Hatebreed - Concrete Confessional (Nuclear Blast, 2016)

A betonalap megvan, de...

2016. május 17. - KoaX

hatebreed_the_concrete.jpg

Mindannyiunknak vannak olyan bandái, akiknek az új lemezét marhára várja, iszonyatosan kíváncsi, hogy most mit hoztak össze az éppen kedvenc zenészek. Ugyanígy voltam idén a Deftones albummal, kíváncsian vártam az új DevilDrivert és talán a legjobban a Hatebreed új albumát. 

Kicsit menjünk vissza az időben. Kétezer-hármat írunk, megismertem a Rise Of Brutality-vel a zenekart. Oké, itt még csak ízlelgettem ezt a vonalat, de bejött. Kétezer-hét, hello Supermacy leszakadt az ember pofája, a törött boka és a másnapi érettségi sem tántorított el, hogy megnézzem a Hajón a zenekart. A feldolgozás For The Lionst most hagyjuk nézzük a Hatebreed-et, ami nem volt rossz, de valami azért hibádzott. Aztán hirtelen beköszöntött kétezer tizenhármas év, jött a  Divinity Of Purpose. Számomra ez egy tökéletes album a mai napig. Mind a hangzás, mind a hangulat tökéletesen tudja tükrözni azt az általános dühöt, haragot, ami eltudja fogni az embert. Mestermű, ehhez kétség nem fér. Persze, a trú arcoknak az már egy divat-album, de hát nem kezdheti mindenki a demóktól.

hatebreed_2016.jpg

Kétezer-tizenhat van, tűkön ülve vártam a Concrete Confessionalt, az előzetes dalok, mint az A.D. vagy a klipes Looking Down the Barrel of Today fel is keltette az ember érdeklődését. Egyre jobban vártam a május tizenhármat. Aztán mikor megjött az album az első dolgom az volt, hogy fülest fel és indulni a városba egy nagyobb sétára, hogy minimum kétszer végig tudjam hallgatni, mit is tudnak most Jasta bácsiék.

Kétes érzések vannak bennem. Valami van a hangzással, amitől hibádzik a történet. Pontosan nem tudom, hogy mi az, de valahogy nem érzem azt, hogy húzna az album előre. Külön-külön oda figyelve a hangszerekre nincs baj, de egyben valahogy nagyon furcsa hatást keltenek. Nincsaz a hatás, az a hangulat, mint egy Honor Never Dies-nál, mint amikor fejbe vágnak, de utána még fel állsz a padlóról történjen a következőkben bármi. Hiányzik az a plusz energia, az a minimális só vagy bors, amit a levesbe raksz, hogy tökéletes legyen. Olyan érzésem van a dalokkal kapcsolatban, hogy "mindjárt jön az a bizonyos rész". Tudod, ahol eldobod az agyadat és kitörsz önmagad fogságából. Külön-külön hallgatva jók a dalok, még azt sem mondanám, hogy gyengék, vagy középszerűek, de valami mégis hiányzik belőlük. Azon veszed észre magad, ha utazáshoz berakod a Concrete Confessionalt, hogy "hoppáá, már vége is az albumnak" de nincs meg benned az, hogy felfigyelsz egy dalra és azon kapod magad, hogy a kezeddel dobolod, vagy magadban ordítod Jastával a szöveget.

Úgy néz ki, hogy ez az év a csalódásokról fog szólni lemezügyileg, mert ahogy nem vagyok elégedett a Deftones Gore albumával, ugyanúgy nem vagyok elégedett az új Hatebreeddel sem. Lehet, hogy én vagyok más életszakaszban, lehet, hogy csak bal lábbal keltem a héten minden nap, de én erősebb, magával ragadóbb dalokat vártam a zenekartól. Biztos, hogy be fog még kerülni a lejátszóba, hogy kapjon pár esélyt, de az is biztos, hogy ez nem az elkövetkező időszakban fog bekövetkezni. Béke, Szeretet, Metal.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr568715776

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum