Atomvillanás jobbról

Roadburn Fesztivál @ Tilburg, 2016 04.14-17.

2016. április 22. - Ernő Hellacopter

roadburn_2016_4.jpg

3 nap telt el azóta, hogy Scott Kellyék a zárásként játszott The Doorway-jel pontot tettek a Roadburn fesztivál 2016-os etapjának a végére, de még most sem ülepedett le bennem mindaz a sok pozitív élmény, ami a 4 napos menet alatt ért.

A 30. születésnapját Tilburgban ünneplő (amúgy 31 éve léteznek, de ki számolja...) Neurosis nem is álmodhatott volna méltóbb körülményekről, egyszerűen csodálatos fesztivál a Roadburn! Magam sem hiszem, hogy találhattam volna nyomosabb okot arra, hogy messze a komfortzónámon túlmutató esemény irányába vegyem az utam, hiszen rühellem a fesztiválokat, de a két estés Neurosis, illetve a Converge - Jane Doe szettje, majd rá két napra előadott Converge/Blood Moon szett azért már engem is kellően felpiszkált, és miután a szervezők még akkreditációt is biztosítottak számomra, plusz nagyon jó brigád jött össze erre az útra, köztük az egyik legjobb jóbarátom, aki kint ünnepelte születésnapját, nekem sem maradt érvem a maradás mellett. Még így is félve indultam neki, hiszen 4 napos fesztiválon már igen régen jártam, és ahogy múlnak az évek, a rigolyák is gyarapszanak vele. Aggodalmaim feleslegesnek bizonyultak, rég nem éreztem magam ennyire felszabadultnak, egy ekkora volumenű rendezvényen, köszönhetően a jól átgondolt struktúrának, és a kivitelezésnek. De menjünk sorjában, nézzük tételesen, mitől is döglik a légy.

Első nap: A zenei felhozatalnak köszönhetően nem kellett azon feszülnöm, vajon mit hagyok ki, hogy mást láthassak, hiszen a zenekarok fele ismeretlen volt számomra, a másik felének pedig nagyjából a fele bírt felcsigázni, a többiekkel úgy voltam: ha odaérek, elmondhatom, hogy láttam, de ha kimarad sem történik tragédia, így nagyon lazára vettük társaimmal az egészet. Maga a fesztivál egy kis utca jobb, illetve bal oldalán helyet foglaló épületegyüttesre épül, ami áttekinthető, átjárható minden nehézség nélkül. A sajtósoknak is arany dolguk volt, de én a négy nap alatt kb. 5 percet töltöttem el a számunkra kijelölt emeleten, mivel sem sajtósnak nem tartom magam, és rum sem volt, de még sör sem. Bámészkodtunk, felfedeztük az apró zegzugokat, csorgattuk a nyálunkat a tömérdek mörcs, és bakelit láttán, majd megiramodtam a 013-as Poppodium irányába, mert a fesztivál nyitózenekara a Cult Of Luna volt, akik azon kevés zenekar közé tartoztak, akiket nagyon szeretek, és sosem okoztak élőben csalódást.

roadburn_2016_1.jpg

Sajnos elfelejtettem megkérdezni, így csak saccolni tudok: a nagyterem befogadóképessége olyan 3-4000 fős lehetett maximum, amit Johannes Perssons-szék majd fullra töltöttek, ami nem csoda, hiszen a kultikus, Somewhere Along The Highway lemezük 10. évfordulójának alkalmából, teljes egészében játszották el azt. Még csak egy órája tartózkodtam a fesztivál területén, de sokadik pozitív csalódként éltem meg a tökéletes hangzást, a hangulatos fényeket, és a zenekaroknak köszönhető magas átlagéletkort, ami magával hozta azt a kimagasló kulturáltságot, amit hasonló rendezvényeken nyomokban sem lelek. Cult Of Lunáék iszonyatosan jó koncertet adtak, negyed ízben sem tudtam csalódni bennük, hamar lement a nagylemez, így lehetett újabb bambulós körökre menni.
Az egyetlen negatívum akkor vált világossá, amikor a Full Of Hell programját akartuk meglesni a 013-nak helyt adó épület kis szegletében, ami Green Room névre hallgatott. Nos, aki kisteremben akart koncertet nézni, annak kezdés előtt 15-20 perccel érdemes volt elfoglalnia a helyét, mert onnantól egyáltalán nem volt garantált, hogy befér, hiszen az X ezer emberre jutott egy mindenkit befogadó nagyterem, és három, lényegesen kisebb egység, ami viszont elővigyázatosságot kívánt. Sebaj, magyarok vagyunk, mindent megoldunk, ezt is megoldottuk, így láthattuk jó 20 percen keresztül, miként pusztul szisztematikusan a világunk, mindezt a Full Of Hell interpretálásában. Aki látta már őket, van róla sejtése, teljes megsemmisülés, azt hiszem.

roadburn_2016_2.jpg

Mivel mindannyian kb. 0 alvással indultunk útnak itthonról, hiszen ezek a budget járatok hajnalban már vígan hagyják el hazánk légterét, kezdtünk megrogyni, de a csütörtöki nap fő attrakciója még hátra volt, jött a Converge!!!

Lacika barátom ezért a 40 percért tartott velünk, ő csak és kizárólag a Jane Doe-t akarta, le is rázott minket, és egyedül ment megőrülni, ha jól láttuk és hallottuk, ő kapta meg elsőként Bannontól a mikrofont :))) A Converge ahogy belekezdett a Concubine-ba, megmozdult a massza, aki soha életében nem látta, hallotta őket, még a hitetlen kutyák is állukat keresgetve lesték, ahogy Kurt Ballouék a földdel teszik egyenlővé a kipofozott nagytermet. Számomra az jelentette a csúcspontot, amikor Stephen Brodsky (Cave In, Mutoid Man) vendégzenészként, kortárs művészként, ex-Convegre tagként színpadra állt régi pajtásaival, és beleadta mindazt, amit korunkban Ő képvisel. Ettől még vastagabb, még brutálisabb, de líraibb is lett egyben az egész. A Jane Doe nótáig széles mosollyal az arcomon őrjöngtem, aztán a Jane Doe teljesen tönkretett, percekig szóhoz sem jutottam. Roppant hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt láthattam. Bannon évről évre haloványabb, a manírokon felül a hangja nem képes már megemberelni magát, sok zöngésítés volt rápakolva a mikrofonjára, de ezen felül az egész úgy volt egymillió pontos, hogy csak zörög. Ákos barátom, aki alapvetően rühelli a Converge által képviselt vonalat, földbegyökerezett lábbal nézte végig, szóval szerintem nem túlzás azt állítani, hogy letaglózó előadást láthattunk. Nate Newton, az Atyaúristen Ben Koller, mind azt hozták, amit reméltünk.

roadburn_2016_3.jpg

Tartogatott még a nap csemegét, ami a Paradise Lost lett volna, akik, hogy le ne maradjanak, a kultikus Gothic lemezüket vitték teljes egészében színpadra, de mivel egyikünk sem rajong értük, így két szám elteltével lefaroltunk, hogy a pénteki napra kipihenten térjünk vissza. Legalább elmondhatom, hogy láttam a Paradise Lostot élőben....

Második nap: Mivel Géza barátom eme napon lett ... éves, így az egész délutánt átitaloztuk vidéki kempingünk csendes, madárcsicsergős, kristálytiszta levegőjén, majd eléggé kapatos állapotban nekiindultunk az újabb napunknak, ami számomra semmiféle, érdeklődésre számot tartó bandát nem tartogatott. Mondom ezt annak ellenére, hogy egy templomból kialakított, varázslatos akusztikájú és hangulatú termében egymást váltották a Neurosis alapembereinek szólóprojektjei, amiket csendes magányomban bármikor örömmel hallgatok, de hiába próbáltam, sajnos képtelen voltam kellően átszellemülni. Miközben kifelé botladoztam Steve Von Till előadásáról, éppen arra kérte a hallgatóságát, hogy legyenek csendben, mert éppen legmélyebb érzéseit adja át nekünk, így helyénvalónak éreztem a távozást. Sajnos pont akkor mulattam a legerőteljesebben, amikor a legnagyobb nyugalomra lett volna szükségem, így a pénteki napra a Het Patronaat épülete kerülendővé vált számomra.

Tettem egy halvány kisérletet, és belelestem Lee Dorrian With The Dead-jébe, de ez a pali sosem fog nekem zenét írni, hiszen a Cathedral sem szívem csücske, ezt sem bírtam sokáig. A Repulsion darálása is csak ideig-óráig szórakoztatott, viszont a Green Roomban teljesen véletlenül belebotlottam a Death Alley & Friends nevű amszterdami zenekarba és vendégeikbe, na ők valami csodálatosak voltak, viszont alig maradt bő 10 perc hátra, így ez is hamar véget ért.

roadburn_2016_6.jpg

A GISM fellépése volt talán az egész fesztivál legkultikusabb pillanata, hiszen a derék japók már a '80-as évek elején olyan értelmezhetetlen módon vegyítették a metált a punkkal és a hardcore bizonyos elemeivel, ami sokaknak még ma is komoly falat, köztük nekem is. Mivel egészen idáig azt sem tudtam eszik-e vagy isszák őket, így mai füllel már otthon is elég avétosnak tűnt, élőben meg semmi izgalmasat nem találtam bennük a beteg vetítéseiken felül, azért pár szóban muszáj leszek értekezni róluk, hiszen hazatérvén a színtér professzorát Májkot kifaggatva sok érdekességet tudtam meg róluk. Sakevi Yokoyama énekes akkora punk, hogy már a '80-as években hajlakkal fújt le, és gyújtott fel öltönyös embereket a tokiói metrón, nem beszél angolul, csak ha nagyon muszáj, és akkor sem sokat, maga a csapat soha életében nem lépett fel Japánon kívül, de 2001 óta már ott sem, így Lee Dorriannek, a fesztivál kurátorának, sok energiája ment rá, míg befűzte Randy Uchidáékat a fellépésre. Szerencséjére baráti szálak fűzik a tagokhoz, hiszen amikor japánban jár, rendszeresen az őrült Sakevinél pecózik, és a többiekkel is tartja a kapcsolatot. Szóval ilyen előzmények után, és a kultikus státuszt minden fronton joggal kivívó történeteket hallva azt gondolom, nyugodtan átértékelhetem magamban a látottakat-hallottakat. Szerencsé flótás vagyok, nem vitás. :)))

Erre a napra jutott még egy Pentagram, de nem bírtuk a tempót, arról nem is beszélve, hogy már rettenetesen el akartunk jutni a szombati napig, mert GISM ide, Converge oda, a lényeg még hátra volt.

roadburn_2016_5.jpg

Harmadik nap: S mivel rutinos Neurosis koncertre járók vagyunk, pontosan tudjuk, mivel nem szabad magunkat terhelni előtte, ezért minden súlyos zenét messze elkerültünk. A Tau Cross amúgy sem az én világom, de sok haverom éli, így biztos most hangosan anyáznak, amikor azt mondom, hogy 10 perc után nyálcsorgatva aludtam be rajta majdnem. Nem tehetek róla, de az Amebixből is ismert Rob Miller hangja kinyírja az egészet, engem kifejezetten irritál, ez van. Inkább a templomban kezdődő Blood Ceremonyba lestem bele, felemás sikerrel. Még mielőtt az Amenra akusztikus szettjétől kellett volna hallótávolságon kívül kerülni, jött valami, amitől nem tudtuk mit várjunk, de a fesztivál legnagyobb katarzisába torkollt.
A Convegre/Blood Moon szettjétől igazándiból egyikünk sem tudta, mit is várjon, de maga a tény, hogy a Jane Doe szettet kvázi zárójelbe rakták vele, azt hiszem mindent elmond. Persze ez csak az én szubjektív véleményem, de az a 10 nóta, amit a Converge legénysége elővezetett, oldalukon Stephen ISTEN Brodskyval, Chelsea Wolfe-val, Ben Chisholm billentyűssel, és a You Fail Me lemezükön szereplő Cruel Bloom dalt élőben eléneklő Steve Von Tillel, akkor azt hiszem másnak is beindul a nyálelválasztása. A gondosan összeválogatott dalok amúgy is a Converge középtempósabb, nyugisabb vonalát képviselik, de ezeket átírva, újra hangszerelve egy lírai szörnyeteggé avanzsált, felfalt, kiköpött. A szintén You Fail Me-s In Her Shadow, Chelsea előadásában iszonyatosan katartikus élmény volt. Hazaérkezésemkor egyből kiszemezgettem a 10 dalt, Blood Moon mappába tettem, és azóta is az megy. Érdemes a dzsátube videókat megnézegetni, ha érdekel, mit is láttunk valójában. Ez volt az az este, amikor Jacob Bannon rehabilitálta magát, minden perce óriási élmény volt, újabb örök hála a sorsnak.

roadburn_2016_7.jpg

Nem volt más hátra, jöhetett a jól megérdemelt jutalom. Minden áldozat, amit meghoztunk azért, hogy itt lehessünk, elnyerte jutalmát, 22:20-kor kialudtak a fények, és színpadra lépett generációnk legjobb (számomra feltétlenül) koncertzenekara, a Neurosis. A Losttal nem csak egy szimpla Neurosis koncert kezdődött. A Roadburn egy kultikus underground fesztivál, és magának a fesztiválnak legalább akkora megtiszteltetést jelentett felkérni a zenekart erre a két estés, négy órás bulira, mint amekkora rang, elismerés, és megtiszteltetés Tilléknek is. Látszott, hogy megdöglenek a színpadon, a setlist szombat este olyan pokoli volt, hogy a 13 nóta teljesen legyalulta az ember agyát, hallójáratait, és ugyan lehet őket apokaliptikus földi helytartóként is definiálni, elmondhatatlan örömet jelentett minden egyes perce. A Times Of Grace, a Water Is Not Enough, Pain Of Mind, mind elementáris erővel gördült le. Azt előzetesen is tudtuk, hogy minden lemezükről fognak játszani, azért ez az első koncert volt igazán erős, a vasárnapi már kicsit szellősebb, lazább lett, köszönhetően a régi, gyorsabb tételeknek, amit akkor jobban előtérbe helyeztek. A Day Of The Lords-ot (Joy Division szám) sosem hittem volna, hogy élőben hallom, de ez is megtörtént. Az estet záró Stones From The Sky nem az i-re tette fel a pontot, sokkal több volt annál. Volt egy nagy vasajtó, a terem első felében, ahová csak spéci karszalaggal lehetett bemenni, de sosem mentem be oda, mert inkább a barátaimmal akartam lenni, és nem különcködni, de ahogy vége lett a Sky-nak, egyből berongyoltam rajta, mert félő volt, hogy a mellékhelységig nem jutok már el, hiszen egy komplett termen kellett volna átverekednem magam. Ezen ajtón belépve a színpadról lebotorkáló, vérző fejű (szétfejelte a mikrofonját) Scott Kellybe ütköztem, és mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, megöleltük egymást, kölcsönösen megköszöntük az estét, majd újabb pacsi, és adrenalintól remegve rohantam a dolgomra. Csodálatos este volt, aztán hajnalig dumáltunk, röhögcséltünk tovább a kempingünkben.

roadburn_2016_8.jpg

Negyedik nap: Vasárnapra nem maradt semmi, ami érdekelt volna, az utolsókat rúgta a 2016-os Roadburn, és vele a jelenlévők is. Próbáltunk mi felpörögni, de aztán feladtuk, és beletörődötten már csak a kora esti újabb Neurosis adagunkat vártuk. Sokat nem is kellett várni, ismét jött az atomvillanás jobbról, nem lógtunk ki a sorból, ismét átgázoltak rajtunk, világossá tették, hogy vannak ők, és mindenki más. Kegyetlen ez a zenekar élőben, minden alkalom ajándék, To Crawl Under One's Skin, Locust Star, Given To The Rising, The Tide, The Web, Pollution, a záró The Doorway, mind hatalmas élmény volt. Ömlenghetnék itt napestig, aki szereti őket, pontosan tudja miről beszélek, a többiek meg nem miattam fogják megszeretni.

Hatalmas köszönet a  minden egyes kollégájának, hiszen azon felül, hogy egy teljesen zökkenőmentes fesztivált gardíroztak, visszaadták a hitem. Amikor megérkeztünk, és még nem történt semmi, már akkor azt mondtam: megérte. A Jane Doe szett után szintén, a Blood Moon után ismét, majd jött a két Neurosis. Patent négy nap volt, soha rosszabbat, várhatjuk a Brutal Assaultot, az újabb adag Neurosisért. Ott vagyunk már?????

roadburn_2016_9.jpg

FOTÓK: ERIK LUYTEN, további képek ITT.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr708652746

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum