Még mindig az a furcsa érzés van rajtam, amikor nagyon várok egy koncertet, végig élvezem, aztán mégis utána űr van bennem. Miért? Mert egyszerűen képes lennék még újra meg újra végignézni. Igen, pontosan így vagyok a Red Hot Chili Peppers kvázi "visszatérő" koncertjével. Ha lehetne, a pénteki alkalomra is ellátogatnék. De ne legyünk telhetetlenek, lássuk, milyen is volt a csütörtöki hangverseny!
Az RHCP ezzel a koncerttel végre törlesztette a több éve a levegőben lógó tervét, miszerint újra el fognak látogatni Magyarországra. Igen, régi terv, hiszen már a 2011-es bécsi koncerten is megemlítette Anthony, hogy talán a következő évi Szigetre eltolják a biciklit. Mint ismeretes, nem így lett, ráadásul még pluszban is kellett némi időt várni arra, hogy nézői szempontból hazai pályán láthassuk a kaliforniai négyest - így legalább az eleddig első és egyetlen magyarországi RHCP koncert szép, 20 éves évfordulóján jöttek el végre hozzánk az időközben Budapestet már rendesen kiismerő Anthony Kiedisék.
Az sem új infó, hogy a turnén az elsők között a szervezők kénytelenek voltak egy második dátumot is meghirdetni, mivel akkora roham indult a jegyekért, hogy az azt árusító rendszer szó szerint összeomlott. Ilyen érdeklődés mellett persze hülyék lettek volna nem meglépni a második estét. Na, nem is lett ebből utólag semmi baj, a pénteki dátum is gyönyörűen betelítődött, kis híján dupla teltházzal köszönthettük újra a srácokat. Másrészt azt is minden rajongó jól tudja, hogy bő két hónapja egy friss koronggal, a The Getaway-el is megajándékozták a közönséget, így nem meglepő módon ennek a CD-nek a bemutató turnéjáról volt szó, a setlistben friss dalokkal.
Mivel a nagy tömeg az ismert okokból előre könyvelt volt, a jobb (álló)helyekre vágyóknak illő volt korán, legalább fél órával az előzenekar, a Deap Vally kezdése előtt beérni az arénába. Mivel én egyértelműen az ilyen helyek egyikére startoltam rá, a hátsó régiókról nem tudok nyilatkozni, viszont a keverő előtt nem messze a lehető legjobb helyet találtam meg, mind a látványt, mind a hangzást tekintve. De lássuk akkor a zenei részt!
A Deap Vally egy kaliforniai (mi más, hehe) csajduó, akik körülbelül fél órányi időt kaptak, hogy bizonyítsanak a magyar közönségnek. Ha jól vettem ki az énekes/gitáros hölgy szavait, már nem ez az első alkalom, hogy megfordulnak nálunk. Mivel eddig nem ismertem a munkásságukat, dalcímeket egyértelműen nem tudok mondani, maradjunk annyiban, hogy koszos retro garázs rock volt a menü, erősen nyakon öntve egy jó '70-es évekbeli ízzel. Hogy őszinte legyek, nekem monotonnak hatott a zenéjük, kevés kiemelkedő részlettel találkoztam (bár lehet, hogy a hangzás babrált ki az érzékeimmel), nem igazán hatott meg a két csajszi muzsikája. Amúgy a rendelkezésre álló idő alatt mindent beleadtak, amit csak lehetett, rajtuk nem múlt a buli. A közönség is idővel egyre jobban vette a lapot, a végén már egész korrekt tapsot kaptak a láthatóan még az RHCP alatt is csak álmosan nézelődő közönségtől.
De nyilván nem is miattuk érkezett oda a "tizenakárhányezer" ember, hanem a már bő 30 éve a pályán lévő Red Hot Chili Peppers miatt, aki 21:10 körül léptek színpadra egy fura oboás/klarinétos intró után. Mi mással is kezdhettek volna, mint a kezdő jammelésből kibontakozó Can't Stoppal, amely alatt kezdésként is olyan látványt kaptunk, hogy... hát, majdnem összecsináltam magam. A két hatalmas, ráadásul vándorló ledfalat plafonról lelógatott, függőlegesen mobil, színes fények támogatták meg, egyértelmű, hogy profi produkció lévén szó szerint csodálatosan lettek összehangolva az elemek.
Természetesen egymást követték a nagy klasszikusok és a friss opuszok, ráadásul az őskorszak rajongói sem fanyaloghattak, a Me & My Friends képében egy kimondottan régi témát is előkaptak Fleaék. De hogy mik voltak még? Egyebek mellett a Dani California, a Dark Necessities, a She's Only 18, a Californication, a By The Way, a Scar Tissue, az Under The Bridge, a Parallel Universe, az Adventures Of Rain Dance Maggie és a már-már szokásos mindent lezáró ráadás szám, a Give It Away mindez 1 óra 40 percben, jammelésekkel dúsítva. Mindezek alatt gyönyörű képi világot kaptunk, a vetítőkön hol grafikák, hogy élő bevágások színesítették a látványt, hol pedig vegyült a kettő, megtámogatva a már említett lógó, izgő-mozgó, színes fényekkel. Nem lehet szebben fogalmazni, látványorgia volt. A 4+2 kaliforniai őrült (a háttérben ott ügyködött még két úriember a billentyűs és a perkás szerepeket felöltve) végig pörgött a show alatt. Főleg Flea, de Josh is, mint a legkevésbé helyhez kötött tagok, oda-vissza bejárták a színpadot, Flea a ráadásra ráadásul kézen járva érkezett meg. Bárcsak én is ilyen fitt lennék 50+-osan...
A hangzásra sem lehetett igazán panasz, habár én egy kicsit koszosabbnak, kásásabbnak éreztem az egészet a kelleténél. Nem sokat volt le az élvezeti értékből, annyi baj legyen. Ellentétben Anthony hangjával, ugyanis a frontember bizony néhol - fogalmazzunk úgy - hamiskás volt, talán helyenként még a szövegekből is elcsalt ezt-azt. De ennek ellenére csakis szuperlatívuszokban lehet beszélni a koncertről, még akkor is, ha az egyik örökzöldjüket, az egyik személyes kedvencemet, az Otherside-ot képesek voltak lehagyni a listából. Persze, megértem őket, hiszen tizenakárhány év után már ők is unhatják folyton játszani, egyszer már úgyis volt szerencsém hozzá a fent már említett bécsi bulin, nem fogok emiatt a kardomba dőlni.
Tehát a Red Hot Chili Peppers finoman fogalmazva is egy becsületes bulival látogatott el újra hozzánk, megmutatták, hogy nem hiába ők az egyik legnagyobb pop/rock zenekar ezen a sárgolyón. Szinte teljesen kifogástalan koncertnek lehettünk szem- és fültanúi, úgyhogy azt mondom, én is elégedetten hajtom álomra a fejem. Köszönjük, RHCP, köszönjük Live Nation!
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.