Neked írta a dalt - Somló Tamásra emlékezünk

2016. július 22. - Nemesúr

somlo_saxmachine_eff_keret.png

Szóval, meghalt Somló Tamás. Esterházy Péter után frissen ráadásul. Úgy látszik, nagyon megritkultak az angyalsérós, "tisztességben megőszült" fők Odafönn, és bekértek párat. Talán ott is sötétedik. "Vacakabb lett a világ", mondja Presser Gábor. 

"Na, ezek is lehozzák a kötelező kegyeletposztot", vágják erre sokan rá mifelénk. "Jól van, banyek, essünk túl rajta." Nos... Talán nem látszik így elsőre egy Márhíívó vagy Agyarország felől nézve, de mindent áthatnak és örökre meghatároznak ebben az országban, a magyar zenei kultúrában azok a zenekarok, amikhez Somló Tamásnak valaha is köze volt. Az életrajzi adatokra ott vannak a többi emlékező cikkek, nem tudom és nem is akarom átfesteni vagy ünnepi díszbe öltöztetni a témát. Nincsenek közös sztorijaim, nem is érthetek úgy a munkásságához, mint aki évek óta követi, mert nem, én se követem. Mert magamtól én se nagyon veszegetem elő az Omega-bakelitet (és most tessék, meg kereshetem gőzerővel).

De ettől még fontos összegezni és elmondani, mit tett le az asztalra és az éterbe Somló Tamás. Hogy bármit gondolj róla vagy a munkásságáról, miért érdemes egy csipetnyi hálával megtolni azt a kósza gondolatot.

Ez nem az az oldal, ahol túl sokat kényeztetnénk közönségünket a pátosszal és a gyászmisékkel, és egy Eyehategodon, Mastodonon, Suicide Silencen (vagy épp Qsson, Alvinon, Blind Myselfen) nevelkedett (nevelkedő) generációnak ugyan mit mondhatna egy ilyen gyászhír? Hát... van mit. Az egész magyar zenének van mit köszönni neki, nekik. És ezt egy olyan csávó írja nektek, aki szintén sem Omega, sem LGT fan. Akkor miért? ...Mire megerőltetném az agyamat és megválaszolnám, már magától dőlni is kezdenek a történetek. A dolgok, amik kibontják magukat az emlékezés hajfehér ködéből.

Az első, ahogyan nevet. Főleg fekete-fehérben, de már az ikonikus galamblobonccal. Hogy a francba tud valakinek FEKETE-FEHÉR emléke lenni egy emberről, akit elő se vett, akivel még csak nem is találkozott? És hogyan csenghet a fülemben a nevetése? Nem tudok tőle idézni semmit, de valahogy a nevetése Somló Tamásnak, az bevésődött, mint az első lefogott 'G' meg 'Em'. El se tudom képzelni egykori cirkuszi sminkjében, de azt hiszem, most értettem meg, hogy nem a rikító színek és idióta kacagás teszi a zenebohócot.

somlo_retro_basszer.jpg

A második, hogy ő nem szopott ennyit az akkordokkal, mint én. Gyakorlatilag hetek alatt tanul meg szaxizni a beatkorszakos Omegába kerülésért 1964-ben, majd majd mikor ment volna tovább az LGT-be, oda basszer kellett, hát elsütötte ugyanezt a mutatványt. A legenda szerint 4-5 hét alatt a gyakorlati nulláról színpadkész lett egy olyen hangszeren, ami addig még nagyon a kezében se volt. 

A harmadik a somlói galuska. Oké, ez gáz, de márcosak is, hungarikumok is, ő se hagyta ki az olcsó ziccert, csinált egy ilyen című szólóműsort. Jó, túlestünk ezen, igen, gejl, kösz, hogy még olvasol. Tovább.

A negyedik, amikor a 2000's évek derekán az akkor láthatóan nagyon padlón levő, beteg és valahogy szomorú Somlót valami baromarc azzal tolta be talán (asszem!) a TV2 stúdiójába (Napló, talán Aktív?), hogy csináljon egy kis buzzt, hogy ugyan, Tomikám, meséljen már a nézőknek a potenciazavar(ai)ról. Végtelenül kínos volt az egész, éreztem a szégyent, éreztem azt is, hogy hiszi is, meg nem is, amit mond, vagy talán mondatnak vele, nem az én rezortom eldönteni, ennyire bulvárnál nehéz is, igaz-e, vagy sem... Nem is számít. De a legszörnyűbb az volt, hogy ez az ember ezzel kell hogy bekerüljön ennyi munka és akkor is teljesen aktív zenészkedés mellett az országos főműsoridőbe? Egy megalázó műbalhéval VAGY személyes problémával? Hogy azok az emberek csámcsogják és köpjék ki már másnap, mint egy turbórágót, akik az ő zenéjükre révedeztek és estek szerelembe? Körbenéztem, s, na lám, a "riport" minden emlékét eltüntették a nyilvános adatbázisokból, még az archívumokban sem találni. Jobb is így. Talán "magukhoz kaptak", hallgatva a magyar Dancing With Myselfre.

Az ötödik, na, figyeljél, most jön a veleje, azok a reggelek, mikor mentem a gimibe, A.K.A. a pokol átjáróházába, tizenévesen, a külvárosnak kikiáltott faluból. Illetve vittek, mint vérebet herélni. A hatkor, félhatkor kelést külön megkeserítette a lakásban keresztül-kasul donáldkacsázó faterom, akiről folyton dőlt a víz (mindig a zuhanyé, csak a dühében bömbölésbe izzadt bele, ha késtünk [...mindig késtünk, volt, hogy csakazértis]), és aki mindig rutinosan nyitotta meg a kereszttüzet a szobám ajtajára, egyszerre KÉT rádióval. Az egyikből az átokverte Telesport bömbölt, álmomból felébredve is el tudom recsegni azt a kurva szignált már. A másikból meg "anyolcvanaskilencvenesévek, ésnapjaink legnagyobbslágerei! (...) AKÁRMELYIKrádió!" (amelyik épp ezt a szlogent használta akkor).

Fontos, hogy egyszerre! Hogy ha már az idegi állapotban levés, meg annak tudata, hová megyek, ráadásul sietek, még nem indokolná eléggé, hogy ne üvöltve kommunikáljunk egymással egész rohadt reggel (és az ne fájjon extra, hajnalt kelve, a mindenhol NANÁ, HOGY felvágott villanyok tetejébe), akkor legalább a 2 rádió és opcionálisan le se halkított tévé adjon már valami okot rá, hogy VÉLETLEN se értsen senki semmit a másikból, és MUSZÁJ legyen a két-háromszoros sistergő, egymást szétverő keresztzajt  IS túlharsogni. (Jaj, fiam, JAJ, azonnal kapcsold ki a Nirvánát a szobádban, nem hallok semmit, hát HOGY VAGY KÉPES?!!! ilyen hangzavarban és káoszban létezni, látod, ezért vagy ilyen. Jólvan. Okéfater.) Scylla és Charybdis szerepében a Kossuth és a Sláger, idegeim és hallójárataim maradékán egyik focipóznával, másik szegecselt e-bowval szambázik keresztül, napom első egy-másfél teljes_óráján_át. Éveken. Keresztül.

Az egyetlen, tényleg egyetlen bónusz pont, hogy valahogy reggel sok régi magyar számot játszottak, mindkét adón, és ezeket csak ekkor tudtam elviselni. Mi több, ekkor valóságos oázissá vált még egy-egy Cserháti vagy Charlie dal is a hangyaháborúban. Különösen Lerch Istvánék Angyallánya és a lassabb, folkosabb Omega- és LGT-dalok folyamatos rotációban mentek, 2-3 hét alatt legalább egy-két hajnal mindig volt, mikor felcsendültek, és akkor az egész félhomályos, mindennapos toponári majdnemsírós-majdnemvérengzős reggeli káosz leült picit a valagára és betömte az arcába a sós-paprikás-trappistás(!) szenyót, 6:40 körül, nem kevés zenei rásegítéssel 2-5 rövidke perc erejéig néha mégis sikerült EGYÜTT reggeliznünk. Máig tudok pár félszámot tőle. Ha van valamit, hát ezt megköszönhetem neki(k).

A hatodik friss. Pécsen ültünk a Nappali fölött (menő belvárosi kényszer-koncerthely és art pub meg minden ilyesmi), május volt, fülledtség, szenvelgős bölcsész ivótúrák zaja lent. Egy ritka jól sikerült egy-kétszálgitáros Lone Waltz Records Night után, a vállalkozást vezető Zanzingerrel (Misota Dani) meg a Papaver Cousinsszal meg egy fél doboz szivarkával és a maradék borral 2 körül. Olyan igazi sztoriba illős, egy hullámhosszra kerülős este. Épp felvillantani készültem folkműveltségemet (persze, azoknak a tagoknak, akik élik a nagybetűs dalszerzős-bárzenészetet), de a Dani rászabadult a macjére, és fél órán át csak azt volt képes mondogatni, hogy tessék, hát VOLT eredeti zene ebben a szájbatett országban, hogy nem hiszem el, nézzem meg, nézzem MÁR meg, hogy hallgassam már meg, tessék, itt a Kex, hogy lehet ilyet csinálni, baszki, hogy lehet ilyen zenét csinálni, most mondjam már meg, és megmondtam volna neki azt is, hogy hogyan, és akkor mondtam neki azt is, hogy persze, játszott ám a Gogol Bordello is Az én dédapámat tavaly SZigeten, de már mindegy volt, már nem  hallotta, már nem sok híján könnyezett, de nem csak ő, ez a 3 csávó, akiknek képesek máig magyar emberek, érett zenészek is beszólni, hogy miért nem magyarul énekelnek, ha már Magyarországról, ilyen szívszorító, igaz dalokat, és akkor egy picit én is majdnem, de akkor kussba kellett lenni és Kexet hallgatni (meg  aztán még egy kis LGT-t is a miheztartás végett) és ez jó biznisz volt, mert kaptál érte bort. (Megjegyzés: itatva lehetne népművelni újra a magyart.)

Az egész számra emlékszem, és ez kivételes. LGT-ből mindig félszámokat hallgattam. Jó volt belemerülni, de sose túl sokáig. Egyszerűen túl sok (felhasznált) kortársat vagy dögösebbet hallottam  náluk, véltem én. Úgyhogy lement a szigorúan egy verze, egy refrén, esetleg egy szóló. Mindig csak 3 sorra emlékszem, de sokszor 3-ra. Szerintem vagyunk így pár millióan. Szóval hallgattuk a KEX-et és egyszerűen nem kellett mit mondani. 

A hetedik, ha már Pécs. Tamás egy hónapja adta az utolsó koncertjét, tudta valaki? A jelek szerint Pécs java nem. Én sem, pedig itt voltam. Napokra azután találtam az első, gagyin szerkesztett posztert a koncertről, hogy az lement, egy trafóház oldalán. Brutálisan alul volt hirdetve, ami fura, tekintve, hogy jótékonysági koncertről van szó. Azt mondják, járni alig tudott a fájdalomtól, orvosok tiltották, család könyörgött, minden dráma all in, de szenvelgés nélkül kivágta, hogy ne már, a gyerekekért, srácok. A fogyatékos gyerekekért meg kell csinálni. Ilyen hozzáállás nálam felment bárkit minden szar poszter, nem létező kommunikáció és öreges szett alól. Meg is csinálta. Aztán kórház szinte egyenesen. Mint egy gagyi, szomorú filmben. 

Most egy picit a mocskos zsurnaliszta is muszáj, hogy belepofázzon az idillbe: leírom sokadszorra is, mindezek ellenére nem hallgatok LGT-t, Omegát, Kex-et, Atlaszt, Non-Stopot magamtól. Nem vagyok rajongó, szakértő, stb. Ha nem ráncigálnak, koncertekre se megyek, ha épp van. Vagy volt. Idáig. Nem szerettem ezeket a bandákat, mert minden vitathatatlan zenei kvalitásuk ellenére úgy éreztem, csak nemzetközi divathullámokat lovagolnak meg (ld. American Folk Blues Festival vinylek, az egész Woodstock-mítosz, The Beatles, The Byrds, Led Zeppelin, Focus, sőt, nagyon messziről nézve még akár The Brian Jonestown Massacre is, bár ezt talán inkább az epikus arcszőrzetek mondatják velem), vagy belefeledkeznek olyan zenei világokba, amik sosem voltak és sosem jöttek el idehaza. Pedig...

Pedig akkor ez még mást jelentett, akkor, internet és globális piac nélkül, aktuálisnak, "szocialista" bandaként nemzetközileg bármilyen fokon  relevánsnak lenni, pláne újra és újra másképp feszegetni (még ha puhán is) annak határait, mi mehet meg mi nem élőben és rádióban, maga volt a macifröccsös Szent Grál. Egy posztkommunista, félnyitott országban hippiS zenekarnak egyáltalán LENNI már maga a Nyugati Nyitás, a modernitás alfa-Omegája. Megdolgoztak a sikerért, az állam akár kénytelen-kelletlen, akár szíves jóváhagyásáért is, megtehették volna, hogy hátradőlnek a csúcson, de ha nem is rázták a ketrecet, mindig mást kalimpáltak rajta. Amíg a kor tiszavirág-életű táncdalos előadói a borzalmas és ízléstelen, viszont sok-sok kis eladással és a gyártósorok közelsége miatt meglepően jól pörgő jugoszláv lemezipar rongyaiból válogattak, az Omega és az LGT poszterei, ruhái, kiállása, máig királyi, hol pszichedelikus, hol posztszovjet pop-artos lemezborítói és multimédiás kollaborációi bátran odakerülhettek bármely nyugati gyűjtő polcának elejére.

locomotiv_gt_great_tableau.png
De nekem mégis volt egy örök problémám a Locomotiv GT-vel, zene, kulturális hatás, "lázadás" és lázadás ide meg oda... Kiakasztott, hogy zenét csináltak a zenéről. Semmitmondónak tűnt. Egy nagy lehetőség elvesztegetésének, egy káros, máig élő hagyomány megalapozásának a magyar popzenében. Magába visszamutató, hamisan idillikus utó-ál-hippiskedésnek, őfelsége udvari beatbandájának, a ha tetszik, ha nem, mindegy, mit játszik "országunk nagy zenekarának", békebeli zenetábori szeretetprojektnek láttam nagyon sokáig teljes munkásságát, munkásságukat, amit csakis az tett naggyá, hogy a (bús) magyar (kor)keretek között "nyugatias" tudott lenne, úgy 1990-ig még alkalmazkodott is a kor trendjeihez, és vitathatatlanul nagy zenészek voltak benne... de semmi több. Na jó, néha még most is így érzem, max azt az "ál-"-t hagytam el. Aztán...

Ahogy cseperedtem, megértettem azért, hogy akkoriban a magyar állam a szó legszorosabb értelmében, paranccsal és rendelettel képes volt eldönteni, hogy melyik zenekar legyen országos zenekar... illetve melyik nem. Bizonyos tekintetben sokáig nem is lehetett másról énekelni, mint szerelemről meg zenéről. Akkor ezt az állam bácsi szabta meg, aztán a kerrádiók, manapság meg egymásra licitálva mind a kettő... Aztán rájöttem, hogy ezt a kettő témát a fenti zenekarok annyira kimaxolták, amennyire csak lehetett a kockásabrosz, futónövény és videoton-készülékek, konfekcióruhák és teltházas bizonytalanság szigorú romantikájának korában... És akkoriban tök elterjedt, sőt, a globális zeneipari vérkeringéstől elvágottságra tekintettel meg pláne érthető volt, hogy a Támogatott (vagy legalább Tűrt) zenekarok akár albumról albumra szinte pálfordulatnyi stílusváltásokon mennek át.

Így került a Hungária giccs'n'rolljába a 2-tone, sőt, az első magyar rapsorok, az Eddába a Queen fennkölt drámaisága, a Genesis szentimentalizmusa, Scorpions-tól és Europe-tól nyúlt zenei és színpadi stadionfogások, stb., meg a Beatricébe kábé az összes létező punkdivat (a hardcorenál lecsapva persze a sorompót, még a végén valóban lázadó és veszélyes lett volna) úgy '85-ig, ami sosem jutott, juthatott el hozzánk. ŐK vezették le, ők vezettek be ezeket, mert másoknak nem lehetett, nem szabadott, vagy fogalmuk se volt róla, mik ezek a nevek... De amíg a legtöbb "nagy magyar" zenekarnál ez kapdosás volt, játszadozás, pótlék és izzadságszag, az Somló bandáiban általában, ha nem is mindig merész, és ami még fontosabb: koherens zenei invenció. Az LGT-ben Presser és Somló kettőse varázslatosan működött, ha új, stílusidegen ötleteket építettek be a készülő dalokba.

Boogie? Reagge? Multiinstrumentalizmus? San Franciscói funky hatások? 

Roger Waters Falára emlékeztető multimédiás programkoncert?

Gospel-mise szerű, közönségből kórust toborzós, katartikus élő showk?

VALÓDI, fasza diszkózene rendkívül magas fokú kivitelezése, mikor az ország még azt se tudta, hogyan írja le a szót, nem ám, hogy eszik-e azt vagy isszák?

Saját (egyben az első magyar) folkfesztivál? Képzeletbeli is, majd valódi is?

Az első hazai mainstreap rapdal? Geszti Péter a dalukat sample-ezte be a Rapülőkkel, Somló gyakran még élőben is alájuk fújt. Vele és az Animal Cannibalsszel is többször együttműködött még a 90's években, nem gondol bele senki, de Somló gyakorlatilag a műfaj egyik kevésbé emlegetett keresztapja lett.

Könyörgök, még a 90's évek eleji identitászavaros, szaxis kávézózene, felpuhított depesesség és italodiszkó hármashuzatában szédelgő magyar rádiópopnak is többek közt Somló Tamás munkássága ágyazott meg.

Na, vajon ki csinálta meg először az országban mindezeket, saját indíttatásból, meglepően jól?

Hány nagyzenekari felállással (is!) dolgozó magyar csapat, a PASO-tól és 30y-tól az Elefánton és a Jazzékielen át a Blahalouisiánáig, vagy akár a Hollywoodootól a Sear Blissig "ivott az ő standjuknál", hallott először igazi magyar zenét az ő jóvoltukból?

Mikor az MR2 Akusztikot belövöm a lejátszóba, tudom, hogy valahol mélyen ez az egész produkció az MTV Unplugged mellett leginkább az LGT (vendégeskedős-folkos-akusztikus-hippislazázós-együttzenélős) örökségének folytatása (volt), rommá is játsszák benne a feldolgozásaikat.

Mikor megláttam először élőben a Turbót a Pécsi Egyetemi Napok színpadán 2013-ban, szinte az LGT progrock/metal, anglizált reinkarnációját láttam bennük. Mikor most már elvétve felcsendül néha valahol a The Qualitons, tudom, hogy minden tag arról álmodik, bár az LGT bármely tagjával dzsemmelhetnének egyet - néha már-már olyan is, mintha ők lennének a kései folytatás. Mikor látom a Hedbengz új szettjét, akár ha Artúrral és Picivel turiztak volna egy sárguló Skálában. Mikor az Ivan & the Parazolra nézek, ugyanazt a (zenei és színpadi) ruhacserélgetést látom, mint a korai Omegán... és egy ideig ugyanazt a hévet is láttam. Talán nem véletlenül nyúltak alájuk jó tanácsokkal, egy kis hírveréssel. Talán nem véletlenül koncerteztették őket, és talán nem véletlenül szólal meg 1 Omega-szám a legtöbb Ivan-koncerten mindmáig. 

A másik, amire rájöttem, az volt, hogy Somló Tamás és társai (kombináljuk akkor) SZERELMESEK voltak a ZENÉBE. Naivan. Vallásosan. Transzcendensen. A zenét világosan egy univerzális, inkluzív, mindenkit befogadni és egy kicsit boldogabbá tenni képes erőnek látták, látják. Valóban misztikusnak. Valaminek, ami többé teszi az embert, ami él és visszaad. Ami viszont mégse távoli, absztrakt, amibe mindenkinek van bejárása, és ami mégis földhözragadt anyagi, ember-létállapotunk egyik legelemibb megélését nyújthatja. Bárkinek, megkülönböztetés nélkül. A színpaddeszkák voltak a templomi padok, az erősítők a karzat, a szentképek meg mesekönyves firkák, pszichedelikus borítófestmények és óriás kivetítők. Ami dalonként sekélyesnek és butuskának tűnik, az az egész életművön végigtekintve évtizedes zenei programmá változik.

Ez az az igazi, szó szerinti zenész-hivatástudat, amivel ma már (itthon) alig találkozok: vagy (technikailag vérprofi, egyszersmind 0 névértékű és korszerűségű) vén csatalovak egyensúlyoznak a nosztalgikus hagymázak és a kiégés között egy barnasörrel a a mancsukban valami könyékből odatett jazz-blues-funky után... Vagy mindenki kizárólag a maga szűkös kis "szcénájával" van elfoglalva. Hogy mi a keményebb metál. Hogy mi még a rock meg már mi nem. Hogy ez is hardcore-e, csak nem elég trú. Hogy elég pánk vagy-e még azt is meginni. Hogy van-e pofád a "mindenmegrohad"-on túlmutató közéleti véleményt megfogalmazni psychoként. Hogy 5 akkorddal is autentikus marad-e a 50's Rythm And Bluesod. Hogy derogál-e felismerni egy gitárhangot a midipult mögül. Hogy megengedem-e, hogy begyere a koncertemre, mert ma épp fehér fűzős bakancsban merészkedtél az utcára...

Túl sok nagyszínpadon látok ma elvtelenséget, ürességet, kiégést. És túl sok kicsin elfordulást, kivonulást, megvetést.

somlo_pali_es_somlo_tamas_1.jpg

*Kis kitérő, apropó hardcore meg keményzene: megannyi acélkemény banda dolgozta fől őket, ha félkomolyan is, sosem paródiaképp. És szerinted még mindig nincs kapcsolódás? Baszki, Somló Tamás tekinthető a mi Bruce Dickinsonunknak: amaz énekes, dalszerző, producer, tankpilóta, repülővezető és rádiós; Somló pedig énekes, dalszerző, basszer, gitáros, szaxis, harmonikás, klarinétos, fuvolás, mentor, balerino, pantomim-művész, artista, karatés, bohóc és jogász. A Voice-ba egy utolsó löket hitelességet hozott, a világunkba pedig 1 lányt és 3 fiút, akik mind zenélnek, méghozzá döbbenetes színvonalon: Dani a Grand Mexican Warlock dobpultjából iamyank élőzenekarába lépve, Pali (fent) a Shell Beach és a S O N Y A gitártornyaiból és egyik mikijéből ontja legalább 5 éve az évlemezeit. A legutóbbi (szürreális színvonalú és formabontó) Shell Beach album, a This Is Desolation legülősebb blokkjában apa (szaxin természetesen) és fia együtt játszottak, az eredmény: a legtrippelősebb post-hardcore / prog dal, amit valaha halottam. Ja, és baromi szép. Zárójel be.*

Szóval, vissza a megosztottságra: azzal szemben Somló Tamás azt mondta, "Alapvetően rockzenésznek vallom magam, de mást is el tudok viselni. Minden zenét lehet jól csinálni, ízléssel és tudással." A zene, az volt a lényeg. Az a nagy, sok-sok fős orgona, amit sokfelől meg lehet fogni, amíg együtt fogjuk meg. És mindegy onnan, ki tartja, és ki játszik rajta.

A rendszerváltoztatgatás elbizonytalanodó, szabadságra vágyó emberének épp olyan torokszorító szüksége volt egy ilyen, zárójelek és disszonáns felhangok nélküli "együtt-élményre", mint amennyire a ma tucatszorosan kétfélesített Magyarországának.

Ebben áll az LGT varázsa (meg valamelyest az Omegáé is): hogy valami kényelmetlenül ismerős szocreál romantikával leöntve, kompromisszumosan bár, de meg tudták villantani egy átlagos, botfülű hallgatónak, egy hatalmas, a zenei- és zenészélettől teljesen tartózkodó, urambocsá' egyenesen ódzkodó tömegnek is bármikor, hogy nekik (és neki) mit jelenthet A Zene, így nagybetűvel, hogy mi a zene pártatlan és feltétlen, mégis egyszerű szeretete, hogy micsoda, a spiritualitást néha már-már súroló közösségi élményt képes nyújtani, ha senki nincs, ki elringasson...

A Müpában tízezrekkel, vagy egy félsötét, tíz évvel ezelőtti toponári konyhában, csak a szüleiddel. Gyakorlatilag mindegy is. Akármekkora fitymáló voltam tizenévesen, EZEN a koncerten valszeg én is magamon kívül lettem volna. 

Ez szerintem Somló Tamás igazi öröksége. Amíg le nem ülsz picit gondolkodni róla, amíg be nem ugrik pár gyerekkori emlék, főleg stégek, búcsúk, nyári táborok, pecázások a faterral, a "szüleink világa", nem veszed észre, hogy a magyar zenekarok "szülői világa" meg pont az volt, ahol Somló Tamás és barátai voltak az óvóbácsik és úttörők (a szó minden értelmében). Somló Tamás ott bujkál többedmagával az emlékeid között. Nem tolakodik, mondjuk. Nem kell rajongónak lenned, nem kell kegyeletből lemezt venned, nem kell szégyenkezned, ha továbbra sincs fingod se a diszkográfiáról. Nekem sincs. A tisztelet nem kell megváltoztassa az ízlésünket. Te, aki ezt olvasod, inkább örülj, hogy itt lehetsz, élhetsz, zenélhetsz, koncertre járhatsz, összeborulhatsz, és másnap továbbtekerhetsz megint a jó öreg félszámok után...
lehunyja_ket_szemet_a_somlo_tamas_gif.gif

Ő ettől még ott csücsül a sávokon. És vigyorog. Mert még az "acélszívek" közül is összeszorul pár, ha meghallják összetéveszthetetlen, kormos hangját. Mert a magyar zenei kultúrának, sőt, a magyar kultúrának, az életünknek szerves része lett, és ez (kinek így, kinek úgy) megmosolyogtató. 

Egy bohóc mi többre vágyna?

~

Köszönjük.

~

 

Katt a névjegyre további írásokért!

 

rs_nevjegy_nemesur_bottomline_wide2.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr68902174

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum