A tegnapi The Cure koncertre végül is csak 11 évet kellett várni, ami a csapat poptörténelmi státuszát tekintve tényleg nem számít olyan hosszú időnek. Ezen az október végi melankolikus, nosztalgikus, emelkedett csütörtök estén mi is ott voltunk, és a három órás, 31 (!) dalos setlist végighallgatása közben rengeteg képet készítettünk:
Koncertekről írni legalább annyira reménytelen vállalkozás, mint csak egy sört inni egy péntek estén, vagy művész filmekbe száműzni Lorenzo Lamast. Ennek szellemében a tegnapi koncert legjobb pillanatait felidézni ugyancsak lehetetlennek tűnik – ugyanis megdöbbentően sok volt belőlük.
Az estét a skót Twilight Sad nyitotta. A posztpunk trió tökéletes választásnak bizonyult a fő fellépő előtt: sötét, elnyújtott dallamok és ragadós melankóliával leöntött zenei motívumok. Hibátlan nyitányt prezentáltak.
A nézőtéren a kezdés előtt szétnézve elég vegyes kép fogadott. A The Cure életműve nemcsak a poptörténelmet formálta át, hanem generációs kapocsként is funkcionál:tényleg láthattunk nagyszülőket – szülőket és gyerekeket együtt bulizni. Robert Smith, Simon Gallup, Jason Cooper, Roger O'Donell és Reeves Gabrels pedig megint hetekre elég élménycsokrot hagyott hátra a közönségnek.
3 óra, 31 dal….Egy olyan változatos setlist ami kísérletet tett arra, hogy nagyjából átadja az elmúlt negyven év esszenciáját. Személy szerint néha úgy éreztem, hogy az énekkel bizony spórol Robert, de őszintén? Aki ennyi idősen és ekkora életművel a háta mögött végigtol egy olyan showt amit húszévesek se bírnának, az énekeljen majd többet helyette – és amúgy is: Simon egy állat volt, a finálé pedig tökéletes.
Kurtán furcsán zárom a soraimat, mert most indokolatlan nagy megfejtésekkel próbálkozni; méltatlannak érezném a tegnapi áhítat után. Beszéljenek inkább a képek!
FOTÓK: RÉTI ZSOLT, további képek ITT.