Heaven Shall Burn - Wanderer (Century Media, 2016)

A metalcore csúcskabinet díszzászlajáról, masszívan odacsomózott szalagjuk ezután sem kerülhet le...

2016. október 05. - csubeszshuriken

heaven-shall-burn-wanderer-cover.jpgAz elmúlt évek során úgy figyeltem ki, hogy minden külön műfajnak megvannak a saját kulcsszavai. Amik alapján a hasonló zenei megoldásokon túl könnyen be lehet azonosítani, nagyjából melyik vonallal alkot közösséget az adott banda. A verhetetlen At The Gates nyáron itthon eltolt koncertjén pedig felfedeztem az eternal, a dying és a sky kifejezéseket, mint kulcsszavakat az ő stílusukban. Ami alapján szerintem már azt megelőzően is lehet kötni hozzájuk a német Heaven Shall Burn nevét, mielőtt még részletes összehasonlító tanulmány írásának a céljából kezdenénk elemeire szedni a két banda zenei megoldásait. Meg szerintem ez amúgy is csak az út egyik fele. Ugyanis a másik a súlyos új sulis amerikai hardcore bandák hatása, akik mázsás metál hangzással ötvözik erőből születő tettlegességeiket. Aztán valahol ez a két út találkozik a térkép közepén, és ehhez a helyhez, mint fix ponthoz eddig nyolc nagylemezt lehetett igazítani. Kemény tizenhat év alatt.

Az ezredfordulón pedig úgy ráfért ez az újszerű hangzás - ami egyfajta hármas reneszánsz - az akkori haldoklónak bélyegzett hagyományos metál életre, mint egy falat kenyér. Hiszen visszahozta a kilencvenes években lassan elvérző klasszikus metál dicsfényét. Extrém erővel vitte tovább az érző, de vérző skandináv metál vonalat. Ehhez pedig hozzá tudta tenni azt a cudar kemény, fegyelmező hozzáállást, ami az államok azon bandáira volt jellemző, akik úgy engedték zenéjükben össze a hardcore és a metál tévedhetetlen védjegyeit, mint két acsargó kutyát. Ezzel pedig jól meg tudták szólítani azokat, akik visszavágytak legbelül a hőskorszakok forradalmi érzéseihez, csak valami frissebb, modernebb hangzáson keresztül. Ami, ha már az újévezred hajnaláról és egy abban serdülő technikához szokott korosztályról beszélünk, legyen technikával is kellően feltuningolva.

Ebben pedig - mármint a technikás megoldásokban - már az első Asunder című lemez sem szenvedett hiányt. Bár, ha mondjuk az akkori lemez nyitó tételeit veszem alapul, és hasonlítom össze a mostani Wanderer című anyag első számaival, azért van jelentős különbség. Ugyanis a technikás jelzőt, ott a végtelenül komplex gitár és dobtémák jelentették, követve a korai death metal gazdagon rájuk hagyott örökségét. Míg mondjuk ma ugyanez a jelző a The Loss of Fury és a Bring the War Home című számok esetében inkább a technika adta lehetőségek korrekt kihasználásért jár inkább. A stúdiómunkával felszteroidozott dobok és gitárok ugyanis vastagok, mint a hajókötél. Fel is szánták a hallóhatárt, de szerintem már sokkal kevésbé kreatívak a témák, mint mondjuk az első két - három lemezen. Azt pedig, hogy a Hatebreed manapság mindent elsöprő hatását érzem a legtöbb számban, nem tudom piros pontként vagy fekete pontként véssem be a kritikába. Hiszen erős vonal ez, kétségtelen. De az zavaró, hogy ez az a tendencia, ami uniformizálja manapság a modern metál bandák hangzását és karakteresebb sokszínűségét.

heaven_shall_burn_bandfoto.jpg

A harmadik Passage of the Crane és a később elhangzó Corium című nóta viszont kilépnek ebből a mederből és inkább kanyarodnak vissza az előző nagylemezt leginkább meghatározó szinte meglepően dallamos vonalához, fogós refrénekkel, amik akár fohászok is lehetnének a nagy heavy metal totem előtt. Majd szélvész gitárok jönnek, kiszámítható váltásokkal, és végül oltalmazó dicsőséges dallamokkal Marcus hangjában, ami azért csak nem lágyul el teljesen, s mint egy önmagára ellentéteként kíméletlen ridegséggel üvölt az ismét gyorsuló részekre. Aztán jön a Prey to God - meg az Extermination Order majd - és meggyőz, bár nem feltétlenül végleteket tükröznek a különbségek, ez a lemez erősebb tempót akar diktálni a három évvel ezelőtt megjelent Veto című anyaghoz képest. Erre pedig az sem cáfol rá, hogy egy percnyi nem értett szerzemény után a Save Me című metalcore félhimnusz következik. Ezzel azonban még nincs vége. A The Cry of Mankind az az igazi monumentális befejező eposz, ami billentyűivel és harmónia gitárjaival végül lassan elfújja a gyertya lángját, és eloldja a legördülni akaró függöny pántjait. Kiemelve még egyszer a fájdalomtengerből énekesünk tökéletes metál hangját.

Amibe ugyanúgy lehetetlen és felesleges belekötni, mint a Wanderer bármely más hangjába, hiszen azok mind a helyükön vannak ebben a rendületlen felépítményben, amit a Heaven Shall Burn neve jelent. Mert, ha már nem is játszanak Bolt Thrower feldolgozást új stúdió lemezen - mint szilárd elköteleződésük jeleként a kezdeteknél - és nem is váltanak csikkzsebből dimenziót zeneileg, helytálltak ők nyolcadszor is úgy, hogy a metalcore csúcskabinet díszzászlójáról, masszívan odacsomózott szalagjuk onnan ezután le nem kerül. Maximum csak rutinból tisztelgünk neki. Arcunk ki már nem pirosodik a lelkesedéstől, mert rég megszoktuk, hogy ami egykor forradalminak számított, az ma már csak a minimum. Ez van.
3,5/5

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr6111760413

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

NZperX 2016.10.06. 09:43:18

A lemezt záró The Cry of Mankind kapcsán érdemes megjegyezni, hogy a My Dying Bride '95-ös, The Angel and the Dark River lemezének nyitódalát dolgozta fel a Heaven Shall Burn.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum