RockStation

Lázadó nők és forradalmaik, 1.rész - Sleater Kinney, No Cities to Love

2016. augusztus 17. - BETH

slater.jpg

„Itt az ideje egy új rock'n roll korszaknak, a történelemnek új arc kell, és ha kész vagy rám -én lehetek az, akit keresel” – énekli a Sleater Kinney, és ezzel gyakorlatilag irányba is tereli a cikk mondanivalóját. Idén már elég sok minden történt, de a puskaporos események viharában tovább körvonalazódott egy, a társadalmi berendezkedést alapjaiban érintő, elhúzódó problémakör - a nők szerepe és helye a 21. században. A női "princípiumok" megkérdőjelezése és a gender háborúk olyan perspektivát villantottak fel a kortárs előadó- és alkotóművészek előtt, amelyre még nem volt példa…vagy mégis? A rock műfajában a nők fontossága eddig sem lehetett kérdéses, de mi a helyzet akkor, ha egy banda csak női tagokkal akarja letépni vélt és valós golyóinkat, és mi van ha ez sikerül is nekik? A témát egy adósság rendezése, a Sleater Kinney No Cities to Love című albumának boncolgatása adta, de ezt kicsit továbbfűzve a beszámoló végén még egy nagyon mai „csajbanda” meghallgatását javasolnánk.

Amikor 1994-ben három olympiai lány eldöntötte, hogy egy zajos, karcos, tökös rock triót alapít, a zenei világ nagy része éppen Kurt Cobaint gyászolta, a környéken pedig valószínűleg senkit sem döbbentett meg különösebben az elhatározás. Nők, akik feministáknak vallják magukat, akik keresztre feszítenék a „sör megiszom, picsa megdugom”  (lássuk be, a valóságban kitűnően működő – a szerk. ) filozófiát és annak összes képviselőjét... Olympiában? Egy Bikini Kill – vagy ha távolabb merészkedünk - egy Hole vagy éppen egy Babes in Toyland idején? Ekkor persze még nem sejtették, hogy a banda az elkövetkező évek, évtizedek egyik legnagyobb hatású riot grrrl formációjává növi ki magát, akik dalaikban hamar túllépnek a „fasszopó férfiak, akik megpróbáltak tönkretenni” finom szimbolikáján, hogy ehelyett olyan apróságokkal foglalkozzanak mint a környezetvédelem, vagy a női jogok égető kérdése így a XX./XXI. század fordulóján.

A riot grrrl hardcore punk mozgalom a 90-es évek elején alakult ki Washington államban és vonzáskörzetében. A feminista eszméket képviselő irányvonal nemcsak a nők elleni erőszak és diszkrimináció, hanem az egyéb faji és nemi megbélyegzések ellen is felemelte a hangját - és emeli fel, azóta is. A mozgalom legjelentősebb bandái és/vagy az irányzatra leginkább ható bandák  közé sorolható a Bikini Kill - az epicentrumból kilépve - a Hole, a Babes in Toyland, a Veruca Salt vagy az L7. 

A két alapító tag Corin Tucker (ének, gitár) és Carrie Brownstein (ritmusgitár, vokál) több dobost is elfogyasztottak, mielőtt úgy a harmadik lemez környékén rábukkantak Janet Weiss-re, aki azóta is a csapat dobosaként és kreatív tettestársaként tevékenykedik. Corin és Carrie eleinte egy-egy, a régióban ikonikusnak számító riot grrrl bandában játszottak (Heavens to Betsy, és Excuse 17), majd ezek mellett egyfajta mellékprojektként hozták létre a Sleater Kinney-t.

sleaterkinney.jpgFotó: Tumblr

A két fő banda széthullása után az akkor már egy párt alkotó Tucker és Brownstein egy ausztrál úton felvették az együttes Sleater Kinney című debütáló albumának alapjait. A lemezt végül 1995 tavaszán adták ki. A következő évben következett a Call the Doctor,majd 97’-ben a Dig Me Out, 1999-ben pedig a Hot Rock – ez utóbbiakkal a kritikusokat már sikerült meghódítaniuk, de a nagyobb népszerűség még váratott magára.

Későbbi lemezek és a Pearl Jam:

A csapat végül az ezredforduló  magasságában érte el első jelentős sikerét. Először is 2000-ben megjelent  az All Hands on the Bad One, majd 2002-ben a One Beat. Ez utóbbi albumon új színt vittek az addigi hangzásba, és belekevertek némi klasszikus rock-ot, ami egy csapásra beemelte őket a kora 2000-es évek legjelentősebb amerikai rock bandái közé, 2003-ban több koncerten is ők nyitottak a Pearl Jam előtt. Az együttműködés olyan sikeresnek bizonyult, hogy Corin Tucker még Eddie Vedder Into the Wild című szólóalbumán is részt vett, a Hard Sun című dalban például ő vokálozik Mr. Vedder mellett. 

10636519_776010375791662_2026487580107355041_o.jpgFotó: Sleater Kinney hivatalos Facebook oldala

2005-ben a csapat pályafutásának egyik legerősebb, sokak szerint a legmeghatározóbb lemezével rukkolt elő: a The Woods zajos sikert aratott, a rajongók és a kritikusok is a millenium legnagyobb hatású rockbandájának nevezték a Sleater Kinney-t. Ekkor a trió 19-re lapot húzva minden előzmény és indoklás nélkül meghatározhatatlan idejű szünetet jelentett be (azóta sem lehet tudni, hogy mi okozta a nagyjából 10 éves dermedt csendet). Persze közben a tagok együtt és külön-külön is mellék projektekbe kezdtek, és sosem tűntek el a rock világából. Az egyik legfigyelemreméltóbb küldetésük a Brownstein nevével fémjelzett Portlandia sorozat volt (ami lényegét és üzenetét tekintve leginkább a Broad City című szériára hajaz, talán kevésbé ’közönséges’ mint az illetve a Lena Dunham féle Csajok). A sorozat egy idő után újra egy irányba terelte az alapítókat, a sorozatban ugyanis Corin is felbukkant.

Ha hihetünk a legendáknak, akkor pontosan ez, és néhány 2013-14 környékén elkövetett közös jammelés kellett ahhoz, hogy az együttes feltámadjon. A banda eleinte mindent tagadott, de 2014 őszén már nem tudták tovább őrízni a titkot - a Bury our Friends című dalra kihoztak egy klipet, majd 2015 januárjában a lemez is megjelent:

Sleater Kinney – No Cities to Love

2015-öt írunk, az egykori titániák gyakorlatilag már negyven pluszos anyukák. A lemezt feltéve izgatott várakozás járhat át minden hithű rajongót. Vajon unalmas lesz? Van még mit mondaniuk? Egyáltalán manapság mi a szart jelent az a fogalom, hogy feminista; egy csapat szőrös hónaljú alternatív csajt, vállalalhatatlan ízléssel, vagy egy hordányi félőrültet, esetleg egy felvilágosult és logikus nézőpontot..És Olympiában hány perc alatt kapnák szét Kövér Lászlót?

Amikor először hallgattam végig, meglepődve tapasztaltam, hogy milyen friss és mégis eredeti Sleater Kinney-t kaptam. A riot grrrl és a grunge koszos világából rég kinőtt, de a klasszikus punk hagyományokat stabilan őrző önálló és egyedülálló produktumot. Három nő, egy olyan hangzással, amit – és ebben egyetértek a kritikusokkal – vagy nagyon utálunk, vagy nagyon szeretünk, de nem ignorálunk. A két gitár, zéró basszusgitár és dob triumvirátusa pedig 2015-ben is képes volt valami nagyon mait, mégis időtálló zenét alkotni.

A tíz dalból felépülő lemez a Price Tag című felvétellel nyit. A szám hibátlan fúzióban olvasztja össze a poszt punk világát a kora 2000-es évek elején csúcsra járatott Sleater Kinney klasszikus rock témáival úgy, hogy közben egy nagyon eleven, nagyon friss hangzású dalt kapunk az utóbbi 5-6 év legfelkapottabb kérdéseiből összeválogatva. Az elegáns, jól kezelt düh iskolapéldája.

Szerencsére a Fangless nemcsak a Sleater Kinney dalszöveg írói képességeit villantja fel, hanem egy hangsúlyosabb ritmusszekciót is, a dob kifejezetten nyersnek és erősnek tűnik az ének mögött. Ebben a dalban tényleg igazolást nyer a hangzásra és énekre vonatkozó korábbi megjegyzés: ha bejön, akkor nagyon bejön ez a flegma, hol elhaló hol nyögdécselő és affektáló énekhang – totális anarchiába fullad, ezzel a pofázó, trillázó tempóval.

Nyilván nem elhanyagolható tény, hogy a Sleater Kinney egyike azoknak a bandáknak, akik sosem titkolták a riot grrrl gyökereket és azt, hogy olyan zenekarok hatottak rájuk, mint a Bikini Kill, Sonic Youth, Babes in Toyland, vagy olyan előadók inspirálták őket, mint Patti Smith, olyan együttesek mint a Dinosaur Jr., a Nirvana, ennek ellenére mégsem támaszkodnak ezekre a mankókra. A dögös zenét, a harsány üzenetet, és a sablonok tudatos használatát maximális fordulatszámon pörgető ikonokká váltak az elmúlt húsz évben.

A csak óvatosan lehangolt gitárok felerősítik a Surface Envy ”gyönyörű punk” taktusait, mondjuk a zene azért jóval aprólékosabban kidolgozott, az effektek pedig sokkal szebbek mint ahogy azt egy ”gyönyörű” punk daltól várnánk. Nagyon jól eltalált szöveg/szép, húzós dob.

Eddig még csak bemelegítettek, de a negyedik és egyben címadó dalnál, a No Cities to Love-nál már komolyan felvillan a slágeres gomb – a klasszikus rock hagyományai mögé beszorítottak valami finoman érzékelhető elekronikát. Tökéletesen elbújtatott üzenet a sorok között, és miután végigtáncoltad a koncertet legszívesebben végigtáncolnál az utcán, majd elhúznál a városból… Közben persze felkel a Nap. Ehhez még jön egy klip, amelyben az együttes illusztris baráti társasága (Norman Reedus, Ellen Page, Gerard Way, a Dinosaur Jr. tagjai, Sarah Silverman stb.) tátog és/vagy énekel:  

A New Wave nem szakít ki minket ebből a hangulatból, és a lemez ívét megőrízve elénk pakol egy dögös és pattogós dalt, önironikus szöveggel. Nálam megint ráerősített arra, hogy én az a rock zene rajongó vagyok, aki imádja az ilyen aprólékosan kidolgozott, finoman cizellált lemezeket és azokat a részleteket, amelyek csak többszöri hallgatás után rajzolódnak ki. A dalhoz készült klipet pedig a Bob's Burgers című rajzfilmsorozat világába ágyazták be: 

Elérkeztünk a hatodik számhoz – a lemez hallgatása közben hihetetlenül repül az idő, ami csak azt bizonyítja, hogy ezen az albumon nincsenek felesleges percek. A No Anthems a felvétel egyik legerősebb dala lett, és nem csak azért mert szép képeket lehet alá képzelni, hanem a mocskosul szemtelen téma miatt is. Erre a számra el lehet képzelni azt, hogy egy szétcigizett éjszakán a harisnyáját szétszaggató csaj felforgatja az egész várost.

A Gimme Love finoman követelőző, és olyan szálat visz be a lemezbe, ami jól hallhatóvá teszi a tagok fejlődését: nem ismételnek 15 éve lejárt gondolatokat. Itt egy kicsit leül a lemez, de nagyobb teret kap az ének, és él is a lehetőséggel.

A Bury Our Friends egy szép refrént és játékos, fülbemászó dallamot villantott. Mondjuk én, a mosdatlan tömegek egyik tagja valamivel erősebb dobot is el tudtam volna viselni, de ez már csak szőrszálhasogatás. Az utolsó előtti dal, a Hey Darling viszont eléggé filmesre sikeredett, nekem talán ez tetszett a legkevésbé, de egy sorozatban el tudnám képzelni és igazából ez is a lemezhez illően szemtelen. Talán csak azért lóg ki, mert néha súlytalannak tűnik. 

A záró dal, a Fade újabb csúcspontot hozott, zeneileg mindenképpen ez nyit a legerősebben, és nagyon szívesen végighallgatnék egy basszusgitárral kiegészített verziót is. Elég tökösnek érzem ahhoz, hogy arénákat töltsenek meg vele, és egyszerűen ez a fura flegma hang minden akadályt le tud győzni ezzel a dallal. Tökéletes lezárás, pont jókor - azonnali visszapörgetést követel.

Vastaps és tisztelgés – ennyit fűznék hozzá az abumhoz, és azt, hogy ilyenkor irigylem azt a régiót ahol a "koprodukció" fogalma nem egy gyémántboltot takar a nyolcker közepén. És minimum a Pearl Jam omlik le előtted, ha nem egy egész generáció.

Legjobb dalok: No Anthems, Fade

Értékelés: 5/5

A Sleater Kinney hivatalos Facebook oldalát itt találjátok. 

+ egy banda a kortárs rock birodalmából: The Coathangers

Az atlantai, csak hölgyekből álló kvartett (Meredith Franco/Minnie Coathanger - ének,basszus, Julia Kugel/Crook Kid Coathanger - gitár, vokál, Stephanie Luke - dob, vokál, és Candice Jones/Bebe Coathanger - billenytyűs hangszerek, vokál)  2006-ban alakult. Először viccként, mivel a tagok klasszikus punk zenekarként nagyjából semmilyen hangszeren sem játszottak. Az viszont biztos volt, hogy a frontasszony rohadt mérges a világra,a  volt barátjára, úgy az egész életre, de leginkább arra, hogy neki és hasonszőrű cimboráinak még a fapados idill sem jött össze. Társai annyira osztoztak fájdalmában, hogy simán belementek a zenekar alapításba még úgy is, hogy a név a házi csináld magad abortuszhoz nélkülözhetetlen vállfát és a mozdulatot hivatott szimbolizálni…


10636043_742123725824905_5105932596139246262_n.jpgFotó: A The Coathangers hivatalos Facebook oldala

És milyen jó döntést hoztak! Idén áprilisban jött ki ötödik albumuk a Nosebleed Weekend, a banda tagjai pedig jelenleg is turnéznak, meg időnként új klipekkel örvendeztetnek meg minket, miközben egyre nagyobb közönség előtt lépnek színpadra.Annak ellenére teszik mindezt, hogy 2013-ban Candice Jones AKA Bebe Coathanger kiszállt.  A Squeeze Recordsnál állomásozó együttesnek viszont nincs megállás, de miért is lenne; hímeket és wannabe Axl Rose-okat megszégyenítő módon bánnak a hangszereikkel, a hangjukkal, miközben a nőiességük pazarul olvad egybe a leginkább még mindig férfi központú rock játékszabályaival. Azért is érdemes odafigyelni rájuk, mert súlytalan ritmusok és a combfixek túlzott mutogatása nélkül képesek figyelemfelkeltő, mérges de közben tekintélyt parancsoló dalokat szórni a hallgatóság felé, szóval a viccből életmód lett, mi pedig azóta ilyen dalokból válogathatunk:  

A banda hivatalos Facebook oldalát itt találjátok. 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr3610411120

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Motorhead 2016.08.17. 20:15:55

Szánalmas alternatív zene , csak érinti a rockot: Ha igazán dögösen meg akarod döngetni a hangszórókat akkor : Girlschool , Runaways csak hogy a klasszikusokkal kezdjem

Mercyful Fate 2016.08.18. 00:10:27

ez nem rock..hanem tényleg alternatív köpedék. cikk címe miatt kattintottam indexről nem gondoltam, h ekkora átverés fog fogadni. nem vagyok beszűkült mert meghallgatok én elég sok dolgot rock és metal műfajon belül..Pink Floydtól kezdve Obituary-ig..de az ilyen szutykokat ne nevezzük már rocknak.

NZperX 2016.08.18. 09:28:41

Az egyébként szuper alapos és figyelemfelkeltő cikk miatt kifejezetten pozitív várakozással hallgattam meg a zenéket, amelyek viszont pocsékul eljátszott silány dalok, minden különösebb érdekesség és erény nélkül, viszont idegesítő rikácsolással fűszerezve.

Chillingworth 2016.08.18. 09:43:29

Pff... kedves cikkiíró, milyen dalok már ezek? Tessék, itt egy lánybanda egy 1988-as metal albummal. Nekik összejött ez is, meg a női princípium is (a bandából 3-an a Dream Theater tagjainak feleségei lettek.)
www.youtube.com/watch?v=CvA7VlhUITc
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum