A punk halott? - Rock in Vienna 2016, második nap

2016. június 05. - BETH

rock_in_vienna_iggy_pop_c_rock_in_vienna_florian_matzhold_4.jpg

Második napját is kipörgette az idei Rock In Vienna, és mi még szinte fel sem dolgoztuk az előző esti élményeket, amikor a fesztivál már olyan nevekkel folytatta, mint a Juliette & The Licks, The Subways, Mando Diao, és Iggy Pop. Poszt-punk depresszió, alternatív rock és a thrash metál rajongók lassú kínlódása… Szubjektív vallomásaink folytatódnak:

A 2016-os Rock In Vienna programját nézegetve sokan azt gondolhatták, hogy a fesztivál leggyengébb napja a szombat lesz. Igaz, ami igaz, az előző nap jól összeillő line-upja után a második nap felhozatala egy hektikusan összebaszott vegyes vágottnak tűnt miközben a Rammstein pólókat szép lassan Iron Maiden pulcsikra cserélték a szereplők, az Iggy Pop merch pedig alig fogyott.

Gondolom sokan ismerik azt a videót, amelyben a kellemesen retardált, de annál nagyszerűbb Henry Rollins azt ecseteli egy stand-up jellegű felszólalásában, hogy ő kétszer próbált meg kibaszni Iggy Poppal, de mindkettőnek csúnya bukás lett a vége – Rollins kontójára. Történt ugyanis, hogy a punk két meghatározó arcát többször is közös fellépésekre sodorta a szél, ahol eleinte Rollins legyintett a már akkor idősebbnek számító tartott Iggy Pop fizikális határai felett, aztán fél év gyúrás után sem sikerült kifárasztania a mestert. Ezt a videót csak azért teszem ide, hogy mindannyian okuljunk belőle, mielőtt hasonló balfaszsággal kezelnénk az Iggy Pop jelenséget – erről később. 

Juliette & The Licks , The Subways

Kedvenc Született gyilkosomat még sosem láttam élőben, de fejlődésem korai szakaszában igen mély nyomot hagytak bennem tökös szövegei, a kacér- támadó mongúzokra emlékeztető mozdulatai és a Hot Kiss videóklipje, amelyben egy egészen szexi indiánként hisztériázik. Mindig is úgy gondoltam, hogy nagyon jó érzékkel választott magának műfajt és zenészeket, más stílusban nem biztos, hogy ilyen érzéki lenne. Valószínűleg nem hátrány a színészi tapasztalat, mert elég jól hozza ezeket az alaposan kitalált színpadi mozgásokat, még mindig őt tartom az egyik legviccesebb női előadónak, de őt idézve: az elmúlt 27 óra alatt ez a harmadik ország, ahol fellépünk” – és a közönség sem marasztalta, amikor alig egy óra után távozott. Kár, tovább is hallgattam volna.

0209.jpg

Ha már az érzékiségnél tartunk, a The Subways is simán hozta a tőlük elvárt dinamikát, de a második nap – péntekhez viszonyítva - ezen a ponton fájdalmas érdektelenségbe ütközött. Értem én, hogy Rammstein, vitatkozni sem lehetne a show érdemeivel, de a szombati line-up sem sikerült rosszul, a tömeg száma viszont mégis legalább a felére csökkent. A Billy Lunn – Charlotte Cooper – Josh Morgan nevével fémjelzett banda jól szólt, kicsit talán problémás volt a hangosítás – túl sok volt az éneken, viszont a nekem valami miatt mindig is steril hatású együttes most domináns parádéval lepte meg a fesztivál közönségét.

0119_1.jpg

Skinny Lister, Monster Truck, Prime Circle - a Jolly Rogers színpad:

Némileg szerényebb körülmények között, és jóval kisebb színpadon, de nagyon jó koncertekkel, kisebb, feltörekvő, éppen csak megérkezett vagy indulófélben lévő zenekarokkal találkozhattunk a Jolly Rogers színpadon. Nagyon jó és hálás közönség gyűlt össze a Rock in Viennán, és ezt leginkább ennél a színpadnál lehet tetten érni. Prime Circle, Monster Truck, All Faces Down, Skinny Lister… ez utóbbi azért picit kilóg a sorból, mert leginkább egy angol-ír kocsmazene az egész, olyan Paddy and The Rats kistestvére típusú dolog mégis annyira jól hozták a „zsánert”, hogy körülbelül 10 perc alatt mindenki megvadult és együtt üvöltözött az együttes tagjaival – a hűtlen és kurva nőkről. Minden kisebb banda pólói és lemezei helyet kaptak a merch pultokban, ráadásul nem egy-egy elfekvő dobozban, vagy mindenki elől elzárva. A pólók és sapkák mellett mindenkinek figyelmébe ajánlanám a Napalm Records sátrát, ahol kurva jó áron lehet vinyleket és CD-ket kapni, úgyhogy lemezekre fel!

Mando Diao

A Mando Diao nevével – annak ellenére, hogy 1999-ben (!) alapították - először 2010-ben találkoztam, amikor a szakdolgozat leadás előtt általánosnak számító idegösszeomlás keretén belül egyik, hasonlóan értelmes barátommal együtt a bánativás nemes hagyományát választottuk a probléma megoldása helyett és a debreceni Bakelitben felcsendült a Dance with Somebody, ami talán nem illik be a csapat által meghatározott profilba, viszont nagyon szerethető és igényes alternatív pop-rock – „indie” sláger. A Rock in Viennán is könnyedén hozták a hozzájuk társítható szórakoztató zenét, és az egyik alapító tagnak számító Gustaf Norén távozása sem csökkentette a banda teljesítményét – bár a trash rajongók szomorú arccal fetrengtek a fűben, amikor az ilyen és ehhez hasonló, fülbemászó kis garázs rock melódiák szóltak minden oldalról.

rock_in_vienna_iggy_pop_c_rock_in_vienna_florian_matzhold_5.jpg

Iggy Pop

Miután a szervezők a teljes szombati programot az alternatív – indie – punk címszavakkal tapétázták ki, következhetett a ”műfaj” királya, az első és egyetlen ceremóniamester, az ikon/modell/példakép/túlélő hangulatfelelős epicentrum, Iggy Pop.

Az Iggy Pop jelenség megszületése körülbelül olyan lehetett, mint az egész műfaj megszületése. Óriási kompenzálás, ami kényszerből, nyomás alatt, a dühből, haragból, tehetetlenségből és elnyomásból kivergődve kurva nagy mítoszokat és istenségeket teremtve formálta át a kultúránkat. Iggy Pop egyike az ilyen legendáknak, aki ráadásul már tényleg egyik utolsó képviselője az „elsőknek”, az ”úttörőknek”, és mint ilyen különösen értékesnek éreztem ezt a koncertet.

Még jó, hogy Iggy továbbra sem hisz a felsőruházat erejében, így körülbelül másfél perc után lebaszta magáról a bőrdzsekit és tolta tovább – már megereszkedett bőrrel, de a szokásos jóga pozíciókba oltott ugrálások, fetrengések és kacsázások kíséretében.

rock_in_vienna_iggy_pop_c_rock_in_vienna_florian_matzhold_6.jpg

Örülök neki, hogy az elején letudta a Passengert, mert ezután a közönségből jó páran elszivárogtak, így a zenei munkássága előtt tisztelgők egy szép szál cigire is rágyújthattak miközben az új lemezről is pörögtek dalok (ezzel az albummal még lógunk nektek, de nemsokára, a nagyon közeli jövőben pótoljuk elmaradásunkat). Megdöbbentően kevesen tudják, hogy mennyi ikonnal dolgozott együtt Iggy Pop, és nemcsak zenészeket, de divattervezőket is inspirált. Az egyik legérdekesebb kollaborációja David Bowie-hoz kötődik, és állítólag ez a kollaboráció ihlette a Velvet Goldmine című filmet is (ez utóbbit is csak ajánlani tudjuk).

A koncert elején még elég hakni gyanús volt a történet, de négy dallal később már felcsillant az, amiért ennyire sokan szeretik Iggy Pop-ot. A szarok rá, király vagyok attitűd, a követhetetlen rohangálásokkal és mutogatásokkal, nyelvnyújtogatós fetrengésekkel. Persze már csak egy könnyebb műsort láttunk tőle, de így is felsejlett az egykori aranykor. Személy szerint- minden pátosz ellenére- ürességet éreztem a koncerten, de nem azért, mert nem szeretem Iggy-t, vagy ne vártam volna… Egyszerűen csak szar érzés látni, hogy a legnagyobbak már tényleg nem túl fiatalok, és rossz volt belegondolni a műfaj predesztinált sorsába, a negatív jóslatokba. Nálam ezért keveredett az öröm és a gyász, amihez hibátlanul asszisztált az esőre álló idő, a cigim és a magányos táncikálás.

FOTÓK: RÉTI ZSOLT, FLORIAN MATZHOLD

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr1008780968

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum