Suicidal Tendencies - World Gone Mad (Suicidal Records, 2016)

Bandanát fel, bútorokat el, induljon a tánc!

2016. október 10. - Ernő Hellacopter

suicidal_tendencies_world_gone_mad.jpg

Van abban valami felemelő, és tiszteletet parancsoló, ahogy Mike Muir évtizedeken át kormányozza csapata hajóját a háborgó óceánon, és ugyan a legénység egy része fellázadt már, másik felét kitették a parton, a kapitány csak áll a kormánykerék mögött, felszegett fejjel, büszkén, mosollyal az arcán, tűzzel a szemében, és kitartóan veszi az újabb akadályokat. És ugyan aki hullámot vet, az vihart arat, Cyco Miko barátunk nem az a típus, aki kitérne az útjába kerülő akadályok előle.

Bár az utóbbi 16 év termése nem mondható egy kincses szigetnek, azért aki a fedélzeten volt, az jó párszor körbehajózhatta a Földet bandanás kapitányuk oldalán. S bár a lemeztelenség tűnhet tutistaságnak is, hiszen hova erőlködni, mikor a küzdőtér igazán az old schoolra moccan, azért a tétlenség bélyege igenis nagy úr, így a kikívánkozó kreativitás gyökeret vert, és csírát hajtott, így 13 év szünet után 2013-ban csak beletorkollt egy új-szerintem ragyogó-lemezbe, és ha egy üzlet egyszer beindul, alig három év elteltével itt is van az új, World Gone Mad névre hallgató Slayer Tendencies lemez.

suicidal_tendencies_2016_1.jpg

Na igen, megkerülhetetlen téma a dobos kiléte, hiszen Dave Lombardo személye messzebbre mutat egy szimpla dobos cserén. Nincs információm arról, hogy Eric Moore hol, és miért szállt ki a tükörsima tengeren, mint ahogy azt sem tudom, hogy az újabban álláshalmozó (a 3/4 részt újjáéledt, eredeti Misfitsben is meghajtja a pedálokat) Dave bátyó hol szállt be, de ez a csere, bár én kifejezetten imádtam a zsírfeka Ericet, azért jól odahelyezte a figyelem középpontjába a Suicidalt.

A zseniális címmel nyitó Clap Like Ozzy-ban azonban máris tetten érhető az az erőteljesebb, rockosabb hangzás, ami a feketétlenített, de azért mindig is a zene gerincét képező, funkosabb megszólalást helyezi kissé háttérbe. Az egész lemez dübörög, zakatol, nyaktörő sebességgel száguld, nyoma sincs bármiféle útkeresésnek, kísérletezésnek, 100% töménységben kapjuk az arcunkba az esszenciát! Ha a 13 lemezüket dicsértem, most sem tehetek másként, plusz az olyan nótákért, mint pl. a Living For Life, már alig várom, hogy elkaphassam élőben is őket, mert az jól hallható, hogy ez nem egy muszájból született lemez, sokkal inkább Dean Pleasants, Ra Diaz és Dave Lombardo egymásra gyakorolt összhatásából, a köztük felszabaduló energiából ami ismétlem, szétveti a lemezt!

Bár ez a csapat messze van már az alaptagságtól, mégis megvan bennük a képesség, és a zenekar alapeszméit zeneileg képviselni tudás, az alkotási folyamatokban az igazodás készsége. Trujillo és George a múlt, a jelen pedig nem is lehetne jobb szerintem. Az év végi elszámolásnál nálam tuti kiemelt helyet foglal majd el a World Gone Mad, és nagyon bízom benne, hogy Eric Moore azért az Infectious Grooves-ban továbbra is csépeli a bőröket, azért mégis csak az az Ő igazi pályája! Bandanákat felkötni, és ahogy a világ, mi is őrüljünk meg! Van miért.
4.5/5

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr4611771227

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum