RockStation

The Claypool Lennon Delirium - Monolith of Phobos (ATO Records,2016)

A finoman kalibrált érzékelés magában rejti az elfogadhatatlanság kockázatát...

2016. június 08. - csubeszshuriken

the-claypool-lennon-delirium.jpgNem nevezném ezt a duót egyből, úgy csípőből őrülteknek. Vagy kapásból olyan flúgosoknak, akik valószínűleg seggel, vagyis fordítva jöttek a világra, és megvannak úgy tekeredve, hogy irányba nem álltak azóta sem. Inkább azt mondanám, hogy olyan finomra lett kalibrálva az érzékelésük, ami már magában rejti az elfogadhatatlanság kockázatát.

Van egy ténymegállapítás, ami úgy szól, hogy Les Claypool nagyjából annyira cuki, mint Richard Pryor bájos és félénk mosolya. Például mikor éppen szellent. Saját pályáján mindeközben pedig nagyjából akkora zseni, mint Nikola Tesla volt a mágnesesség kérdésében. Csak őt sokkal kevesebben értik meg, mint az említett tudóst. Pedig ő is az. Basszusgitáron. Ezt Primus címszó alatt bárki, bármikor kinyomozhatja kifinomult eszközökkel, Poirot felügyelő után szabadon. Ezért megnyerő az a kuriózum, hogy az isteni John Lennon és Yoko Ono által nemzett egyetlen fiú ivadék Sean, akiről sokan azt sem tudtuk, hogy létezik, épp a feldolgozhatatlan géniuszunk jobbján bukkan fel, ahelyett, hogy mondjuk Paul Mccartney bácsival játszana karácsonyi dalokat az elidősödött Beatles rajongó burzsoáziának. Az ő együttműködésük tehát az a The Claypool Lennon Delirium című lemez, amit, ha tényleg figyelnek minket a földönkívüliek, már több bolygón feldolgoztak és játszanak, hiszen két ilyen csodálatos elme ragyogásáért nyilván a teljes univerzum hevesen rajonghat. Ékes bizonyítéka ez az album ugyanis annak, hogy időnként valóban tombol egy magasabb szintű értelem, ebben a sérült ózonréteg alatt nyüzsgő célt tévesztett hangyabolyban.

Magáról a lemezről pedig az jutott eszembe, hogy bár öröm és megtiszteltetés recenziót írni róla, mégis helyesebb lenne, ha helyettem ezt most valami képzett zenész tenné meg. Aki mint kompetens személy írhatna hozzáértő érzékletességgel és szenvedéllyel mindarról a sok apró részletről, aminek okán én csak hinni merem, hogy ez a lemez az lehet a zenében, ami a tudományban a részecske gyorsító. Alátámasztani komplex bizonyítási eljárással bizonyos fokú dilettanciám miatt ugyanis nem tudom. Így hát marad a szimpla szenvedélyes rajongás. Ami azonnal bekapcsolt az első The Monolith Of Phobos című dalnál. Ahol első benyomás gyanánt nyilván az volt fontos, hogy legyen határozottan Primus ízű a dolog. Ez pedig az. Az eltéveszthetetlenül sajátos basszusjátékot pedig kiegészíti valami meseszerűen megható, pszichedelikus gitárjáték, tucatnyi tüneményes egyéb hanggal, amitől azonnal egy gondosan kilehelt színes szappanbuborékban érzed magad, ami épp egy vidámpark felett repül el, és aminek onnan minden vattacukortól ragadó kéz fel is integet. De hát ilyen ez a lemez. Pazar, fura gyönyör. Sean Lennon zenei előéletét nem igen ismertem, de aminek utána lehetett nyúlni (The Ghost of a Saber Tooth Tiger bandája például), az alapján ebben a hangulatban pedig az ő keze is jócskán benne van. Sőt, a második Cricket And The Genie című tételt hallgatva nekem az atyai öröksége is megelevenedett, mert ez a nóta a refrénjével például simán olyan, amit egy kicsit bátrabb Beatles - persze egy olyan bőgőssel, mint Claypool bátyó - akár el is játszhatott volna.

claypool_web_fullhd.jpg

A fundamentalista Primus rajongóknak pedig ott az anyagon a Mr. Wright és a Captain Lariat. Itt nyilvánvalóan Claypool dominancia lehetett a dalok megírásában, bár most egy kicsit el is bizonytalanodtam ahogy ezt leírtam, mert tulajdonképpen a gitárjáték is épp olyan zsenibe hajlóan nyakatekert, hogy nehéz eldönteni igazodott - e itt egyik művész a másikhoz, vagy egyszerűen csak annyira egymásra találtak, hogy mindkettőjük előtörténetéhez tökéletesen illeszkedik a másiké. Bár tény az is, hogy a központi szerepet mégis csak a basszusgitár kapta. Ezzel nyit az Ohmerica és az Oxycontin Girl is. Amikből az előbbi bár ajtónyikorgásra emlékeztető basszus dorombolással dörömböl, az akusztikus gitár és később a mézédes ének meg a laza funk egészen a sláger életérzésig oldja a feszültséget. Míg utóbbi szinte keleties ízű basszusfutamát továbbra is zilált zenei összhang kíséri, a lemez legkísértetiesebb és legvirtuózabb gitártémájával a fókuszban. Egyébként ez a két hangszer, a gitár és a bőgő az, amit biztosan tudunk melyik kézben van. Ugyanis pengetőink dobolnak is. Itt is. Ott is. Mondjuk főleg az ifjabb Lennon. De, hogy ki itt és ki ott, azt nem tudni pontosan. Mint azt sem, hogy az olyan kiegészítő hangszereknél, mint a billentyűk és mi egyéb, éppen ki ül vagy lóg fejjel lefelé, miközben éppen játszik rajtuk. Egyedül az ének az ami tiszta sor, hiszen Claypool úrnak a hangja is eltéveszthetetlen ( Lennon úré mellett). Na meg angyali. Megtéveszteni azonban ne hagyja magát senki, mert bár ez a hang a hetvenes éveket idéző Bubbles Burst dalban is csupa cukor, a szöveg amivel bájosan ironizál ugyanis pont olyan beteg, mint a föld.

Ezért érdekes az elegy, ahogy meselemez és beteglemez is egyszerre ez az új The Claypool Lennon Delirium duó által megalkotott zenei mestermű. Aminél már előre lehet elkötelezetten és elálmélkodva dühöngeni kicsit azon, hogy zsenialitásának dacára, mennyire távol marad majd a legtöbbektől. Pedig nagyon is emberi, a szó legnemesebb és legmegdöbbentőbb értelmében is. Na, de reméljük ha más nem is, eljut majd a delfinekhez. Ők sokkal okosabbak mint mi. Pont ezért gondolom, hogy valószínűleg érteni fogják az egészet.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr128789472

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum