RockStation

October Tide - Winged Waltz (Agonia Records,2016)

Örök ősz. Felizzani és megfagyni sem tud igazán...

2016. május 05. - csubeszshuriken

october-tide.jpgNem is igazán az első, hanem sokkal inkább a második October Tide album tűnik annak a nagy horderejű műnek, amiről kicsit bánom most, hogy akkor valahogy csúnyán lecsúsztam. Pedig, ha az említett Grey Dawn című lemezüket időszámításunkkal a Paradise Lost korai anyagai előtt hallom, azt hiszem ez lett volna az egyik olyan dús doom elegy, ami oly hosszú időre megülhetett volna a nyakamban. Azonban ez az alkotás 1999 végén jelent meg. Később, mint a bajtársak, stílusszinkronok hozzám eljutott hasonló korhű anyagai. Ezután pedig olyan csend lett a banda neve körül, mint egy erdei tanya kredencében felejtett bádogedény belsejében. Amit csak évtizednyi mérfölddel később tört meg a visszatérő A Thin Shell album. Hat évvel megelőzve az impozáns borítóval érkező új, Winged Waltz korongot. Vagyis a mostanit. Azaz az ötödiket.

Ami a harmadik olyan October Tide lemez, ahol Jonas Renke már nem öregbíti tovább sokaknak amúgy is jól csengő nevét. Pedig a leginkább a Katatonia soraiból ismert sokoldalú zenész volt az, aki részben életre hívta ezt az akkor teljesen új társulást. Valószínűleg azért, hogy azokat az ötleteket megvalósíthassa, amiknek a Brave Murder Day után Katatonia lemezen már nem igazán volt sansza. Ugyanis az October Tide fentebb említett első időszaka, habár maga is egyre szelídülő death / doom áramlatokon úszkált, például kitartott a mélyről felhörgött ének mellett. Nagyjából oly módon megszólalva így, mintha Nick Holmes azt az éneket pakolta volna a negyedik, Icon című Paradise Lost lemezre, amit az első cuccukon nyomott. Ami pedig szintén kardinális különbség lehet még, mondjuk az ezekkel párhuzamosan készülő Katatonia albumokhoz viszonyítva, hogy az erős folk hatások mellett az énekben is volt valami black metál szerű károgó él és íz. Ezekből pedig az újjáalakulás után csak az utóbbiból maradt meg leheletnyi, mert hogy Jonas távozása olyan törés volt, ami után tíz évet kellett várni, hogy ismét történjen valami.

Mégsem kell erre a visszatérésre úgy tekinteni, mintha egy szívétől megfosztott botorkáló araszolt volna elő újra, mondjuk stílszerűen az októberi ködből. Merthogy Renke mellett ott volt Fred Norrman, aki épp annyira jegyezhette az October Tide zenei ötleteit, mint maga Jonas. Ennek pedig tanúbizonyságát is adta, hiszen miután otthagyta a Katatonia sorait 2010 körül ő verbuválta újra a régi névhez azokat az új szereplőket, akikkel elkészítette ezt az utolsó három lemezt, amik néhány kiemelkedő és sok csupán hangsúlyos részel is, mindenképpen tisztes helytállások. A hamisítatlan death / doom stílusjegyek tisztes megőrzőitől.

october-tide1-1024x682.jpg

A Thin Shell lemez ugyanis számomra egy sablonokra épülő, de kellemes múltidézés, aminek megvan az a varázsa, hogy egy letűnt kor erényeit szépen lopta át az új évezredbe. Azonban nincsenek rajta azok a dalok amik elsőre megmarkolnak, aztán nem eresztenek el. Persze lehet, hogy ennek az albumnak csupán az egymásra hangolódás volt a szerepe, mert az ezt követő Tunnel of No Light ismét magas iskola lett. Alexander Högbom átütő mélységű hangja mögé odakerültek azok a már szinte erotomán, hipnotikus esszenciák, hathatós gótikus gitártornyok, amik pilléreként emelték fel az egész anyag fájdalmas mégis romantikus hangulatát. Ezeket a mély rétegeket az új lemezen viszont csak egy - két dalban tudták érinteni. A nyitó Swarm is csak azzal a nosztalgia varázzsal bír, ami a maga középtempóban cammogó hét percében ettől amúgy még érdekes is, de a Reckless Abandon nagyjából azt folytatja amit a kezdő nóta visz és így kicsit megreked egy témánál a játék. Pedig utóbbi, meg kell hagyni izgalmasan kezdődik. Így a lemez első felét az e két szám közé ékelődő melankolikus darab, a Sleepless Sun menti meg. A mindig ugyanoda visszakanyarodó melankolikus gitártéma, a ritmusszekció által keltett fordulat és az elfacsarodó ének igazi ékkövei ennek a tételnek. De ez a lemez alapvetően nem andalgó, ködös meditáció. A Nursed by the Cold és a A Questioin Ignite erősebb tempót diktálnak, szaggatott gitártémáik és a gyorsabb dobok miatt több bennük a nyílt agresszivitás, mint az előző albumokon bárhol. - Amikhez képest eltűntek a billentyűk is. -  De ettől nem lettek kiemelkedőek, csupán csak jók, mert nem olyan rosszak. Mint ahogy az ezt követő három nóta sem, ami néha még egy gyorsabb tempóval elhagyja a már már megszokott ritmusokat és váltásokat, de ezekkel együtt is számomra egyhangúak maradtak. Nem hoznak élénk hangulatot, mélységet, dögöket.

Mint az ősz, ami ha se felizzani se megfagyni nem tud igazán, nem hoz katarzist. Örökön örök marad és a mindig őszben, mint a mindig hétfőben egyszerűen roskadni kezd, elfárad az élet és megkopik a figyelem. S habár precízen kísérik végig a hamisítatlan stílusjegyek a lemezt, nekem pusztán két nóta is elég lett volna róla, hogy mindent megtudjak a másik hatról. Ha pedig a nosztalgia faktor még mindig hibátlan is - mint Alexander Högbom hangja maga - arról az előző lemezen sokkal attraktívabb témákkal lehúzták már azt az egy bőrt, amit arról le lehet. A szimpla életben maradáshoz azonban elég lesz mindez. Ha meg csupán az a lényeg, ahhoz még elég jó is. Vagy valami ilyesmi.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr518688668

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum