RockStation

“Akit az életének egy adott pillanatában megérintett a zene, annak igazán jólesik, ha zavaró tényezők nélkül hallgathatja”

Interjú Wiley Arnettel, a Sacred Reich gitárosával

2016. augusztus 29. - magnetic star

sr01.jpg

A tengerentúli thrash metal 1980-as évekbeli színterének egyik kultikus zenekara, az arizonai Sacred Reich ma lényegében szabadidős elfoglaltságot jelent a tagoknak. A banda rendszeresen felbukkan Európában, és pontosan azokat a régi számokat játssza, amelyek ismertté tették. Új dalok írását azonban nem tervezi. Hogy miért, arra szintén kitérünk az alábbi, pályaösszegzőnek is tekinthető interjúban. A végtelenül készséges és közlékeny Wiley Arnett gitárossal a Dynamo fesztiválon beszélgettünk, méghozzá hosszasan, remek hangulatban.

A Sacred Reich 1991. június 17-én Budapesten járt a Sepultura vendégeként. Emlékszel erre a koncertre? Van valamilyen konkrét emléked a városról, és / vagy az országról?
Wiley: Van bizony. Szerencsénkre a rá következő napunk szabad volt. Bementünk a városba, és bár nem emlékszem, melyik helyen jártunk, de gyönyörű épületeket láttunk, meg valami diadalív-féleséget szobrokkal. Van ott egy tó is, ahol csónakot lehet bérelni. Aznap eltöltöttünk ott három-négy órát. Csónakot béreltünk, bejártuk vele a tavat, és igazán élveztük. Amikor pedig tovább indultunk, azt gondoltuk magunkban, hogy ez Kelet-Európa Párizsa. Micsoda gyönyörű város! Az emberek nagyon barátságosak voltak, az ételek igen finomak, a kultúra gazdag. Roppant emlékezetes volt az egész. Csak egyszer játszottunk nálatok, azóta városok jöttek és mentek, némelyikből semmire nem emlékszem. Budapest kimagaslik a sorból. Igazán emlékezetes volt. Emlékszem, milyen barátságos volt a közönség, nagyon szívélyes fogadtatásban volt részünk. Élveztük a szabadnapot, lenyűgözött bennünket az építészet, a kultúra, az ételek. Csodálatos volt a nap a téren. Köszönjük, hogy ilyen emlékezetes várost hoztatok létre!

Tekintsük át a zenekar történetét! A Sacred Reich 1985-ben alakult, de még nem a klasszikus felállásban. Mesélnél a banda korai éveiről?
Wiley: Ebből a tagságból én csatlakoztam utoljára, úgyhogy megpróbálom az ezt megelőző időszakról a legjobb tudásom szerint beszélni. Az eredeti felállásból Jason Rainey az egyetlen alapító tag. Lényegében ő találta ki a Sacred Reich nevet, és a Sacred Reich zenekart is ő hozta létre. Feldolgozásokat játszottak, a Metallica, az S.O.D., a C.O.C., meg egy sor betűszó-nevű csapat dalait. Ugyanazokba az iskolákba jártunk öt-hat mérföldnyire egymástól, úgyhogy kialakult egy közösség fiatal, feltörekvő muzsikusokból, akik felváltva játszottak egymással különböző formációkban. A Sacred Reichben Jason gitározott, Ray Nay dobolt, Dan Kelly énekelt, egy Lurch nevű srác basszusozott, és Jeff Martinek volt a szólógitáros. A tagok lassanként cserélődtek, és bár a sorrendre nem emlékszem, végül Phil Rind lett a bőgős, és elkezdte forszírozni a saját számok írását: „Állandóan Iron Maident, Metallicát, meg ilyeneket nyomunk a házibulikon, miért nem írunk pár saját nótát?” Ő volt az első, aki úgy szállt be a bandába, hogy saját zenét akart írni. A dalszövegeken is ő kezdett dolgozni. Az énekes továbbra is Dan Kelly volt, de előbb a próbákról maradozott el, végül pedig már a stúdiózásra sem tudott időt szakítani. A többiek pánikoltak is a stúdióban, miután nem sikerült lerángatniuk az énekest a felvételekre. Így aztán Jason azzal jött Philnek: „Ha már te írtad a szövegeket, énekeld is fel!”

Szóval Philnek nem volt szándékában énekelni?
Wiley: Nem. Jólesett neki, hogy elkezdhetett írni, és volt is mondanivalója. Saját véleményt alkotott dolgokról, és jó zenész. De ő basszusgitározott, és klassz dolog volt, hogy szövegeket is tudott írni. Neki az volt fontos, hogy Dan énekelje el ezeket. Dan azonban nem jelent meg a próbákon, és végül a Draining You Of Life demó felvételein sem volt jelen a stúdióban. Phil spontán módon átvette az éneket, a többiek pedig a végén azt mondták: „Ez tök jó, szólj Dan Kellynek, hogy ki van rúgva!” Utána elkezdték alakítgatni a demót. Ekkor Greg Hall, Jason Rainey, Phil Rind és Jeff Martinek volt a zenekarban, vagyis a bőgős énekelt.

Te hogyan csatlakoztál a csapathoz?
Wiley: Tisztában voltam a létezésükkel, és őrültnek tartottam őket, mert nem szerettem az underground speedcore metalt. Fiatal feltörekvő gitáros voltam, Matthias Jabst és a Scorpionst hallgattam, nagy rajongója voltam a Judas Priestnek, sőt a Rattnek és a Dokkennek is, a nagy gitárosoknak. Tátott szájjal lestem őket: „A mindenit, ezt mind meg akarom tanulni!” A Slayernél értékeltem a sötét és dallamos ritmusozást, de amikor elkezdtek szólózni, úgy voltam vele, hogy ne már!.. Ha most visszatekintek, fiatal voltam, és naiv, mivel nem tudtam elképzelni, és nem is tartottam volna rendjén valónak, hogy a GIT intézet végzőse Slayert játsszon. Holott Kerry King és Jeff szólóiban igenis van valami kifejező és helyénvaló. Szerintem pusztán arról van szó, hogy akkoriban a bonyolult double-picking technika vonzott, nem az agyatlan tekerés. Metronómmal akartam dolgozni, az underground metalra pedig nem ez volt a jellemző. Phil keresett meg azzal, hogy Jeff Martinek kilépett, a Flotsan And Jetsam szerződést kapott nekik pedig lehetőségük van a Flotsam előzenekaraként játszani a kiadójuk előtt. Még egy udvariassági kört is futott: „Nagyszerű gitáros vagy! Kérlek, fontold meg a dolgot!” Én meg úgy voltam vele: „Á, ez nem nekem való. Rattet, Dokkent, Judas Priestet, Scorpionst akarok játszani, szólózni szeretnék, valami mást csinálni. Elismerem, amit csináltok. Értékelem, hogy eljöttetek hozzám, és hogy klubokban játszotok. Nem irigykedek rátok, de ez nem az én zeném. Nem akarom Jeff szólóit tanulni.” Mire ő: „Akkor írd csak át!” Kértem tőle néhány nap gondolkodási időt, meg egy demó felvételt. Egy szólók nélküli kazettát adtak nekem. Elkezdtem gyakorolni a zenére, és kialakult a fejemben, hogy mit is játszhatnék rá. Egy nappal később Phil átpasszolt nekem egy Testament kazettát azzal, hogy hallgassam meg, mit játszik rajta ez az Alex Skolnick nevű gyerek. A zene őrült volt, akárcsak a többi, számomra érdektelen marhaság, és a szövegeket is elengedtem a fülem mellett – a szólók viszont tetszettek. Le a kalappal! Ezután már azon agyalva hallgattam a demót, hogyan játszhatnék jól ebben a közegben, és a szólókat is ezt szem előtt tartva dolgoztam ki. A többieknél kicsit előbb tudtam már, hogy igent fogok mondani. Így is történt. Lejátszottuk ezt az első bulit a Liege Lorddal, és végül lemezszerződést is kaptunk. Röviddel azután, hogy beszálltam a zenekarba, felajánlottak nekünk egy helyet a Metal Massacre VIII válogatáson. Azt mondták, a Sacred Reich nótát fogják feltenni a demóról, mire Phil: Oké, akkor újravesszük, mert új gitárosunk van, és átírta a szólókat.” Az egyik próbán megírtuk közösen az első dalt, az Ignorance-t, így a Sacred Reich nótának a Metal Massacre VIII-hoz való újbóli felvételével együtt az Ignorance-t is rögzítettük, a mostani felállással írt első számunkat. Mindkettőt odaadtuk a Metal Blade-nek, és meglepetésünkre az Ignorance-re esett a választásuk. Először szerepeltünk lemezen, ami rendkívül izgalmas dolog volt, hiszen 17-20 év közötti srácok voltunk, és amikor lementem a helyi lemezboltba, eldobtam az agyamat: „Te jó ég, itt van a lemez bakeliten, kibaszott hihetetlen!” Az anyag szépen fogyott, rövidesen visszajelzések is érkeztek a Metal Blade-hez a rajongóktól, és a lemezvásárló közönségtől: „Szeretnénk teljes lemezt is hallani ezektől a srácoktól!” Így a kiadó felvette a kapcsolatot velünk, és szerződést kaptunk, az első lemez pedig az Ignorance lett.

Nehéz volt Arizonából kitörni mondjuk a Bay Area-hoz vagy New Yorkhoz képest? Létezett akkoriban valódi underground metal mozgalom Phoenixben, vagy bárhol másutt Arizonában?
Wiley: Gyakran igazolódik be, hogy minden az időzítésen múlik. Hatalmas köszönettel tartozunk a Flotsam And Jetsamnek, akiknek hozzánk képest is nehezebb dolguk volt. Ők irányították rá az emberek figyelmét a térségre. Jason Newsted döbbenetesen a szívén viselte az ügyet. Amikor kihoztuk a demónkat, ő éppen az egyetemi rádiónak interjúzott kazettán, amelynek a másik oldalára a mi demónkat vette föl, és egy cetlit is hozzátett ezzel a szöveggel: „Hallgassátok meg ezt a másik arizonai bandát is!” Egy egész országban terjedt el a hírünk, ami reklámot jelentett a Metal Massacre VIII válogatásnak, és ily módon a közönségigények is megnőttek. Nincs megfelelő rálátásom bennfentesként arra, mi milyen időzítés szerint zajlott a Bay Area-ban, vagy miért ment jól a Death Angelnek, a Forbiddennek, de említhetném a kor kiváló menedzserét, Debbie Abono-t, és az ő meghatározó szerepét is abban, ahogy a dolgok alakultak a Bay Area-ban. Vagy gondolj Gloria Bujnowskira, a Soulfly-os Max feleségére, aki az első menedzserünk volt. Szerintem ők is kulcsfigurák, akik előmozdítottak dolgokat a Bay Area-ban és Arizonában. Mi fokoztuk a lendületet, és ezzel helyzetbe hoztuk az Atrophyt. Ők szintén arizonaiak, Tucsonból származnak, az pedig elég valószerűtlen hely, ha az ember metal bandák után kutat. Viszont a Flotsam kemény munkája révén, illetve annak folytán, ahogyan az ránk kihatott, a lemeztársaságok emberei is figyelni kezdték, mi a fene folyik Arizonában. Ezáltal az Atrophy is szóhoz jutott, méghozzá megérdemelten.

sr02.jpg

Igaz, hogy egy ideig Phil helyettesítette Jasont a Flotsamben?
Wiley: Igen, aztán Jason Ward lett az első utódja, amikor átment a Metallicába, ma pedig Mike Spencer bőgőzik náluk. Mindig is úgy éreztük, mintha a nagytesóink lennének. Volt idő, amikor a Sacred Reichnek és a Flotsam And Jetsamnek közös próbahelye volt, mert nyolcan vagy kilencen sokkal egyszerűbben tudtunk helyiséget bérelni, mint négyen a bandával. Nem volt mindegy, hogy fejenként száz, vagy harminc dollárt fizetünk, hiszen akkor még fiatal srácok voltunk, tinédzserek. Szóval családias szellem uralkodott. Tőlük kértünk tanácsokat, ők szolgáltak nekünk példaként: „Na, gyerekek, így kell bulit lekötni, így kell színpadot építeni, háttérvászon is kéne nektek...” Egy kissrácokból álló hálószoba-zenekarnak, amely igyekszik bejutni a klubokba, fogalma sincs ilyesmiről, úgyhogy róluk vettünk példát. Így tanultuk meg, mit kell csinálnunk. Beszálltunk a versenybe, és a magunk módján intéztük a dolgokat. Egy másik banda voltunk, más arcokkal, más hangzással, de rengeteget tanultunk tőlük. Mintha egy idősebb tesó tanítaná meg a szakma csínját-bínját. Mindig is nagyon szerettem és tiszteltem őket, és azt is elismerem, nagyon kritikusak voltak velünk. Nagyon sok banda jobb nálunk, és néhányuk talán soha nem jut szerződéshez. Szóval igen hálás vagyok, amiért az idő, a hely, és a lehetőségek is adottak voltak számunkra. Az is nagyszerű, hogy negyvennyolc évesen, 2016-ban is itt ülhetek, és beszélhetek erről.

Egyértelmű volt számotokra, hogy a Metal Blade-hez szerződtök? Más kiadó is megkeresett titeket?
Wiley: Nem kerestek meg mások. Nyilvánvaló választás volt, mivel a Flotsam And Jetsam is a Metal Blade-hez szerződött, mi pedig felkerültünk a Metal Massacre VIII-ra, így első ízben láthattuk a nevünket a lemezboltokban, ami csodálatos élmény volt. A Metal Blade-en kívül senki sem hallott rólunk, így nem volt versengés a szerződésért. Elfogadtuk az ajánlatukat, nem folytattunk hosszas tárgyalásokat, és korrekt feltételeket kínáltak. Szerény, de korrekt feltételeket, különösen a kockázati tényező miatt, hiszen olyan zenekarba kellett pénzt invesztálniuk, amelyről nem tudhatták, hoz-e nekik valamit a konyhára. Úgy tűnik, az évek során egyre jobb lemezeladásokat produkáltunk, és ki is nőttük a Metal Blade-et. Az Enigma / Capitolhoz mentünk át, majd az Independent albummal már a Hollywood Recordsnál voltunk.

Ti voltatok a legelső thrash metal banda, amely a Capitolhoz szerződött?
Wiley: Amennyire én tudom, nem. Próbálok visszaemlékezni, ki előzhetett meg minket. Valószínűleg jó időben voltunk ott ahhoz, hogy versenyképesek legyünk, de erről nincs tudomásom. Nem tudom, de azon se lepődnék meg, ha mi lettünk volna az elsők, hiszen ’86-’87-’88-ban jártunk éppen.

A The American Way album 1990-ben jelent meg. Ez volt a thrash metal utolsó igazán jó éveinek egyike. Sikeres volt az anyag? Nem éreztetek csalódottságot, amiért nem sikerült a „Nagy Négyes” (akik közül abba az évben a Megadeth, az Anthrax és a Slayer is jelentkezett lemezzel) magasságáig kapaszkodnotok?
Wiley: Nem, nem emlékszem rá, hogy csalódottságot éreztünk volna. Erős volt a konkurencia, és soha nem volt olyan érzésem, hogy nem kaptuk meg, amit megérdemeltünk. Mindig is úgy gondoltam, rengeteg melót fektetünk a bandába, és nagyszerű dolgokat értünk el. Nem lettünk gazdagok és híresek, nem púposkodtunk állandóan a TV-ben, nem voltak villáink, de nem is törekedtünk arra, hogy olyanok legyünk, mint a Van Halen. Számunkra ez nem erről szólt. Tudatában voltunk annak, hogy underground metal zenekar voltunk, és hogy igen csekély rádiós támogatásra számíthattunk. Tudtuk, hogy ez van. Ezért óriási sikerként éltük meg azt, hogy eljutottunk Európába, turnéztunk szerte a világban, embereket ismertünk meg, lemezeket és pólókat adtunk el. Lehetőségem volt egy szál gitárral bejárni a világot. A gimit is otthagytam azért, hogy ezt csináljam. Nem azt éreztük, hogy kudarcot vallottunk, hanem hogy sikeresek vagyunk, viszont tisztában voltunk azzal, mit jelent a siker egy thrash metal bandának. Teljesen mást, mint a Metallicának, Isten áldja őket, akik idővel beértek, a zenei kultúra részeivé, és ezáltal a világ legnagyobb metal csapatává váltak. Soha nem gondoltuk, hogy ez nekünk járt volna ki, vagy hogy jobbak lennénk az Anthraxnél, semmi ilyesmi nem frusztrált. Sőt, szerintem az a meglepő, hogy ennyi év elteltével is meghívnak minket ilyen rendezvényekre, és szívesen is látnak ott. A Heal album után tudatosan döntöttük el, hogy leállunk. Nem azért határoztunk így, mert megutáltuk a zenét, hanem azért, mert nem volt kiadónk, mert az úton nőttünk fel – tizennyolc évesen kezdtük, akkoriban pedig harmincasok voltunk – a szeretteink közül néhányan eltávoztak közülünk a tizenöt év alatt, Philipnek gyermekei születtek, így az értékrendünk megváltozott. Ilyen az élet. Szóval így döntöttünk: „Pihenőre vonulunk, nincs szándékunkban stúdiózni, meglátjuk, mi lesz.” Nem oszlottunk fel, nem utáltuk egymást, nem voltak balhéink, csupán felnőttünk. Őrültségnek tűnik a dolog, nem tudom ésszerűen megmagyarázni, miért koncertezek ismét tizenegy héten át. Otthon kéne lennem, házat kéne vennem, a családdal kéne foglalkoznom, mégis mi a fenét művelek? Nem akartunk feltétlenül visszavonulni, csak éppen a szeretteinkkel töltött időt előbbre valónak tartottuk annál, hogy Belgiumban osztogassunk autogramokat. Eljön az idő, amikor az ember értékrendje megváltozik.

Amikor újra elkezdtetek koncertezni, sikerült-e jól időzítenetek, azaz megteremtenetek az egyensúlyt a fellépések és a család között?
Wiley: Ez roppant spontán módon alakult. 2005-ben Thomas Kreidner az ICS Booking ügynökség részéről felvette velünk a kapcsolatot, és felvetette, hogy összeállhatnánk egy különleges, egyszeri fellépésre a Wacken Open Air fesztiválra. Azt hittük, elment az esze! Kicsit kóstolgatott minket: „Miért ne? Mi a probléma? Gond van a bandán belül?” Tizenkét évig nem csináltunk semmit, egy másik életszakaszunkban jártunk. Közel laktunk egymáshoz, tartottuk a kapcsolatot, szerettük egymást, de ez akkor is hülyeségnek tűnt. Meghíztunk és megöregedtünk, vagyis nem úgy nézett ki, hogy életképes metal banda lehetne belőlünk. Thomas felvetette: „Szép summát fizetek nektek, az utatokat is én állom, nagyszerűen fogjátok érezni magatokat. Marilyn Mansonnal és a Journey-vel fogtok játszani hatvanezer ember előtt, óriási lesz!” Rajongott értünk, fiatal volt, és promoterként magasra küzdötte fel magát. Emlékszem, ahogy ezen agyaltam: „A srác ügyesen csinálja, sokat jelentünk neki, de rajta kívül mást nem fogunk lázba hozni. Azt se tudják, kik vagyunk, le se fogak szarni minket. Viszont pénzt kapunk, és a családjaink is láthatják Európát. Én nem mennék bele, de mondjunk igent.” 2005-ben még nemet mondtunk, 2006-ban azonban már nehéz lett volna visszautasítani az ajánlatot, 2007-ben pedig a családjaink is meghívást kaptak, extra repülőjegyeket fizettek nekünk, klassz autókkal fuvaroztak minket, szállodában laktunk… Úgyhogy tizenkét év után először vetettük be magunkat a próbaterembe, és kezdtünk játszani. Jól szórakoztunk, de furán éreztük magunkat. Emlékszem, Wackenben a fesztiválon a színfalak mögött találkoztam fiatal srácokkal, és láttam új lemezeket, de egyikről sem volt fogalmam, úgyhogy idegennek éreztem magam: „Nem vagyunk idevalók, hülyeség volt idejönnünk, feszélyez a színpadra lépés, senkit nem fog érdekelni a Death Squad, mi a franc ez az egész?” Meglepetésemre azonban a közönség a mi oldalunkon állt. Együtt énekeltek velünk, és amikor megkérdeztük, mit szeretnének hallani, a Surf Nicaraguát harsogták. Egymásra néztünk: „Ez most komoly?! Lehetséges ez egyáltalán?!” Úgy tűnt, egy évtizednyi kihagyás után többen voltak kíváncsiak ránk, mint valaha, amikor még ez volt a főállásunk.

Azt a koncertet meg is örökítettétek Wackenben.
Wiley: Igen, hiszen mégiscsak a visszatérő bulink volt. Kiadtuk, és meglepetésünkre szépen fogyott. Azt gondoltuk, egyszeri alkalom lesz, áthozzuk a családjainkat Európába, újra átéljük a régi szép időket, és szuper lesz az egész, úgyhogy vegyük csak fel, mert mennyire jól fog már kinézni megörökítve!.. Akkor még nem is sejthettük, hogy tíz évvel később is vissza fogunk járni. Eltelt kilenc év, és most is itt ülünk és beszélgetünk. Azt sem sejtettük, hogy arra eszmélünk, ma is életképes a banda. Szóval nagyon kellemes, váratlan meglepetésben volt részünk, mert hát nem terveztük, hogy újból összeállunk, és meghódítjuk a világot. Láttuk a rációt a dologban, de arra nem számítottunk, hogy ilyen lelkesen fogadnak minket. Kiadtuk a dupla DVD-CD csomagot, amelynek a fogyása azt igazolta, van helyünk a piacon, úgyhogy a régi lemezeket is újra kiadtuk digitalizálva. Az emberek ezeket is veszik, és egy új nemzedék tanulja a Surf Nicaraguát. Ennek szellemében koncertezünk, mintegy a munkásságunkat ünnepelve, és nagyszerű érzés ezeket a nótákat játszani. További lemezeket viszont nem tervezünk.

Miért nem?
Wiley: Több okból sem. Olyan ez, mit egy kút. Amíg van benne víz, lehet inni belőle. Egy idő után azonban fel kell szedni a vödröt, és új kút után kell nézni. A mi kutunk kiapadt, elfogyott az inspiráció, a család lett a fontos, és nem volt új anyagunk. Amit megírtunk, azt mindig fel is vettük. Ha tíz dalunk született, akkor tíz dal került lemezre. Ha négy, akkor EP-t hoztunk ki. Sosem húsz szám közül válogattuk ki a legjobb tizenkettőt. Bármit írtunk, azt rögzítettük, de közben leálltunk a dalírással és a felvételekkel. Most meg azzal kell szembesülnünk, hogy a korunkbeli király csapatok közül a Death Angel, a Testament, és mások is készítenek új anyagokat. Át kell gondolnunk az álláspontunkat. Viszont azt sem fogjuk elfelejteni soha, amikor láttuk a Van Halent a Women And Children First album idején. Fiatal gitáros voltam, betéve tudtam az összes nóta szövegét, vettem egy pólót, és örökre meg is akartam őrizni. Hatalmas dolog volt. És arra is emlékszem, amikor harmincévesen ismét megnéztük őket abban a reményben, hogy ugyanabban a régi hangulatban lesz részünk. De már Sammy Hagar volt az énekes, a banda egy számunkra tök ismeretlen lemezt erőltetett, három régi dalt toltak, aztán kaptunk egy egyveleget, minden számból harminc másodpercnyit, na meg egy órányi olyan nótát is, amelyre nem voltunk kíváncsiak. Nosztalgikus arcok voltunk, az igazi Van Halent akartuk, és amikor hazaindultunk, nem értettük, mi a bánat történt. Nekem legalábbis a Van Halen volt ennyire meghatározó, de mindannyian éltünk át hasonlót a kedvenc zenekarainkkal, amikor azokat a bizonyos pillanatokat próbáltuk újból átélni. Amikor pedig mi lettünk a soros újjáalakulók, nem áltattuk magunkat azzal, hogy van, aki máris tőlünk várja a következő nagy dobást. Nem jöttünk zavarba. Az emberek újra át akarják élni a régmúlt napokat, mi pedig éreztük, muszáj lenne valamit produkálnunk, de nincs új anyagunk. Akit az életének egy adott pillanatában megérintett a zene, annak igazán jólesik, ha zavaró tényezők nélkül hallgathatja. Be kell ismernem, sokan szeretnének új Sacred Reich albumot hallani, de hát mindannyian közel járunk az ötvenhez, a srácaink húsz évesek, egy másik világban élünk, úgyhogy belegondolnunk is nehéz abba, hogyan állhatnánk vissza erre. Van néhány éttermem, állandóan elfoglalt vagyok, és nehéz rájönnöm, hogyan váltsak át ebbe a közegbe. Arra is kaptunk felkérést, hogy az Overkillel turnézzunk az Államokban, ami tök jó, de az éttermek sokkal kiszámíthatóbbak, a mostani ütemben a házunk részleteit is tudom törleszteni, és az ilyen kétséges kimenetelű rocksztárkodásnak nem látom értelmét. Az európai közönség viszont annyira őszinte, hogy ünneppé varázsolja a koncerteket. Egy amerikai turné négyszáz férőhelyes klubokban lekötött bulikból áll, szerencsés esetben New Yorkban vagy Kaliforniában néhány ezer ember is összejöhet. De teljesen más az egész, nem utazgatunk keresztül-kasul az Államokon. Ha azt tennénk, akkor valószínűleg váltogatnánk: 2016-ban Európában, 2017-ben pedig az Államokban koncerteznénk. Két-három hét szabadságot tudunk kivenni, tizenegy hetet nem tudunk a zenélésnek szentelni, az kizárt. Próbáljuk reálisan szemlélni a dolgokat, és ha csak néhány szabad hetünk van, amikor zenélhetünk, nyilván az európai fesztiválokra szeretnénk eljutni, nem pedig a lepukkant idahói kocsmákba. Nem mintha bármi bajunk lenne Idahóval, de ha rangsorolnod kell, miközben a szabadidőd véges, nem a több pénzt és a nagyobb lehetőséget választod? Vagyis a szép nagy szabadtéri fesztiválokat, és a megszállott rajongókat. Ezért úgy döntöttünk, Európába jövünk, amikor csak hívnak minket.

Bizonyára a hozzátartozóitok is értékelik, amit csináltok.
Wiley: Ez rengeteget jelent nekünk. Volt alkalmunk némi pénzt keresni és hazavinni, de ebben a korban már értjük, hogy nem a pénz a lényeg. Aki gazdag, annak tapasztalatokkal teli élete van. Az ember egész élete azzal telik, hogy kiakaszt másokat, miközben hajtja a pénzt, de amikor meghal, új emberek fognak marakodni a régi vagyonon. A gazdagság a tapasztalatokból származik. Számunkra, akik együtt nőttünk fel az arizonai Scottsdale-ben, ez egy különleges élmény, és az évek során ezerszámra meséltük a srácainknak, a családjainknak a sztorikat a régi dolgainkról. Csodálatos áldás, hogy elhozhatjuk őket ide, és megmutathatjuk nekik az itteni helyeket. Örömmel fogadjuk ezt, és ünnepeljük.

Tartjátok még a kapcsolatot a volt dobosotokkal, Dave McClainnel (ma Machine Head)?
Wiley: Nem beszélünk hetente vagy havonta, rendszerint a Facebookon üzengetünk, de ő a vértestvérem. Ugyanannyi ideig volt a zenekarban, mint Greg, és ugyanannyi lemezt is készített velünk, mint Greg. Ha a Sacred Reich egy egész torta, akkor Dave McClain ennek a tortának a fele. Ezzel persze semmilyen módon nem akarom Greg érdemeit csökkenteni. Ez itt az eredeti felállás, mindannyiunk számára szívmelengető és borzongató érzés, hogy együtt lehetünk, és ezt ünnepelhetjük, de Dave McClain is teljes értékű tagja volt a Sacred Reichnek. A testvérünk, végtelenül büszkék vagyunk a Machine Headdel elért sikereire, és drukkoluk neki. Mi lejtőn voltunk, ő meg felfelé tartott, és amikor meglátta a lehetőséget, hogy beszálljon a Sacred Reichbe, kapott is az alkalmon. Azzal mondjuk nem volt tisztában, hogy az utolsó két albumra száll be hozzánk. Nem tudta, nem is tudhatta, de hát mi sem tudhattuk. A tapasztalatunk azt mondatja velem, hogy magától alakult így a pályánk. Igen hálásak vagyunk, amiért a tehetsége révén felfigyelt rá a Machine Head, ahová ügyesen és gyorsan beilleszkedett, és sikert sikerre halmoz velük. Ez csodálatos. 2012-ben vendégszerepelt néhány koncertünkön, és ha éppen ráér, mindig keressük az alkalmat, hogy kezet rázzunk és bulizzunk vele. Dave McClain egy óriási arc, fontos része a történetünknek, csakis jókat tudunk mondani róla.

sr03.jpg

Mennyire volt sikeres szerinted a vele készült két lemezetek, az Independent és a Heal? Elmondható, hogy ezek kevésbé népszerű albumok a rajongóitok körében? Te magad elégedett vagy velük?
Wiley: Ez egy érdekes kérdés. Amikor az Ignorance-t hallgatom, mást sem hallok, csak azokat a hatásokat, amelyek feldolgozás-bandaként érték a Sacred Reichet: Slayer, Metallica, S.O.D. Az Ignorance hallgatása közben csak ezeket a hatásokat hallom, a Sacred Reichet azonban sehol. Próbálom tiszteletben tartani és megérteni, hogy az volt az első lemezünk, és hogy megvan a saját hangzásunk, de akkor is az volt a benyomásom, hogy egy bizonyos riffet innen vettek, egy konkrét refrént meg onnan. Persze átgyúrva, de akkor is tele volt az egész album a hatásainkkal. Szerintem a The American Way-jel jött el az idő, amikor végre, úgymond, kifogytunk a hatásokból, és saját kútfőből, a Surf és az Ignorance lemezekből merítettünk. A Slayer, az S.O.D. és a Metallica helyett a saját zenekarunk gyakorolt ránk hatást, hogy rájöjjünk, kik is vagyunk. Első alkalommal voltak 100%-osan a sajátjaink a riffek. Ezzel nem arra célzok, hogy összelopkodtuk volna a témáinkat, de az Ignorance-en az elejétől a végéig azoknak a számoknak az erőteljes befolyását hallom, amelyeket kezdő hálószoba-zenekarként játszottunk. Aztán a The American Way-től egy természetesnek gondolt fejlődés útján jutottunk el az Independentig. Néhány rajongónk elpártolt tőlünk az Independent után, viszont annál több új érkezett. Fura idők voltak azok. A Metallica kirukkolt a Fekete Albummal, a metal színtér rájuk sütötte, hogy eladták magukat, miközben egyszerre feketében kezd járni minden amerikai egyetemista, aki addig még csak nem is hallott a Metallicáról. Kurt Cobain multimilliomos lett, Seattle-ből feltört az alternatív vonal, a metal kezdett némileg a partvonalon kívülre szorulni, mi meg jöttünk az Independenttel. Minket is megkedvelt néhány fősulis srác, és emlékszem, a hagyományőrző metal mozgalom pózolóknak tartotta ezeket az újonnan érkezett metalosokat. Képzeld el, hogy húsz év után összefutsz azzal a sráccal, aki hatévesen volt a barátod, és azért csalódsz benne, mert nem hatévesként viselkedik. Mindannyian felnőttünk, zeneileg is, ahogyan az minden bandával megtörténik. Most nem magunkat és a lemezeinket mentegetem. Ez ugyanúgy igazolja a Metallicát, vagy a Slayert, mint mindenki mást. Egyesek talán hűbbek maradtak önmagukhoz, mint mások, én azonban hiszek a természetes fejlődésben. Amikor az ember egy új lemezen dolgozik, mindig tanul valamit önmagáról, a stúdióról, na meg a dolgok működéséről, a mikrofonozásról, a héthúros gitárról... Igenis létezik természetes fejlődés, amely elkerülhetetlenül hozza magával, hogy nem fogod ugyanazt a lemezt hatszor újraírni, viszont lesz, aki ki fog akadni ezen. Sokan úgy tartják, a The American Way egy nagyszerű album volt, az Independenttel pedig megismételtük azt. Más volt, mint a The American Way, de hát a zenekar számára ez jelentette a természetes fejlődést. Néha megnézegetem a gimis fotóimat tizennégy éves koromból, és az jut eszembe, micsoda gyógyegér voltam. A hajam hülyén nőtt, a fogaim is idétlenül álltak… Ahogyan az a fura kinézetű tiniknél lenni szokott. Ugyanígy a lemezeink is pontos pillanatképei az adott időszakunknak. Visszanézve lehet, hogy egyik vagy másik kép nem lesz a kedvencünk, de legalább így őszinte és valóságos. Olyan, amilyen. Soha nem próbáltuk tudományosan megfejteni, mi kell a fogyasztóknak, egyszerűen dalokat írtunk és vettünk fel, miközben fejlődtünk. Idővel visszavettünk a sebességből, mert úgy gondoltuk, a súly felülüti a sebességet. Hogy valakinek nem tetszik ez a kép rólunk? Rendben, de legalább pontos. Úgy voltunk vele, hogy „most így nézünk ki, ilyen a mostani hangzásunk, itt tartunk éppen. Ha tetszik, ha nem, ezt játsszuk, bármiről legyen szó, tessék ezt elfogadni”. Alighanem a Heal volt az első albumunk, amellyel nem nyertünk sok új rajongót, inkább megcsappant a tábor, és talán ennek is volt szerepe abban, hogy a leállás mellett döntöttünk. Egyre kisebb klubokba szorultuk, a pólóeladások is visszaestek, úgyhogy erre jutottunk: „Minek csináljuk még? Otthon kellene lennünk a családdal. Lefutottuk a magunk körét, és jó kör volt, nincs bennünk keserűség.” Nincs kire neheztelnünk. Keményen nyomtuk, és kiélveztük a sikereket, amelyekben részünk volt. Eljutottunk mindenhova, koncerteztünk, lemezeket készítettünk. Csodálatos élmény volt, csak éppen lefutottuk a magunk körét. Így aztán, mint már mondtam, egy évtizedre visszavonultunk, aztán jött Thomas Kreidner és az ICS hívása, majd a 2007-es Wacken, és ismét üzembe állt a gépezet. Most pedig eljutottunk abba a különös szakaszba, amikor át kell gondolnunk, hány évig járhatunk még vissza a régi nótákkal, mielőtt A: ismét leállunk, vagy B: valami újjal rukkolunk ki. Nem egyértelmű a dolog, néha vitázunk is ezen. Phillel szoktam beszélni erről, aki kulcsfontosságú, kritikus tényező, ha új anyag megírásáról van szó. Ő írta a dalszövegek 100%-át, és a zene felét, vagy talán többet is. Ő a basszusgitáros, így akkordokat kell formálnia egy-egy hangból, és nyilván mi is befolyásoljuk a hangzást. Minden zenekarnak megvan a saját munkamódszere, a miénk ez volt. Ha változtatnánk a képleten, az olyan volna, mintha a kedvenc csokitortámból kimaradna a liszt. Muszáj a megfelelő hozzávalókat használni, különben valami más sül ki a dologból. Csokoládé nélkül nincs csokitorta. Jó, ez most kicsit távoli példa volt, de így legalább te is megértheted, hogyan állunk a kérdéshez. Ez segít nekünk kézben tartatni a dolgokat. Számunkra fontos az őszinteség. Soha nem használtunk hajlakkot, szemceruzát, vakító fényeket, pirotechnikát. Fekete ruha, leengedett haj, beszámolás, aztán hadd szóljon!.. Ezek vagyunk mi, és ragaszkodnunk is kell ehhez. Most mégis mit csináljunk? Kísérjük figyelemmel a mutatókat? Próbáljuk megfejteni, mit várnak tőlünk az emberek, és azt szállítsuk le nekik? Na, azt aztán nem! Ilyet soha nem csináltunk. Pár éve eljutottunk odáig Phillel, hogy volt egy félkész dalszövegünk Save Yourself címmel. Ez amolyan odamondogatás volt: ne azzal gyere állandóan, hogyan térítesz engem jó útra, tegyél helyre minden mást, és mentsd meg magadat, baszd meg! (Ahogy Wiley mondta: „Stop telling me how you’re going to fix me, fix everything else and save your-fucking-self”, és vélhetően így is hangzott az eredeti szöveg – a szerk.). Ez volt az alapötlet, azonban egy idő után odalett az inspiráció. Utána úgy voltunk vele, hogy később friss fejjel visszatérünk rá, de azért aktívan nem törekszünk erre. Élvezzük, hogy lehetőségünk van visszatérni, és azzal is a magunk javára fordítjuk, hogy családostul jövünk át. Nem az a fontos, hogy extra pénzt hozzunk haza, hanem az, hogy a srácaink otthon eldicsekedhessenek: „Európában jártunk, ahol apa fesztiválokon játszik!” Számunkra ez benne az értékes, nem azon igyekszünk, hogy mi legyünk a következő nagy durranás. Ha valaha is lesz új lemezünk, annak természetes, spontán módon kell elkészülnie. Meglátjuk. Nem számítok rá, de negyvennyolc évesen már megtanultam: soha ne mondd, hogy soha!

Zárjuk az interjút valami viccessel! Igaz, hogy a The American Way lemezhez készült rólatok egy egész promo fotó-sorozat a Grand Canyonban, de mint kiderült, használhatatlan lett, mert a legtöbb tagnak csukva van a szeme a képeken?
Wiley: Erről én is hallottam. Nem emlékszem, de hallottam, hogy sok pénzt költöttünk fotósokra, de végül kurvára nem mentünk semmire, mert a srácok szeme csukva volt. Ha engem kérdezel, a bandával lehetett a gond, mert túl sok füvet szívhattunk. Odamentünk, szórakoztunk egyet, de enyhe túlzás, hogy semmi használhatót nem sikerült kihozni az egészből, bár az is igaz lehet, hogy tíz óra alatt egy órányi értékelhető felvétel készült. Ahogy volt, úgy volt. Mindig is spontán srácok voltunk, imádtunk szórakozni, amikor együtt lógtunk. Néha talán nem vettünk dolgokat annyira komolyan, amennyire kellett volna, ez nagyon is lehetséges, de sosem volt olyan alantas szándékunk, hogy mások eszközeit és idejét pocsékoljuk. Egyszerűen csak röhögni és szórakozni akartunk.

Fotók: Eus Straver, Dr. Narcisse
https://www.facebook.com/Sacred-Reich-24848950195 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr3711658694

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

bartkozoltan 2016.08.29. 18:12:24

A legszuperebb interjú amit eddig olvastam. Gratulálok!
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum