Vannak azok a koncertek, amiket minden alkalommal látni akar az ember. És vannak azok a koncertek, amiket sikerül is minden alkalommal látni. És van az a koncert, amikor ez a legutolsó lesz. Na, ez a koncert ilyen volt!
Július 4-n játszott a Lionheart Frankfurt-ban. Én kb. a koncerttel egyidőben indultam Magyarországra. Július 10-én is játszott a Lionheart Dunaújvárosban a Rockmaratonon. Én aznap éppen az előző napi lagzi fáradalmait pihentem ki Pesten. Aztán, július 14-n megtudtam, hogy ez bizony az utolsó turnéjuk a feloszlás előtt. Ekkor elkezdtem átnyálazni a netet, hogy hova tudok még elmenni, hogy utoljára megnézhessem őket. És megtaláltam a kézenfekvő megoldást: 17-én Weinheim! Király klub, mindig penge hangzás, jó közönség. Naná, hogy igen!
17-e vasárnap. Meló sokáig, haza, étkezés, káromkodás (mert még egy fél óra sem jutott arra, hogy leüljön az ember), 32 fok, 83 %-os páratartalom, be a kocsiba, 70 km, odaesés a koncertre. A Café Central-ba megérkezve meglepetten konstatáltam, hogy 2 biztonsági őr is vigyázza a helyet. Na, én ilyet ott még nem láttam, de az is igaz, hogy 3 nappal voltunk a nizza-i merénylet után. A klub jól tele volt (olyan kényelmesen tele, nem a másik tarkóját teleszuszogósan tele), amire mondjuk számítottam is, hiszen a Lionheart az utóbbi pár évben komoly rajongótábort szedett össze. Amikor odaértem, már nyomta az első előzenekar. A Bury my Regrets nevű német formáció műsorából olyan nettó 5 percet tekinthettem meg úgy 3 részletben, de úgy emlékszem, hogy metalcore-os melodycore-os történetet nyomtak tiszta énekkel is megtámogatva. Szóval semmi olyat, amit már ne hallottam volna vagy amitől föl ne állna a szőr a hátamon. Jól szóltak (a Café Central-ban mindenki jól szól), viszont a teremben uralkodó hőmérsékleti viszonyok ellen minden pórusom tiltakozott. A tiltakozó pórusokon keresztül pedig a hétvégén magamba erőszakolt gonosz távozott rendületlenül. Így inkább a szabad levegőn vártam, hogy leketyegjen az előzenekarok műsorideje. A koncert után helycserés támadást színlelve beszereztem még egy ásványvizet, és belenéztem a Blood for Betrayal koncertjébe is, hogy ha már felcipelték a cuccukat az emeleti terembe, legalább őket is megtiszteljem ennyivel. Ők is bele-bele nyaltak különböző stilusokba, mint a beatdown, NYHC és hip-hop, és nagy részben egész használható dolgokat hoztak össze, csak sajnos elég sokszor belerondítottak a számokba beatdown-os belassulásokkal, meg a két énekes közül az egyik néha belemalackodott a mikrofonba, aminek nem igazán láttam értelmét, tekintve, hogy nem egy goregrind bandáról beszélünk. Nem tudom, hogy Németország melyik részéről jöttek, de volt egy mag, aki ismerte a számaikat és jól is szórakoztak a produkció alatt. Én meg úgy voltam, hogy előzenekarnak jók voltak, de meg kéne nézni, hogy hűlt-e már vagy 10 fokot a hőmérséklet, meg a búcsúturnés pólókból is kéne vásárolni.
És az elgondolást tett követte, úgyhogy a frissen beszerzett cuccokkal vissza is osontam a kocsihoz. És ekkor találkozhattam annak az autónak a tulajdonosával, aki mögé parkoltam, és nem tudtam nem észrevenni a hátsó szélvédőjén virító NAZIHUNTER feliratot. Megérkezésemkor konstatáltam is, hogy igen dicséretes, Németországban pedig különösen keresett hobbival rendelkezik az illető, de amikor megláttam az arcot, azonnal meg is könnyebbültem, hogy végre én is kiragaszthatom az autómra a LOTTÓMILLIOMOS feliratot. Ugyanis a hasonlóság kettőnk között óriási volt. Én is kb. 5 évente veszek egy szelvényt, megpróbálkozom a történettel, aztán nem sikerül. Mint neki. Csak én eddig nem büszkélkedtem vele. A srác ugyanis olyan testalkattal rendelkezett, hogy egy közepesen fejlett zsákmányegyed, ha nem figyelt eléggé a sarki presszóban, vele keverte fel a kávéjában a cukrot. De hát ki vagyok én, hogy ítélkezzek embertársaim hobbijáról. Valaki bélyeget gyűjt, valaki meg toronyházak tetejéről ugrál le.
A megkönnyebbülés jóleső érzése még áradt szét az ereimben, amikor visszatértem a koncertterembe, mert nem akartam lemaradni életem várhatóan utolsó Lionheart koncertjéről. Egy teljes átszerelést követően megérkeztek a színpadra a zenekar (jelenlegi) tagjai. Ugyanis az eredeti felállásból már csak az énekes Rob és a dobos Jay vannak a zenekarban. Ők ketten, akik 2004-ben Rob szobájában megalakították a zenekart. Ők a fix pontjai a csapatnak, a többiek pl. a fél évvel ezelőtti koncerten nem játszottak velük. A koncert maga inkább egy jó hangulatú haverkodás volt, miközben eljátszottak pár Lionheart számot is, de ennek így kellett lennie. Rögtön az elején az egyre pokolibb hőmérsékleti viszonyoknak köszönhetően kerültek le a pólók a zenészekről (Rob-on mondjuk már az elején sem volt). Az amúgy német származású ritmusgitárosról megtudhattuk, hogy ő a Germany’s Next Topmodell, aztán a bőgős Rich (aki az utolsó album egyik számában is vendégszerepel) volt kénytelen megszabadítani nem kifejezetten kisprortolt felsőtestét a pólótól, mivel Rob meg akarta mutatni az America’s Next Topmodell-t. És igen!
A koncertprogram természetesen nem okozott meglepetést, de kicsit más volt, mint a fél évvel ezelőtti. Most is lenyomták a teljes Welcome to the West Coast kislemezt, és az új albumról is lement a címadó mellett a Pain, a Keep Talkin’ és a Lock Jaw is, ahol a bőgős Rich elég nagyot énekelt. Visszanyúltak még az Undisputed albumig a Liferrel és a From Nothinggal, meg persze a címadó trackkel. Azt kicsit sajnáltam, hogy az amúgy legjobb albumukról, a Built on Struggle-ról nem kaptunk semmit, de arról 1,5 éve még játszottak, ez meg amúgy sem kívánságműsor.
A koncertnek volt egy roppant jó, és elég megható jelenete is. A másik gitáros srácnak (nem a német topmodellnek) a koncert napján született meg a kisfia, ezért (miután szerencsétlen huszonharmadszorra végre eltalálta a pinkódját, mert annyira meg volt illetődve) Rob készített egy videót, ahol köszöntik a kis Noah-t, és a közönségből verbuválódott kb. 250 fős kórus elénekli neki a Happy Birthday-t! Szép dolog volt, és egy örök emlék marad a kissrácnak és a büszke apukának!
Aztán ment is tovább a koncert, és Rob, miután egy ötlet alapján megszavaztatta a közönséget, hogy milyen régi HC zenekartól játszanak feldolgozást (na, ezen a ponton én is felcsigázódtam, mert azt hiszem, ez volt a hetedik Lionheart koncertem, viszont feldolgozást sohasem játszottak), kihirdette a Hatebreed-et győztesnek (a másik lehetőség a Madball lett volna). Én meg éppen kezdtem fohászkodni, hogy „Rise of Brutality-s nótát játsszatok”, amikor is beszámolt, és nyomta a mikrofonba, hogy „It’s just one of those days...”, a többiek meg játszották rá a Limp Bizkit Break Stuff-ját. Ez pedig igen nagy derültséget okozó fél perc volt, mivel csak ennyit nyomtak le a nótából.
A hőmérséklet egyre elviselhetetlenebb lett bent, ezért a színpadról rendeztek egy rögtönzött védőitalosztást is, mivel szakadt rólunk a víz, mint az egyszeri evangélikusról egy katolikus szertartáson. Viszont sajnos a koncert vége is egyre közeledett, és miután elbúcsúzott és köszönetet mondott Rob az elmúlt évekért, az LHHC-vel le is zárták a koncertet. Legalábbis így készültünk, hogy az lesz az utolsó szám, de legutoljára az első albumuk intro-ját játszották el, azt, amit 2009 februárjában először meghallottam tőlük életük első nem amerikai klubkoncertjén. A jegyet el is vittem magammal, hogy aláírassam Jay-jel és Rob-bal, volt is nagy csodálkozás, amikor meglátták, mert hogy „ez már történelem”!
És így van, ez már történelem! Soha nem fogom azt a koncertet elfelejteni, ahogy ezt az utolsót sem! Ez egy felszabadult, kötöttségek, időkorlát nélküli buli volt, ahol csak egy lényeg volt, hogy mindenki érezze jól magát! És mindenki jól érezte magát! Köszönjük az éveket, a sok kiváló koncertet, a jó hangulatú beszélgetéseket! Remélem, nemsokára, más zenekar tagjaiként találkozhatunk újra!
Beszámoló: Pálinkás Bence
A képek nem a helyszínen készültek. Fotók: Lionheart Facebook
