Periphery - Periphery III: Select Difficulty (Sumerian, Century Media, 2016)

Ez tényleg a nehezebb út

2016. július 22. - sebiszabi

periphery_select.jpg


Még mielőtt belecsapunk a lecsóba, egy kis matek. Miért is ez a harmadik? Hányadik nagylemez is ez valójában? Egyes számolások szerint ez az ötödik, de szerintem csak a negyedik, mert a Juggernaut: Alpha és Omega albumok együtt jöttek ki egy duplalemezként, szóval azt nem számolnám külön. De mire ez a számozás? A Juggernaut egy régóta dédelgetett terve volt a bandának: egy konceptalbum, egy sztori, amit mindenképpen meg szerettek volna írni. Valószínűleg ezért nem kapott ő külön számozást, csak a most megjelent Select Difficulty. Szóval a folytonosságot a Periphery - This Time It's Personal - Select Difficulty szálon kell elemezzük.

Május óta szépen potyogtak be nóták az új lemezről a szépen felépített kampány alapján, így mire a lemez megjelenésig eljutottunk a lemezen található tizenegy dal több mint a felét már ismerhetjük is, sőt akár a könyökünk is akarna már kijönni. Amennyire vártam viszont a lemezt, annyira kezdtem lelombozódni, ahogy érkeztek az újabb és újabb morzsák. Jók-jók persze, de. Mindig volt egy kis “de”. Nyilván nem állt össze a kép és persze jó érzékkel azokat a dalokat adták oda csámcsognivalónak, ami alapján össze sem állhatott, de kicsit az volt a félelmem, mint egy rossz vígjáték előzetesénél, hogy a trailerben elhangzott már az összes poén.
Bízhattam volna abban, hogy ezek a srácok profik és tudják mit csinálnak.


A cím választás is lehet véletlen persze (és belemagyarázás főleg), de bennem ez úgy csapódott le, hogy tényleg nehéz választás azt eldönteni, hogy hányadik alkalommal és melyik dalnál “érkezik meg a lemez”. Az elsőnél biztosan nem! Nem voltam ráhangolva, nem jókor futottam neki, mindegy, de kimondottan csalódást keltő volt. Aztán egy nappal később meg varázsütésre azon kaptam magam, hogy ez nagyon egyben van.
Vannak persze tipikusan periphery-s dalok, dalrészletek, amit kilométerekről fel lehet ismerni és természetesen ezzel semmi baj nincsen. Nem mértem le másodpercre, hogy a dühösebb/darálósabb részek milyen arányban van a lazább és elszállósabb etapokhoz képest, de érzésre úgy tűnik, hogy ez ordítós részek dominálnak ezen a lemezen. Leginkább az tűnik érdekesnek, hogy mintha Spencer Sotello-ra írták volna a lemezt. Félreértés ne essék, a progresszív zenére oly’ jellemző hangszeres - jóértelemben vett - “magamutogatás” nem hiányzik, a zenei megoldások elképesztőek mind ütős, mind pedig húros fronton, de valamiért sokkal inkább ének központúnak hallom ezt a lemezt. Ráadásul jók az énektémák, ülnek az hörgős részek is, egyensúlyban is vannak a tiszta énekhez képest.


Ami miatt azonban annyira király ez a lemez (is), hogy a Periphery pontosan érzi, hogy mikor és hogyan kell az egyes darabkákat “összeragasztani”. Nyugodtan odaadtak a tizenegy dalból hatot előre (a cikk megírásának pillanatában...), mert tudták, hogy a maradék öt nélkül az egész nem ér semmit. Viszont azzal az öttel együtt meg egy mestermunka. Hihetetlen, hogy mennyire értik, tudják és uralják ezt a prog/djent hangulatot. Teljes lelki nyugalommal szednek elő egy pincemély riffhalmaz mögé egy kis jazz-es kikacsintást, mert azt is úgy fogják odapattintani, mintha annak mindig is ott lett volna a helye (The Way The News Goes…). Ahogy szintén meghökkentő volt egy laza kis rap verse-t hallani Sotello-tól a Catch Fire dalban, kicsit mondjuk Faith No More utánérzésem azért volt, de bánja kánya, ha ekkor dal kanyarítanak ki belőle. Ráadásul nem is ez a legerősebb része a lemeznek! Az előzetesből kimaradt dalok nagyon erősek, a Remain Indoors, az Absolomb, a Lune mindegyike szinte a tökéletes szintet karcolja. A Marigold és a Flatline pedig úgy lett tuti, hogy bekerült a helyére a dalsorban.


A több mint egy óra első olvasatra soknak tűnhet, de még egyszer ennyit is simán el tudnék viselni ebből a hullámvasútból. Mármint ami a hangulatot illeti, mert a minőség esetében ilyenről szó nincsen. Szép nagy és széles ez a progresszív metal színtér, amiben a Periphery ezt a tökéletesen egyedi és rá jellemző hangzást és stílust alakította ki. Itt szépen megfér minden - jazz, rap, progrock és techdeath - csak ízlésesen kell ezt tálalni. Igen. Nehéz műfaj ez valóban és főleg nehéz mindig valami újat belecsempészni a zenébe, hogy ne fulladjon bele az egész zenélés az elkerülhetetlen ismétlésbe. De úgy tűnik, hogy a Periphery zenei kreativitásának valahol a csúcsán járhat, mert nem ez a lemez az, ahol a fent emlegetett befulladás eljött. Újabb zseni lemez a színtér meghatározó csapatától. (5/5)

Hivatalos
Facebook

 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr448900972

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

NZperX 2016.07.25. 11:25:37

Komoly kreatív töltet van a bandában: a tavalyi dupla Alpha&Omega után máris itt az újabb, hasonlóan sűrű, egy órás anyag. És ugye 2014-ben adták ki a Clear-t, amit ők ep-nek tartanak, de gyakorlatilag teljes értékű lemez. És az összes jó.

sebiszabi 2016.07.25. 13:44:57

@NZperX: Pláne, hogy a Clear EP "csak azért" készült, hogy minden tag kiélhesse az eltérő művészi hajlamait és ez később ne okozzon belső feszültséget. Ami egyrészt szerintem egy érett gondolkodás egy zenekar vezetőjétől, másrészt pedig rohadt jó is lett. Zsenik ezek, mondom... :)
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum