Ahogy már a tavalyi album, a Cauterize kritikájában is említettük és ahogy már eleve tudni lehetett, az Alter Bridge gitáros Mike Tremonti és csapata két albumnyi zenét írt meg és vett fel az akkori session alatt. Na, persze tudjuk, hogy az egy időben legyártott zenéknek két részletben való megjelentetése szinte már hagyomány a rock/metalzenei körökben, de azért egy szűk évet ritkán vár egy csapat a "maradék" piacra dobásával. Ilyenkor persze mindig felmerülnek a következő kérdések: Vajon a folytatás hozza a "nagytesó" szintjét? Lesznek itt is olyan slágerek, mint a korábbi korongon? Miért pont ezek maradtak le az előző adagról? Hogy megnyugtassam a zenekar kedvelőit: ezek a dalok semmivel sem gyengébbek, mint a Cauterize tételei, így nyugodtan jöhet az előző lemeznél megismert Balcsis kocsikázás, vagy ha stílusosak akarunk lenni, inkább a megérkezés utáni szalonnasütés.
A zene tehát jó értelemben véve ugyanaz, mint a tavalyi rokonnál, erre ha más nem, a frontborító hasonlósága enged következtetni. Ugyanúgy, a horizonton megjelenő kicsit félelmetes szőrös/hajas fej uralja a képet, de most zöld helyett piros köpenyt kapott a CD, a tengert pedig felváltotta a szárazság. A zenei menü ugyanúgy azt a kvázi tipikus, amerikai ízű, életigenlő, thrashes tekerésekkel tarkított melodikus rockot kínálja a hallgatónak, mint az eddigi két albumon, így a bejáratott Tremontisoknak csalódásra okuk egyáltalán nincs.
Akkor lássuk kicsit a dalokat. Ahogy a Cauterizenál, itt is tíz dalt kapunk szűk háromnegyed órányi játékidővel, ami - be kell vallanunk - pont az ideális adag. A dalok pont annyira egyszerűek, hogy bárki meghallgathassa, de pont annyi technika is van benne, hogy az ínyencebbek is fel tudjanak figyelni rá, esetleg egy-két pillanatnál elégedetten nézhessen maga elé az ügyesebb zenéket kedvelő rocktesó is a sörét markolászva.
Mivel igazából, mivel mint ahogy fent írtam is, egy időszak alatt készültek és lettek felvéve a dalok, egyívású az egész kollekció, így talán érdemes kitérni a bevezetőben feltett pár kérdés megválaszolására. Az biztos, hogy a mérce még mindig iszonyat magasan van ennél a lemeznél is, így nem lehet tudni, miért pont ezek a dalok maradhattak le, vagy hogy szebben fogalmazzak: lettek átcsoportosítva későbbi értékesítésre. Hiszen itt is olyan elsőrangú, igazi rockslágerek vannak egymásra halmozva, melyekre senkinek nem lehet egy rossz szava sem. Persze aki akar, úgyis talál benne kivetnivalót, de mindenképp be kell vallani: ez egy legalább olyan kerek dalcsokor, mint az idősebbik testvére.
Dalokat kiemelni továbbra sincs értelme, de érdemes a címadó Dust balladáját fülügyre venni. Aki mostanában találkozott ilyen erősre csiszolt (fél)balladával, kérem, jelezze nekem. Egyébként az összes dal olyan, hogy elég csak egyszer meghallani, másodjára, harmadjára már együtt fogod énekelni a zenekarral. Kellemesen ellenállhatatlan, mégsem negédes. Tényleg, príma dalokról van itt szó, melyeket pár hallgatás után már szinte régi ismerősként üdvözölhetsz, mégis megtörik annyira a folyamatosságot, hogy ne fulladjanak unalomba a felvonultatott szerzemények.
Ahogy ez a korong is megmutatja, a Tremonti nem azért rakta félre ezeket a szerzeményeket, mert bármi baj lenne velük, sőt! Egyszerűen csak valamilyen okból lemaradtak, mert le kellett maradniuk. Ahogy a Cauterizenál, itt is egyértelműen a max pontot lehet csak becélozni az értékelés folyamán, pedig így utólag be kell vallanom: nem feltétlen kenyerem ez a fajta dallamos rockmuzsika. De garantálom, hogy egy próba után mindenkinél elő-elő fog kerülni még jó ideig! (5/5)
