„Most leginkább az önmegvalósításnak a zenéléssel kapcsolatos részét szeretném kidomborítani”

Interjú Vörös Attila gitárossal

2016. július 08. - sunthatneversets

voros_attila_3.jpg

Vörös Attila aligha szorul bemutatásra. Hősünk a Leander Rising feloszlása óta sem tétlenkedik, rendkívül céltudatosan dolgozik, és komoly terveket is sző a jövőre nézve. A legutóbbi hírek arról szóltak, hogy külföldön folytatja pályafutását a múltban kiépített szakmai kapcsolataira alapozva. A Pantera könyv magyar kiadásának bemutatóján futottunk össze Attilával, és nem sokkal utána igyekeztünk őt alaposabban is kikérdezni minderről…

A bemutató számodra, úgyszólván, kötelező esemény volt mind a könyv megjelenése, mind a Pantera miatt.
Attila: Tizenegy éves koromban – nem sokkal előtte kezdtem keményebb zenét hallgatni – mondtam apukámnak, hogy mutasson valami nagyon keményet. Neki volt egy lemezboltja, a Headbanger, így került elő a Pantera „Official Live: 101 Proof” koncertlemeze. Beraktam a CD-t, elkezdődött a koncert, és huszonkét másodpercnél bejött a New Levelnek ez a csiszitolós riffje. Én akkor konkrétan fényt láttam és megvilágosodtam. Számomra akkor született meg ténylegesen a zene, illetve került valami egészen más dimenzióba. Onnantól kezdve fanatikusan szeretem a Panterát. Ezt a lemezt három példányban is birtokoltam, ebből kettőt már nem vett be semmilyen CD-lejátszó, mert rommá hallgattam. A mai napig is a legnagyobb hatású és legkedvesebb lemezem hangszerelésileg, hangzásilag, minden szempontból. Amikor később, tizenhat évesen elkezdtem zenélni, nyilván elég hamar elkezdett érdekelni a Pantera is. Persze hamar felmértem, hogy ehhez nagyon-nagyon sok gyakorlás és rutin kell. Évekig nem is igen mertem hozzányúlni, annyira tiszteletben tartottam. Aztán amikor úgy éreztem, hogy már neki tudok ugrani, akkor elkezdtem foglalkozni a Pantera számokkal. Megalakítottam az első Pantera tribute zenekaromat, és ezzel egy gyerekkori álmom vált valóra. A könyvről gyakorlatilag az ötlet megszületésének másnapján hallottam Pityesztől a tavalyi, tizedik Dimebag emlékesten. Akkor mondta, hogy ezt találták ki Ákossal, és hogy egy közösség által finanszírozott megjelenést próbálnak összehozni. Nagyon jó ötletnek tartottam, és az első pillanattól kezdve támogattam is. Tavaly két Dimebag emlékestet is szerveztünk, és inkább a másodikon került elő a téma, Ákost is ott mutatta be nekem Pityesz. Azonnal feliratkoztunk a listára, és hárman is megvásároltuk a könyvet a családból az apukámmal és az öcsémmel. Mindhárman benne is vagyunk a könyvben.

A kiadás háttere erősen a zenész körökben elterjedt „crowdfunding”-ra emlékeztet.
Attila: Igen. Nekem az tetszett ebben a kezdeményezésben, hogy sokkal inkább interaktív, személyesebb kezdeményezésnek ítéltem meg. Nem egy, már meglévő platformon keresztül született, hanem a Facebookon rakták össze Pityeszék, így állt össze ez a nagy család.

voros_attila_2.jpg

Milyen jövőt jósolsz az ilyen megmozdulásoknak a zeneiparban, szemben a hagyományos értelemben vett kiadókkal szemben?
Attila: Biztosan van egy pont, ahol ez tetőzni fog, de alapvetően kéz a kézben jár az Internet adta lehetőségekkel. Az ingyenes platformokkal is, mint a Facebook, de a fizetősekkel – Spotify, Deezer… – is. Megoldás lehet a zeneiparnak, bár kérdés, hogy mennyire tudják majd ezt olyan helyeken jobban elfogadtatni az emberekkel, mint Magyarország. Ez létfontosságú lenne ahhoz, hogy a zenészek fenn tudják tartani magukat és létezhessenek, mert elég nehéz a helyzet. Nyilván sehol sem könnyű. Viszont az ember mégiscsak azért kezd el zenélni, mert saját magának okoz vele örömet. Ha a barátaival együtt csinálhatja egy zenekarban, az még nagyobb öröm. Ha pedig ez másokat is érdekel, akkor még tovább is lehet fokozni. Normális esetben senki sem azért kezd el zenélni, hogy ebből megéljen. Valószínűleg akkor se kezdenének el többen zenélni, ha annyira jól meg lehetne élni belőle, mert természetes módon nem így indul el a folyamat. Az lenne a normális egyébként, ha a sikerrel együtt járna az anyagi biztonság, és lehet is nyavalyogni emiatt, de én soha nem fogom abbahagyni a zenélést. Ahogy senki más sem, aki igazán szenvedélyesen csinálja.

Ha már a zenélésnél tartunk: ennek az interjúnak az apropóját az a nemrégiben felröppent hír adta, miszerint ismét az Egyesült Államokba készülsz, konkrétan azért, hogy a Sanctuary zenekarhoz csatlakozz. Beavatnál a részletekbe?
Attila: A Leander Rising zenekar feloszlása után óriási űr keletkezett bennem, és a többiekben is. Már a feloszlásról hozott döntés után leültünk hárman Jozzyval és Bélával (Takács József gitáros és Budai Béla dobos), na meg Balázzsal, a menedzserünkkel, és megbeszéltük, hogy szeretnénk a jövőben valamit együtt csinálni. De addig is, mivel kreatív emberek vagyunk, egy csomó dolog kívánkozik ki belőlünk. Újabb energiák szabadultak fel, újabb lendületet tudtunk venni, és én most nagyon sok mindenben próbálok benne lenni, kapkodás nélkül. Ez egyfajta nyugalmat ad: nem presszionálom magam, nem kell mindenáron mindenbe belekezdenem ahhoz, hogy sikeres legyek. Nem ez motivál. Mindig is azért csináltam, hogy nekem örömet okozzon, csak a történet vége felé ez az örömzenélős rész már nem mindig volt meg olyan szépen, mint induláskor. Ezért is hagytuk abba, szerintem elég szépen és udvariasan, és alapvetően egy jó ponton: kijöttünk két lemezzel, amelyekre mindannyian nagyon büszkék vagyunk, és egy csomó embert sikerült csatasorba állítanunk, akik támogattak minket. Nekik ezért nagyon hálásak vagyunk, és bízunk benne, hogy követni fogják a jövőbeni dolgainkat is. Ami Amerikát illeti, volt már szerencsém megtapasztalni, milyen együtt játszani egy életvitelszerűen turnézó zenekarral, és nem titkolt vágyam ugyanezt folytatni a jövőben is. Amikor ez az űr keletkezett bennem a Leander Rising feloszlása után, az is ott lebegett a szemem előtt, hogy ezzel foglalkozzak, és onnan, ahová egyszer már szerencsésen bejutottam, nem lehetetlen visszakerülni ebbe a vérkeringésbe. Emellett jó ideje a polcon fekszik már egy szólólemez is, amely kezd végre alakot ölteni. Béla dobolta fel az egyik felét, és Van Williamstől (ex-Nevermore, Ghost Ship Octavius) is jönnek lassan a dolgok, merthogy ő is fog játszani néhány dalban, de egyébként sok más barátom is közreműködik ismertebb hazai és külföldi zenekarokból. A basszusgitárok 90%-át például Kovács Zoli, a Depi bőgőse tolta fel – iszonyat keményen küldi! Van mellett a lemez kb. felét Budai Béla dobolta fel, de két dalban Veress Márton (ex-Pokolgép, Armageddon) is feltűnik, amúgy rajta keresztül most úgy néz ki, sikerült befűznöm Chris Amott-ot (ex-Arch Enemy, Armageddon) is, illetve Fredet a Dragonforce-ból, és egy régi cimborát, Esse-t is, aki a dán Hatesphere frontembere. És ez még nem a teljes lista... Jozzyval is vettünk fel nemrég egy vendégszólót, meg egy kis videót, amely egy-két hónapon belül debütálni fog. Jelenleg még azt rakosgatom össze, hogyan, milyen stratégiával jelenjenek meg ezek. Mint mondtam, nem szeretnék kapkodni, inkább azt szeretném, hogy ezek a megfelelő módon és minőségben jussanak el az emberekhez. Visszakanyarodva a Sanctuary-hez, a kérdést tudatosan próbálom kerülni. Sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom, ez a diplomatikus válasz. Tény, hogy van valami a háttérben, csak még nem tudom megerősíteni a hírt.

Az előzményeket mindenesetre ismerjük, hiszen a Nevermore-ral turnéztál és jártad a világot. Melyek voltak a legfontosabb tapasztalataid?
Attila: Japán volt a legtávolabbi ország, ahová eljutottunk. Japánban a közönség még mindig sokkal lelkesebb és odaadóbb, mint Amerikában vagy Európa bizonyos területein. Ott olyanfajta rajongás övezte a zenekart, amilyet előtte soha nem tapasztaltam, esetleg Görögországban. Sem a koncert előtt, sem utána nem tudtunk kimenni úgy, hogy ne szedtek volna szét. Vicces, de jóleső tapasztalat volt. Egészében azt mondanám, hogy azok a zenehallgatók, akik ezen a műfajon szocializálódtak, eléggé hasonló típusú emberek. Én legalábbis eddig bárkivel el tudtam beszélgetni a világ bármely pontján.

voros_attila_1.jpg

Van olyan elképzelésed is, hogy esetleg hosszabb időre külföldön maradsz?
Attila: Miután volt szerencsém többször is megfordulni az Államokban, már jó ideje nem az a nagybetűs ÁLMOM, hogy feltétlenül Amerikában verjek gyökeret. Nagyon szeretek itthon élni, szeretem az itteni embereket, nagyon sok barátom is van, sok minden köt ide. Inkább az utazós része tetszik a dolognak, a kétlakiság: sok helyre tudok eljutni, de aztán adott esetben ide jöhetek haza pihenni. Mindig is ezt gondoltam a legegészségesebbnek, és így a Nevermore-ral a másfél éves turnézást is kivitelezhetőnek tartottam, ahogy most is annak tartom. Az Internet segítségével a világ és a színtér is eleve leszűkült, és közelebb hozta egymáshoz az embereket. A próbán születő dalok szerves feelingje felbecsülhetetlen és utánozhatatlan, de nem minden zenekar működik úgy, hogy a próbákon közösen írják a dalokat. Mivel a Nevermore sem így működött, nem jelentett problémát, hogy így dolgozzunk másfél évig.

Ezen ambícióid mellett a tanítványaidra is oda kell figyelned.
Attila: Jelen állás szerint még tudok időt szakítani a tanításra, illetve az olyan tanítványokra, akikben hasonló az elhivatottság és a szenvedély a zene és a zenélés iránt. Nagyon szeretek velük foglalkozni, úgyhogy ha tudok, a jövőben is szakítok majd erre időt. Most még nem tartok ott, hogy minden pillanatban le legyek kötve, vagy külföldön tartózkodjak. Ha összejön, akkor ez egy keserédes dolog lesz, mert az én álmom tényleg az, hogy egy zenekarral utazhassak, zenélhessek, és albumokat írhassak közösen.

Ki mindenkivel foglalkozol? Kezdők és haladók is vannak a tanítványaid között?
Attila: Vegyesen. Vannak nagyon-nagyon tehetséges kezdő, és van egy-két haladó is, akikkel másképp élvezetes együtt játszani. Velük a jammelés is jól tud működni. Van egy tizenhárom éves lány tanítványom, Tóth Mercédesz, aki messze az egyik legtehetségesebb tanítványom, akivel valaha foglalkoztam. Nem egy olyan videó van fent a Youtube-on, ahol Metallica, Leander, meg Pantera számokat játszunk közösen, ami egy tizenhárom éves csajtól nem semmi! Ha valaki megnézi, látni fogja, miért mondom azt, hogy ő az egyik legtehetségesebb.

Idehaza mi volna szerinted az előrelépés útja koncertszervezés, klubok, lemezkiadás, stb. terén?
Attila: A jövő nyilván a kiépítettség lenne. Az alapvető probléma az, hogy Magyarország kis ország, és jóval kisebb a színtér is, ezért egy zenekar sem tudja megtenni azt, hogy bizonyos számú koncertnél többet adjon. Gyakorlatilag ugyanazokat a köröket futja mindenki évek óta. Ráadásul az embereknek sajnos napi szinten muszáj máshova csoportosítaniuk a félretehető pénzüket, mert nagyon sokan nem tehetik meg, hogy akár hetente látogassanak el olyan koncertekre, amelyekre amúgy örömmel mennének. Nyilván volna ezekre igény, csak hát sokan nem engedhetik meg maguknak. Pesten ugyanakkor hatalmas dömping van, és szerintem elsősorban a koncertekre járással lehetne segíteni a klubokon és a zenekarokon is.

Beszéljünk egy kicsit a tömegmédiában való szereplésedről is. Az Éjjel-nappal Budapest történetet a külföldi terveiddel összhangban zártad le?
Attila: Igen, a sorozatnak abszolút tudatosan lett vége részemről. Egyébként óriási élmény volt ez a két és fél vagy három év. Nagyon sokat köszönhetek nekik, jó fejek voltak velem az RTL-nél, és mindig mindenben támogattak. Örülök, hogy így alakult, mert ez is fontos szakasza volt az életemnek.

Vállalnál-e elvileg további hasonló szereplést, mondjuk egy zenei témájú show-ban vagy egy tehetségkutató zsűrijében?
Attila: Ha olyan igényes stáb dolgozna a produkción, mint amilyen az RTL-nél is volt, és ha a többi felkért zsűritag vagy szereplő is hasonlóan színvonalas műsort tudna csinálni, akkor persze! Nyitott vagyok mindenre, de most leginkább az önmegvalósításnak a zenéléssel kapcsolatos részét szeretném kidomborítani, mert az elmúlt két és fél évben ezt kicsit hiányoltam. A Leander Risinggal szépen mentek a dolgok, de most már sokkal jobban szeretnék erre fókuszálni, hiszen ezért hagytam ott a sorozatot is.

A végén térjünk vissza még egyszer a Pantera vonatkozású tevékenységedre egy egészen friss dolog erejéig!
Attila: A Vulgar Display Of Coverre, a Pantera tribute zenekaromra is nagyobb hangsúlyt szeretnénk fektetni, ugyanis nem csak, hogy óriási örömzenélés az egész nekünk, de másoknak is sokat jelent. Nemrég kaptunk egy üzenetet Aaron „Wirez” Barnes-tól, a Pantera és a Damageplan mindenkori hangmérnökétől, aki brutál elismerésekkel éltette a zenekart, és azt mondta, hogy hát ha valaki, akkor ő ismerte a bandát, és a számait, és hogy ez a legeslegdurvább Pantera cover band, amit valaha látott. Hosszú idő után most először a Rockmaraton 0. napját fogjuk elég későn, 1:20-kor „megnyitni” :), úgyhogy aki teheti, és ott lesz, az jöjjön, és tomboljon velünk \,,/

https://www.facebook.com/attilavorosfans/
https://www.youtube.com/user/hellbounder86
https://www.instagram.com/attilavorosofficial/

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr428874478

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum