Idegen madárdal, magyar melankólia - Pigeoncoma.: Third self-titled (2016)

2016. április 18. - Nemesúr

pigeoncoma_album_cover.jpgA pigeoncoma. pici, fura és öncélú. Ahogy ebből sejthető továbbá: más, mint a többi pici / fura / öncélú zenekar hazánkban. A többi pici, fura és öncélú zenekarral ellentétben ugyanis nem azzal akarja eladni magát, hogy pici, fura és öncélú. Igazából még abban sem vagyok biztos, hogy el akarja adni magát - habár engem megvettek kilóra.

A szép emlékű marionette ID 75%-a, Rosa Parksos és Képzelt Városos elfoglaltságaik mellett, új, de talán minden eddiginél nyersebb és saját hangon csendülnek fel. Nem ritkán. Az e cikk előtti 2 hónapban már a Shell Beach-el, a Camp Koalával és a Pozvakowskival is megmozgatták a fedélzeteket, ami műsorok után kimondható:

Fiúk és lányok: a magyar emo végre maradéktalanul, valóban megérkezett!

pigeoncoma_origami_logo_1.pngHalál világos, hogy ez szeretetprojekt, ösztönzene, az a fajta, amire rámondják, hogy "lementünk koncertre együtt hosszú idő után, és úgy jöttünk ki, hogy csináljunk zenekart, mármint hogy megint". (Saját szavaikkal. Erre még rákérdezünk egyébként.) A félkomoly próbálkozás biztos cuki lett volna, de az önelrontó kismellékbanda-sorstól megmenti a tagok fantasztikus zenei képzettsége és ötletei. Van itt minden turmixban: Mineral, Slint, Pianos Became the Teeth, American Football, sőt, annabarbi hatások. Az meg, hogy nagyon is világosan hallatszik a szülőzenekaroknak nyugodtan tekinthető Rosa Parks és a marionette ID munkássága, áttűnnek azok a váltások és hangkészletek, amik eleve onnan lehetnek ismerősek, főleg a mindkettőben megforduló dobos, Bíró Peti bombasztikus, széttördelve is flowos játékán, pedig csak még nagyobbat lök az egészen. Épp bennhagyott feszültségek, közepes oldások, szenvelgéstől mentesített szomorúság, és némi felháborodás is ezen az egészen, plusz, egy kis maszatolós ifikori-nosztalgia, és a csak ránk jellemző maró (de itt nem letámadó) gúny és (ön)irónia. Mindaz, ami a fejedben járhat zene nélkül is, ha későn mész haza a Blahán egy random elbaszott, elvesztegetett csütörtök 6-kor. Mindegy, melyik 6-kor.

Idén hasonló háziprojektként debütált a Trillion, de amíg az számomra egy csúcsminőségű (de mégis csak) iparosmunka, kiélős hagyományőrzés lett, addig a pigeoncoma. bemutatkozó albuma egyszerre egy nagy műgonddal megalapozott életmű folytatása és kalandozás attól idegen vidékeken. A végeredmény valahová a modern, disszonáns indie, a post-punk, a lájtosabb noise rock és a nem túlgondolt matekzene közé tehető, világos post-rock háttérvilágítással. És hát az emo nem más, mint apró technikai nüanszok szokatlan helyeken, túláradó érzelem, frusztráció és DIY. Vagyis mindaz, ami a pigeoncoma.-t teszi. Hagyjuk a zsánerhámozást! Attitűdben és zenei programjában ez egy megkérdőjelezhetetlenül emo bagázs, és nem kell erőlködniük ezért egy fikarcnyit sem. Nem is teszik, ezzel válnak csak még szimpatikusabbá.

pigeoncoma_drums.jpg

A legenda (vagy inkább a madarak) azt csicsergik, hogy a címadás nem véletlen: max. 3 nekifutásból vették fel a lemezt, egy take-re ráadásul, szimultán, és a kémia viszi is az egészet, a fasz meg álljék a metronómba. Beránt az első hangtól az utolsóig. A keverés fura, bár legalább karakteres, világosan felismerhető Dexter (ezúttal különösen szabad) keze munkája - akinek nem szimpi, tekerje ki otthon a basszt a hangfalakon, és gyönyörködjék, ennyi elég hozzá - ugyanis a lemez ingyen hallgatható, SŐT, TÖLTHETŐ bandcampről, a jófejség nonpluszultrájaként. A középtartományból mintha két vastag dimenzió is hiányozna, és házi basszgomb nélkül luftosnak és fémesen hidegnek tűnhet, de a gitárok egybekásásodása még direkt jól is áll nekik, plusz az énekkeverés a legjobb, amit idén underground kiadványon hallottam, zengő, kristálytiszta, érzelmes, jó, leállok, mert távfelszopás lesz.

Az Artista egyszerre hűs és mozgalmas, feszült és visszafogott, beharangozza, mire számíthatunk a lemezen - ez a lehetetlen hideg-de-azért-szenvedélyes paradoxon ott dolgozik a sávok és a sorok közt. A Beat up your boss, run a marathon húzósabb, menekülősebb, igazi irodai frusztrációt (lehetőleg bedugott füllel fotelt, monitort, főnököt ablakon) kidobáló vágta a semmibe, a megállásos hatáskeltés benne pedig olyan mesteri, hogy David Guetta basszusdropjai vásári ripacskodásnak tűnnének mellé téve. (Még szerencse, hogy nem kerülnek oda, csak itt.)

Eddigre azért csak' feltűnt a népnek, aki figyel is arra, MIT hallgat, miben tényleg kimagasló a cucc. Már a nemhogy itthon, de a nemzetközi színtéren is teljesen egyedinek mondható hangzás és természetes flow mellett, vagy főleg: fölött. Egyrészt, nincs akcentus. NINCS. AHH! Másrészt: a szövegek, ISTENEM KÖSZÖNÖM, valóban szólnak valamiről. Rólunk, a jelenről. A most 20-40 közötti generációk, a "felnőtt világ" korszakos félelmeiről, szépen lépésenként, kukaborogató harag helyett kékesszürke filtereken keresztül végigvonulva rajtuk,  amit csak néha egy-egy rövid blokk szűrt napfénye tör át keserédesen, mint a From Greenford to Sydenham váltása. A basszus zsong, a rövidebb-hosszabb hatásszünetek, meg- és kiállások, asszimetrikus bridge-ek rendszerbe kényszerítik a diszkréten, ónos esős felhőkként örvénylő káoszt. Túl sok a pólóra és matricára magát követelő mesteri sor: "I'll talk about my feelings, Just stay put while I'm speaking", vagy pláne "I'd drench my body and yours in our ancestor's morrow, You hungarian superhero" (mernénk bár többet hazabeszélni, még inkább haza beszólni)... A favorit ettől még az album legvadabb darabja, a "Ki viszi át?" parafrázisát nyújtó, alig félperces RvveR petárdaként robbanó 3 csupasz sora: "I decide to go across the river! Each and everyone of us will fail... I decide to go across." - ebben benne van az egész emberi élet minden küszködése. Vagy csak a mienké. Kinek mi.

pigeoncoma_guitar.jpgDe nem csak itt-ott, hanem VÉGIG versminőségű angol szövegek rajzolnak világos, egyenes gerincet az albumnak. Minimalista, szikár, tömör, korszerű prózába rendezve, erőlködés nélkül. Tessék idejárni ihletet merni, hazai angolkák, mert nagyon le vagytok maradva, és ez nem csak formai kérdés, hanem hitelességé is. Sorban, számonként kapjuk a lagyma, ismerős pofonokat: narcisztikus képmutatás; entitlement, és az emiatt érzett burkolt szégyen; kivándorlás, gyökértelenség; lehetetlen életmodell-elvárások fojtogató súlya; mártír- vagy csak lúzertudat; megalkuvás(?) a kisszerű diktatúrával, amiben élünk; későn érés / kinyúlt fiatalság; és végül teljes kiszakadás a nem is elhülyülő, mint inkább elrenyhülő társadalomból. Az első igazán kerek tabló ez a XXI. század valóban minket sújtó, valóban új pszichózisaiból, amit idehaza hallok. Mi a szarért kellett erre 16 évet várnom? Egyedül az Ørdøg tudott hasonlót lerakni az asztalra eddig e tájon, bár ők jó érzékkel inkább a neofeudalisztikus (vagy mondjuk úgy, nem épp józan PARASZTI) magyar psziché öncsalásaiból indultak ki. A pigeoncoma. ezzel szemben - nem véletlen a nyelv és a hangzás választása ugye - inkább generációs, korszakos problémákat énekel meg. De nem "kifelé", nem kiszolgálásra. Egy másodpercig nem érződik, hogy az elhangzottak nem megélt, "magán" dolgok lennének. Aktualitása ellenére ez egy rendkívül személyes lemez. A hamiskás, mégis makulátlanul frazeált és ütemezett, kissé szorongós (néha kellemesen Brian Molkót idéző) énekből a rikkantások és nyikorgós hajlítások kétszer olyan vastagon domborodnak ki, és domborítják ki a sorok velejét, mintha simán csak egy "jó" énekest hallanánk. "Even though I tried, cocaine worked - I'm disappointing society / Even when they tried, Jesus cried - I'm disappointing society" - majd: együtt kántálás. Ezeket a betéteket még a Placebo is irigyelhetné.

Ami külön nagy fegyverténye a lemeznek, hogy gyengéden immerzív maradt. Mint a címadó félhalott szárnyasok sapekre csöppenő terméke egy szürke körúti aluljáróban, amikor az égnek se jönne a busz, és épp kiraktak a zenekarodból. Forma és tartalom tökéletes egységet alkotnak: egy szót se kell értened belőle, hogy megértsd, miről szól. Én pont így voltam vele: egyre többször és többször meg kellett hallgatnom a lemezt, és minden egyes hallgatással egyre jobban tetszett. Úgy mászik a fejedbe, hogy te engeded be, úgy ért meg, hogy nem akar helyetted beszélni, vagy szádba adni bármit. Ez a diszkréció pedig különösen bensőségessé teszi a hallgatói élményt.

pigeoncoma_bass2.jpg

A végeredmény pedig az év talán legjobb debütje, eddig legalábbis. Beférne talán több Touché Amoré-s  (sőt! Hesitation Woundsos!) TÉNYLEG plafonig kiakadás, üvöltés, csak színesítésnek is legalább egyszer egy parttalanul, elszabadultan dühös szám... Esetleg mellé egy tényleg világos hangulatú balladácska is... Egy "melegebb" basszus és egy hangsúlyosabb középtartomány... De ezek inkább csak bónuszok. Mert az van, hogy a Third self-titled a maga mindössze 8 számával, kényelmetlenül kényelmes szövegbetétjeivel és alig huszonpár perces játékidejével az egyik legkerekebb album, amit valaha hallottam. Program, haladás A-ból X-be. Ha kitárod a füledet, visszahallhatod benne magad, olyan szavakban is, amiket még sosem mondtál, vagy mondanál. Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ez rétegzene lenne, sem azt, hogy erre a sorsra volna kárhoztatva automatíce, hacsak nem annyiban, hogy minden replay egy újabb réteg finomságot villantson meg belőle. 

Most még ide kéne tennem valami elvontat arról, hogy ha elszalasztjuk, mi is bekómált galambok módjára bólogatunk csak tovább a városi zajra helyette. Meg hogy támogassátok a bandát, mert csóringer és az elfoglaltság miatt alig játszik így is. Meg ilyeneket. De ennyi sikerült. És ez az önvállaló, zajos, rezignált "ennyi sikerült" ennek az albumnak és a hallgatóinak is lehetne a kulcsmondata. Hogy a tiéd ne legyen az, két kattintással tehetsz ellene. Esetleg egy kazirendeléssel. Ha nagyon feltekered a füledben és belerévülsz, vigyázz a körúton a galambokkal. Félálomban, kómásan is szarhatnak a fejedre.

pigeoncoma_tape.jpg

~ 

Ítélet: 
Néha a sültgalamb mégis a szánkba repül.rockstation_grid_template_4_5_1.png
~

Katt a névjegyekre Nemesúr további írásaiért!
rs_nevjegyem_csak_nemesur_1.png

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr338589718

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

NZperX 2016.04.19. 07:27:25

Ez tényleg egy meglepően jó kis lemez: Én mondjuk kevésbé érzem benne az emo-rock direkt hatásvadászatát, és a hangzás is tetszik (rendes, aktív stúdióhangfalon legalábbis).
Élő a felvétel, hál' istennek messze elkerülték az ilyen bölcsész-hálószobarock bénázásokat, amiket annyira szeretnek a Index Stenk fogalmatlan szerzői.
A néha megjelenő A Perfect Circle-hangulatért külön jópont jár!

Nemesúr 2016.04.20. 01:12:13

Ohohohó, köszike a meglátásokat :3

Nagyon precízek!
Mikor drága dobosom meghallotta látatlanba, full azt is hitte, valami Perfect Circle B-side lehet, egyből bejött neki... Na tessék, még a végén kiderül, hogy én vagyok félművelt :)

Az emo hatásvadászatát (és ennek a NEM hatásvadászatát) is tökéletesen látod. Igazából most már lehet, nem mernem ilyen kategorikusan kijelenteni, hogy ez emo, de az lehetne ez. Talán lennie is kéne. Inkább habitusában, témáiban és értékrendjében az, mint megszólalásában, és ennek nem lehet eléggé örülni.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum