Az életérzést, ami azon a bizonyos szombat délutánon elkapott, a hőskorban Endrék dalba foglalták: „…Amerre nézek rockereket látok Jelvények és zászlók Farmerek, bőrök Felvarrók és láncok…”
Kimondhatatlanul jó érzés volt látni, hogy már kora délután megtelt a város thrasherekkel és elindult az össznépi vonulás a Barba Negra Track irányába, ahol az eredetileg kiírt start időpontban, 16:00-kor már igen tekintélyes tömeg gyülekezett.
A mára már klasszikussá érett Harc lemezt is jegyző Remorse némi csúszással nyitotta az ünnepet. Oláh úrék minden mellédumálás nélkül tisztességgel formába is öntötték az est alapjait, úgy ahogy az a thrash nagykönyvében írva vagyon. Pedig volt baj, nem is kevés. Hocza Robi gitárja kifelé egészen mesésen szólt, azaz hol volt, hol nem volt… ahogy a srácok arcát elnéztem a deszkákon sem volt jobb a helyzet, de a hős a sáros harcmezőn is tisztességgel helytáll.
Köhler Ágit eddig elsősorban fotósként ismertem, így cseppet meglepett a színpadra lépése, ám az általa prezentált lágy énekdallamok külön élményt jelentettek. Újabb ékes bizonyíték arra, hogy egy csinos lány is képes egy levegővel leüvölteni az ember arcát, ha ott van benne a kellő kraft. Bár Ági szereplése előtt is volt némi Schrödinger macskája típusú játék a mikrofonnal, mert nem igazán lehetett megítélni, hogy a hangosítás él-e vagy sem. Azért ki merem jelenteni, hogy a technika ördöge a thrash metal ellen meccs végeredménye az erős fölény ellenére is 0-1! Ha döglött volt a motyó, ha nem, mi az első perctől az utolsóig élveztük a csépelést.
A csúszás és a mindenfelé felbukkanó barátok és ismerősök üdvözlése miatt sikerül lecsúsznom a Vesztegzár hangversenyéről, így kénytelen voltam avatott cimborákat kifaggatni a kis színpadon történtekről, és mint megtudtam a komáromi komák rendesen odatették magukat. A nap első veszteségét ezennel ki is pipáltam.
Ős-Sepultura rajongóként nagyon vártam az Ektomorf koncertjét, főleg, hogy még sosem láttam Őket élőben. Hallottam néhány megjegyzést, hogy miért ilyen korai időpontra tették azt a zenekart, akik nemzetközi szinten is nevet szereztek, cserébe másik oldalról azt is, hogy helyettük inkább a Christian Epidemic érdemelt volna nagyszínpadot. Mindenesetre nem meglepő módon a korai kezdés ellenére is komoly tömeget vonzottak. Hogy őszinte legyek, a Trónok harca nyitányt nem tudtam hová tenni, de remélhetőleg bennem van a hiba, hisz jó pár éve nem követem aktívan a pályafutásukat. A nyolc húros gitárok létjogosultságát szintén nem igazán értem, de ebben a kérdésben is csak remélni tudom, hogy mások csípőből képesek indokolni a miérteket. A basszer bezzeg beérte négy húrral is, és valahogy úgy érzem, neki van igaza. A műsoruk alapvetően nem volt rossz, mégsem tudott lekötni. Érződött a düh, az energia, a lüktetés, de valami mégis hiányzott. OK, hogy a Black flag, meg az Outcast mellett nem mehet el csak úgy az ember, és a végén a Kreator felé történő tisztelgés is nagyon adta. Mégis úgy éreztem, hogy a sok kihagyott buli után most jött el az ideje annak, hogy végre adjak egy komoly esélyt a Christian Epidemicnek, mert ki tudja hány éve, különböző okok miatt sorozatban ignorálni kényszerültem a fellépéseiket.
Szóval hamar eldöntöttem, hogy becélzom végre a kis színpadot, sőt mi több az első sorból szemlélem az eseményeket, mert a Christian Epidemic megérdemli a figyelmet. Nos, a közönség törődését megkapták, de sajnos méltatlanul kevés idő után a technikai nehézségeket is. Az első elektromos újraélesztés sikeres volt, de a második nagy leállást már a pengető látványos közönség felé nyújtása zárta. Őszintén sajnálom, hogy így történt, pedig tisztességgel megmozgatták a díszes publikumot. A miértekre nem jött magyarázat. A beígért zivatarok helyett végül szerencsére koncertbarát idővel örvendeztetett meg minket a nagy patás, így ezt az okot kizárnám...de jól van, ezt a részt engedjük el, hisz perceim voltak arra, hogy némi utántöltést követően átérjek a Moby Dick színpadra lépéséig.
És most hamar le is lövöm a poént: A Moby Dick minden addigi kellemetlenségért sokszorosan kárpótolt, és ahogy elnéztem sokan voltunk így ezzel. Idejét nem tudom, hogy mikor hoztak össze utoljára ennyire – minden túlzás nélkül – elsöprő repertoárt. A Mennyből az angyal és az Ámen után olyan klasszikus setlistet prezentáltak, hogy nem győztem kapkodni a levegő után. Időutazást kaptunk a javából jobbnál jobb nótákkal, úgy hogy gyakorlatilag az első percétől az utolsóig végig üvöltöttem és tomboltam a bulit. Happy End, Kiképzés, Beteg a föld, és atya úr isten, mekkorát ütött élőben az anno több rajongó által méltatlanul hanyagolt Fejfa helyett lemez címadó tétele. Nem is tudom, hogy hallottam-e valaha élőben. A koncert gerincét és az igazi ünnepi hangulatot a korai klasszikus korongok dalai adták. Szó, ami szó, újra 16 éves kis taknyos rockergyereknek éreztem magam, és nem szégyellem bevallani, kurva jó érzés volt, hisz ezek a nóták egytől egyig életre szóló, néhol kellemes, néhol kicsit szívszorító emlékeket idéznek. Persze ott volt az elmaradhatatlan Keresztes vitéz, Körhinta, Ugass kutya és a Gazember, de azért a ráadásban még egy jó Prometheus csak elfért volna, mondjuk az igen bugyuta címmel illetett Durván akár a vulkán helyett...no de ne legyünk telhetetlenek. A Moby Dick a tízes skálán is tizenegyest rúgott egyenesen bele az arcunkba. Nem először zenéltek a Kreator előtt és bizony Smici is felöltötte az ünneplős pólót, szóval szemmel láthatóan és jól hallhatóan inspirálta Őket a főzenekar.
Jó rendben, persze, hogy mindenki a Kreator színpadra lépését várta, de a Moby Dick akkora koncertet adott, hogy német barátainknak is produkálni kellett, és még jó, hogy produkáltak. Utoljára kilenc esztendeje láttam Őket Debrecenben, ahol hatalmas koncertet adtak, és ez most sem volt másként.
És most a szívemre teszem a kezem, és leírom: szerintem a Moby Dick jobban szólt. Ezzel együtt a Kreator akkora műsort hozott, hogy csodálom, hogy képes voltam megőrizni a józan eszem, mert lehet, hogy a hangzásban még lett volna mit odatenni, de a látvány, a színpadkép és úgy teljes egészében a show mindent vitt. Füstből, lángnyelvekből, szerpentinekből és konfetti ágyúkból nem volt hiány. A koncert az első perctől az utolsóig élt és lüktetett, és az, hogy kapásból a kedvencemmel, az Enemy of Goddal indítottak csupán hab a tortán. Ami ez után jött: Endless Pain, Phantom Antichrist, Phobia, Extreme Agression, Suicide Terrorist, Hordes of Chaos, Civilization Collapse, Pleasure to Kill és még sorolhatnánk. Az ősidőktől az újabb lemezekig volt minden ami egy thrashernek kell. Mille, mint ahogy az egy zseniális frontemberhez illik, példásan vezényelte végig a káoszt és a gyűlölet zászlaja is csak előkerült a végén. Másfél órányi tömény csépelést kaptunk, és alaposan nyúzott állapotban, sörrel és élményekkel teletöltve térhettünk haza. Ezt az estét sokáig emlegetni fogjuk, és joggal érezhetjük úgy, hogy szinte mindenki ott volt, akinek a thrash nem csak egy hangzatos szó, hanem egy életforma.
Fotók: Barba Negra Track, PZsP Photography. További képek ITT.
