes lesz felülmúlni. Nos, részemről nem is sikerült, viszont öröm volt végignézni, hogy a tömeg jelentős része miként ünnepli az Emmi Silvennoinen után keletkező űrt betölteni hivatott, Turisasból ismert és nem mellesleg igen szemrevaló Netta Skog harmonikás leányzóval felvonuló hősies és szemmel láthatóan igen jó kedélyű viking hordát, az Ensiferum csapatát.
Az folk-metal ráadás örömünnepet a 2015-ös One Man Army lemez első dalával, az Axe of Judgementtel nyitották meg. Innentől irigylésre méltó lendülettel nyomták végig a koncertet és meg kell hagyni, a közönség is maximálisan hozta a tőle elvárható buzdítást, közös éneklést és persze ment a mozgolódás is annak rendje és módja szerint. A vasárnapi időpont ellenére is szép számban összegyűltek a festett arcú rajongók, és söröspoharak a kézben mindenfelé, amerre csak a szem ellát. Hiába, ezek a fránya pogány-metálos figurák tudnak ünnepelni. Az amúgy sem rövid műsor során a ráadásban sem volt hiány, bő másfél órát nyomtak le a színpadon, de lehet volt az több is, ki nézi azt ilyenkor. Na pont így kell nagyot mulatni!
Fotók: Barba Negra Music Club