Killswitch Engage, August Burns Red, Atreyu, Bury Tomorrow @ Budapest, Budapest Park, 2016.06.14.

’core and more

2016. június 21. - magnetic star

img_9591.JPG

Az ember néha úgy van vele, hogy pusztán kíváncsiságból is kicsit mélyebben beleássa magát a fiatalabb korosztály zenéjébe. A Budapestre 2008 után visszatérő Killswitch Engage-et persze jó ideje evidenciában kell tartania mindenkinek, viszont a mostani, az Architects váratlan kiesése ellenére is kifejezetten közönség-csalogató csomag többi „eleme” engem idáig elkerült.

A Bury Tomorrow alatt még mindig kígyóztak a sorok a bejárat előtt, aki meg időben bejutott, az egy minden ízében profi, megszerkesztett előadást láthatott. A metalcore-nak nevezett, és a banda által nyíltan fel is vállalt stílus minden jegyét felfedezni véltem a dalokban, ám a nyersességet és a valódi, zsigerből jövő indulatokat nem. Hallgatható, élvezhető volt, amit a britek produkáltak, de ha kihagytad, akkor sem maradtál le semmi létfontosságúról. Az Atreyu a maga dallamosságával a napfényes Kalifornia felhőtlen hangulatát teremtette meg az amúgy is kellemes, napos pesti időben. Ők nem is leplezik, hogy elsősorban szórakoztatni akarnak, de keményen meg is dolgoztak a publikum heves reakcióiért. Alex Varkatzas frontember legalább annyit nyomult az első sorokban vagy közönségszörfözött, mint amennyi időt a deszkákon töltött, Brandon Saller pedig a dobok mögött ének terén is derekas munkát végzett. Remélem, azért nincs harag, ha elárulom, hogy egy idő után (a Bon Jovi feldolgozást meg sem várva) a meccsközvetítésre váltottam…

img_9176.JPG

Válogatottunk bravúros győzelme után már semmi nem ronthatta el a napot. Az August Burns Red szintén becsülettel tette a dolgát, bár ekkora helyen az ő zenéjük lényege nekem nem jött át. Kezdjük azzal, hogy közvetlenül az Atreyu után figyelve őket egyből szemet szúrt, mennyire nincsenek náluk jellegzetes fazonok, leszámítva Jake Luhrs énekest. Egy kisebb klubban lehet, hogy a többiek is jobban lekötik az ember figyelmét, itt viszont egyértelműen rá hárult a színpadi akció. Folytassuk aztán azzal, hogy bár elvileg a stílus egyik meghatározó zenekaráról van szó, ehhez képest a legtöbb itt elhangzott dalt nem mondanám valami karakteresnek. Inkább csak tipikusnak. Talán jót tenne a bandának, ha többször próbálkozna tiszta énekkel úgy, ahogy a legutóbbi album Ghosts nótájában teszi. Ebben Jeremy McKinnon (A Day To Remember) dallamait Dustin Davidson bőgős hozta, aki jófejségből is jelesre vizsgázott, amikor külön gratulált a foci-sikerünkhöz. Nem állítom, hogy teljességgel érthetetlen számomra az August Burns Red körüli felhajtás, ám népszerűségükhöz mérten nem is éreztem kimagaslónak őket.

img_9708.JPG

Ha van olyan csapat, amelyik ezzel szemben tökéletesen reprezentálja az egész irányzatot – nem csupán ismérveiben, hanem minőség tekintetében is –, sőt régen túl is nőtt rajta, az a Killswitch Engage. Náluk ugyanis valóban minden adott ahhoz, hogy bármilyen körülmények között (klubban vagy szabadtéren) működjön a buli. A külsőségekre ők is csak annyiban adtak, hogy sötétedés után már alap a legalább minimális fénytechnika használata, és hogy időről időre cserélgették a háttérképeket, bár ez utóbbiak közül a Star Wars „átértelmezés” a legudvariasabb megfogalmazásban is zseniális volt. Amúgy pedig megvannak a húzóembereik, akiket érdemes nézni.

img_9566.JPG

Tulajdonképpen mind az öten ilyenek. Az első számú showman minden kétséget kizáróan Adam Dutkiewicz gitáros. Ő ugyan mellőzte a rá jellemző vicces hacukákat, de szokás szerint ugrált, fel-alá rohangált, és rengeteget poénkodott. A hevesen headbangelő Mike D’Antonio basszer szintén sokat tesz hozzá a látványhoz. Joel Stroetzel gitáros és Justin Foley dobos közül most épp előbbi áll nyerésre az arcszőrzet-versenyben, persze ők inkább játékukkal vétetik észre magukat. Végül, de nem utolsósorban, ott van Jesse Leach énekes, akiből csak úgy sugárzik a pozitív életérzés. A legmélyebb átéléssel tolmácsolja az emberi érzelmeket boncolgató szövegeket (ideértve a Howard Jones-korszak dalait is), de akkor sem jön különösebben zavarba, amikor a hibbant Adam belekotyog a konferálásába, és valami egészen oda nem illő vakert nyom metalról, sörről, pizzáról, meg nőkről, vagy punk-rock „ódát” rögtönöz egy közönségszörfös csajhoz...

img_9462.JPG

A program összeállításába belekötni megint csak nem látom sok értelmét. Az Alive Or Just Breathing és The End Of Heartache albumok nótái eleve megkerülhetetlenek, és a Jesse visszatérése óta írt számok tekintélyes aránya is abszolút indokolt. Azt mondjuk nem vitatom, hogy az Always – bármilyen súlyos és mélyreható szöveget kanyarított hozzá Jesse – szerényebb eresztés egy The End…-del összevetve, viszont dinamikai szempontból ezt is a lehető legjobban helyezték el a szettben. A Quiet Distress, a Hate By Design, vagy a főműsort záró In Due Time annál nagyobbat ütött. Amikor utána felhangzott az átszerelő zene, sokan hihettük, hogy nem lesz ráadás. Adamék végül csak lezavarták még a Life To Lifeless-t, és noha a teljes játékidő így sem haladta meg a hetvenöt percet, erre mondják, hogy rövid, de velős.

Itt tényleg maximum az Architects távolmaradása kelthetett hiányérzetet némelyekben, ám ettől eltekintve el nem tudom képzelni, hogy bárki is csalódottan, lógó orral távozott volna a Parkból.

FOTÓK: DÁVID ZSOLT. További képek ITT.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr318826980

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum