Vannak olyan koncertek amiket egyszerűen vétek lenne kihagyni. Bevallom tök őszintén már most az elején fogalmam nem volt a Gama Bomb-ról, amíg nem jelentették be a koncertet. De tudod...Jó pap is a holtig tanul. Egyből megnézem, hogy mi ez a kecskés flyer, belehallgattam a zenébe. És meglepő mód, de egyből (mondtam már, hogy egyből?) megragadott az egész, és azt mondtam, hogy ezen a bulin ott kell lennem, ha a fene fenét eszik, még akkor is. (A kép nem a helyszínen készült. Fotó: Florencia Veres)

A késő délutáni feltöltődés után irány a Dürer, ahol az estét a most debütáló Dick Dögless nyitja. Marci, Ödön, Péter, Gazsika parasztok módjára tépik le az arcodat a hc punkos riffekkel és a köcsög attitűddel. Akarnék se tudnék a srácokról rosszat mondani. Sőt külön fura volt, hogy MRC cuccán kivételesen semmi sem ment tropára nem úgy, mint jó pár Haw koncerten. A kisteremben alig pár ember, bár akik bent voltak azoknak az állát csak a padlóról lehetett felsikálni. Az alig húsz perces műsor alatt (a magyar bandákra ennyi játékidő volt a jellemző) kilóra megvettek. Mutogatták a srácok már előtte nekem a zenét, de élőben egyszerűen.....Mit mondjak? Kegyetlenül várom, hogy újra láthassam őket élőben, és azt mondjam megint, hogy basszus!

Rövid átszerelés, éppen írok két boldog sort haza és kérek még egy csapoltat a pultnál (holnap úgyis bánni fogom) és irány vissza terembe a For Good-ra. Erről az estéről tudni kell, hogy annyira mélyenszántóan tényleg nem ismertem egyik zenekart sem. Tök objektíven voltam az egésszel kapcsolatban. Persze azért a délelőttöm abból állt, hogy minden zenekarnak meghallgattam a ki postolt anyagát az eseménynél. A For Good az előzetes hanganyag alapján lenyűgözött, azonban élőben nekem valami hiányzott az egészből. Így is azt mondom, hogy magasan a hazai mezőny felett vannak, de ami megvan a lemezen az élőben annyira nem ütött. Lehet csak a srácoknak volt rossz napja, lehet, hogy én nem éreztem eléggé a zenét, lehet az zavart, hogy kevesen vagyunk a teremben, nem tudom. Ezzel nem írom le a zenekart, továbbra is figyelek rájuk, és kapnak még esélyt természetesen.

Az Another Way igazából nem győzött meg most sem és lemezen sem igazán. Így a srácokról sajnos két szám után kijöttem. Ellenben a Spirit-re nagyon kíváncsi voltam. A Massachusetts-i brigád felfogásával nagyon nem tudok azonosulni. Soha nem értettem meg a Straight Edge-es embereket, nem is fogom, de ettől függetlenül a zene jó! Lásd ugye a Bane! A koncert érdekessége az volt, hogy a gitárosnak körülbelül a harmadik számnál kiment a térde egy rossz ugrás következtében, de nem játszott Megadeth-et, kért egy széket és azon ülve tolta végig a bulit, miközben azért a fején látszott, hogy nem igazán érzi túl jól magát. A srácok műsora alatt azért már többen voltunk a teremben, érdekelte az embereket, hogy mi is ez az amcsi hc dolog. Az igazat megvallva, az énekes hangja nekem kicsit furcsa volt, de inkább a hangosítás miatt éreztem azt talán, hogyha ő nem lenne akkor a gitáros gyerek is (még a széken ülve is) simán vinné a hátán a produkciót. Ettől független a srácok minden egyes másodpercben szívvel lélekkel küzdöttek a figyelmünkért, és az egy percre sem lankadt. Nagyon bízom benne, hogy még őket sikerül ide vissza csábítani, mert érdemes rájuk oda figyelni. Ha azt mondjátok, hogy kihalóban van a hc műfaj, nincsenek igazi nagy ágyuk, akkor a Spirits-re azért érdemes oda figyelni a jövőben.

A szünet alatt találkozás ismét újabb régóta nem látott haverokkal, egy sör, és irány vissza a fülledt terem, a mámorítóan kellemes nyári éjszakából. A közönségről mit mondjak már itt az elején? B@szott jók vagyunk. igaz, hogy viszonylag kevesen voltunk, de annál nagyobb hangulatot bírunk kelteni. A Thrash fatertól elkezdve a fiatal tejfeles szájú huhogányokig mindenki képviseltette a korosztályát. És mindenki egy emberként ordított, amikor ordítani kell, tapsolt, amikor tapsolni kellett, és őrült ütemben rázta a fejét. Lehet kezdek kiöregedni ebből az egészből, de a harmadik szám után már kínosan fájt a nyakam. De értitek... Mellettem a családapuka megállás nélkül rázza a loboncát, hogy a francba állhatnék én le? Közben pedig azt látod John-ék arcán, hogy elismeréssel néznek rád. Büszkeség tölti el őket, hogy a saját kis szüleményeikből, dalaikra, gyermekeikre Te megőrülsz fél perc alatt. Nem láttam mást viccen kívül, minthogy az emberek vagy eszméletlen sebességgel hasították ketté a levegőt, miközben headbangeltek, vagy rohangáltak körbe-körbe a hátam mögött és lökdösték egymást. Nem is akarom sokáig tépni a számat, illetve koptatni a billentyűzetemet, mert hangszeres szempontból minded kegyetlenül a helyén volt. Oké, Paul-ra, ha ránéztél azt láttad, hogy majd megdöglik mindjárt két szám közt a dobok mögött. Ömlött róla a víz, egyszerűen nem láttam még embert ennyit izzadni, de ilyen húzós,gyors dalok mellett ezen csodálkoztok? Philly pedig egy kegyetlen jó frontember. A barátságos kis spániel fejével, egyből megtalálja a közös hangot a közönséggel. Ha kell pacsizik velük, nem tudja elégszer elmondani, hogy mennyire örül annak, hogy itt lehetnek most, majd két perc múlva tölti a sört a pofámba úgy, hogy nyelni alig bírom. Ha az énekeseknek csak a negyede ennyire karizmatikus, ennyire jó frontember lenne (na, nem azért király mert itatott, ezt szögezzük le) akkor minden második bandára azt mondanák, hogy Isten császárok! Emellé pedig hozza tökéletesen azt, amit a lemezek után elvárunk tőle. A kicsivel több, mint egy órás műsor alatt, előkerültek régi klasszikusok és újabb szerzemények is. Da címeket ne kérdezzetek, mert azok a gyengéim, ha nem PanterA-ról vagy Down-ról van szó.

Egy biztos drága barátaim. Ha eljutottatok idáig a cikkben, és nem voltatok ott a Dürerben szerda este, akkor hatalmas hibát követettetek el. Egész életetekben bánni fogjátok, nekünk pedig annak a maroknyi hatvan-hetven embernek ez egy örök emlék marad. Sok ilyet szeretnék még és puszi a Cudpurciéknak, hogy ilyen bulikat szerveznek. Béke, Szeretet, Metal