RockStation

Crippled Black Phoenix - Bronze (Season of Mist, 2016)

Szelíd alázat. Mesterkezek és talán némi alkímia még...

2016. november 03. - csubeszshuriken

14332934_1294161047274169_4241031782151175834_n.jpgAkik ismerik a lemezekkel kapcsolatos írásaimat talán figyelték, hogy azok néha önös céllal bevallom, de egyben recenziók és asszociációs játékok is mindig, ahol maga a zene tulajdonképpen az első néhány szem a képzelet láncában, amire aztán azt a keretet lehet felfűzni, ami magát a kritikai magot végül körülöleli. Azonban rendhagyó módon most más utat szeretnék bejárni ebben az írásban. Ugyanis így idomulhat ez a néhány sor leginkább ahhoz a lemezhez amelyiknek szól. A Crippled Black Phoenix zenéjéhez, ami még halványan sem hivalkodó. Sokkal inkább ösztönös, mégis következetes és főleg alázatos. Máskülönben nem lehetne, hogy ennyire minden hang a helyén legyen, amit első hallgatásra szinte nem is hittem el. Aztán mikor újra lejátszottam már nem volt több kérdésem, csak egy. Miszerint a Bronze lehet - e az az album, amit elcserélnék az év többi kedvencének legalább a felére. A válasz pedig, hogy meglehet. Simán.

Írom ezt úgy, hogy nálam abszolút nem volt fókuszban ez a zenekar, amely mintegy tizenkét évnyi termékeny időszakra tekint vissza immár, hiszen a most megjelent Bronze a tizedik stúdiólemezük a sorban. Sőt, mikor a tavalyi budapesti koncertjük után az ott jelenlevők nagy része aléltan árasztotta magából az élmény gyémánt tiszta mivoltát, én még akkor is szkeptikus maradtam. Azt gondolván, hogy a közöny világában a rockszíntér az egyik olyan közeg, amelyet még sűrűn át tudja járni az a gyermeki lelkesedés, ami az élőzene adta érzéstől akkor is lángra kap néha, ha a világ egy szerényebb tehetségű bandája nyújtja azt. Meg még azt is, hogy akik akkor látták, hallották - mint a horgászok - persze akkor fogták ki a nagy halat, mikor mások épp nem voltak ott.

Viszont kíváncsiságból - mert a gyermeki lelkesedés bennem is éhes azért - tovább próbálkoztam a Crippled Black Phoenix korábbi anyagaival. Aztán nagyon lassan, valahol az I, Vigilante és a (Mankind) The Crafty Ape lemezek között egyszer csak leért. Bejárta a világ leghosszabb útját a fülem és a szívem között. S valahol ott lent szólított meg az egész.Ugyanis ez a C.B.P. album sem azért született, hogy dicsőítsék. Annál sokkal alázatosabb alkotás ez. Ami azokat és azok életét tiszteli meg elsősorban, akik meghallgatják és valahol megtalálják benne kicsit magukat is. Szerintem. Mégpedig egy olyan zenével, amiben már egy hangyányival absztraktabb érzelmi állapot is óhatatlanul egy magasabb értelmet keres.

crippled_black_phoenix_2016.jpg

Ezért lehet akár meghívó a leheletkönnyű billentyűivel a Dead Imperial Bastard. Mely keserves címe ellenére egy szelíd bevezető csupán a harmóniák azon köreibe, ahova kellő disszonanciával épp egy kolosszális doom téma, gitárjátékba illesztve segít megérkezni a Deviant Burials című számban. Amire először rávágnám, hogy kristálytiszta korai nyolcvanas évek, de aztán a háttérből egyre inkább átveszi a szerepet a virtuóz orgona és az időben visszaugrunk úgy tizenöt évet a hetvenesek rockjának összetéveszthetetlen megoldásaiig, hangulatáig. Az ilyen típusú egymásba folyatás pedig nem is az utolsó lesz az anyagon. Ami azért már itt az elején megszelídül és megtalálja azt a személyes hangvételt, ami végig kíséri majd az összes hallható dalt.

Az énekes Daniel Änghede hangjához azonban még a következő No Fun négy percében sem kerültem közelebb. Itt is inkább a gitárok és a dob egy teljesen más hangulatú és sokkal erőteljesebben progresszív együttes lüktetése az ami érdekelt. Aztán a figyelem metamorfózisaként a balladai Rotten Memories című tételben, az album második legszomorúbb és legemelkedettebb refrénjében abszolút kiteljesedett számomra frontemberünk sokoldalú és letisztult hangja. Ami végig inkább árnyalt és előkelő, a korábbi néha izzadtabb, karcoltabb megközelítéshez képest.

Pedig kapott helyet a Turn The Stone hét percében vegytisztán klasszikus rock dal is a lemezen. Ami ki is lóg az előző White Light Generator című lemezt idéző felhőtlenebb hangulatával. Bár a gitárhangzás hasonló, mint a Champions of Disturbance című szerzemény második felében. Amit mint koccanó kristályok, egy kísérteties billentyűs rész előz meg, zaklatott pszichedelikus álomba hajszolva a húrokat a legvégső ébredésig, amit a legdinamikusabb gitár és a legfogósabb refrén kísér, meg áradó fény, egy szóló és a nagyvárosi blues. Talán ennek a dalnak lehet méltó párja a Winning a Losing Battle. Előbb azonban ott van még egy másik olyan tökély, mint a Goodbye Then lassú hipnotikus dallamvilága, amiben az összes hangszer elképesztően egyszerű harmóniákat játszik, mégis briliáns, amiben itt és talán pont ezért érezhető a legerősebben a Pink Floyd hatása. Ami a billentyűkkel, effektekkel a nagymesterekhez hasonlóan és Justin Greaves komponáló készségeinek köszönhetően metafizikai határokat is karcolgat végig. De ez a hatás járja át a trombitától harsány és gitárban, dobban szintén a sötét doom útját járó utolsó dalt is, miben az énekes mély tónusú hangja és a súly alól felszabaduló epikus gitárok szintén ellentmondanak a lemezt uraló komor lelkületnek végül. Ami a Scared and Alone című dalban bármilyen felhős is, például iszonyúan szép. Belinda Kordic énekesnő hangja bármennyire is szomorú, mégis a legnyugodtabb nap a vadnyugaton. Mert azt a gitárt és a dobot csak az inspirálhatta. Bármennyire is ízig - vérig angol ez az anyag. 

Az megvan egyébként amikor hallgatsz egy bandát, aminek a tagjait és azok természetét az ezer kizáró ok miatt jól meg nem ismerheted, mégis amit megalkottak, és amit az benned megmozgatott, abban jobban magadra találsz egy adott pillanatban, mint akkor éppen bármi másban. Mert azt hiszem a Crippled Black Phoenix dalaiban ez az élmény számomra simán megvolt. Ami nekem kicsit azt is üzente, hogy nem vagyok egyedül. A bennem lakó gyermeki lelkesedés mindenesetre jóllakott attól, hogy ezt a zene kapcsán megint megélhettem. Talán a koncertjükön decemberben a Dürer Kertben - ahol a Publicist U.K. és a bendzsón is áténeklő The Devil's Trade társaságában lépnek majd fel Pesten - elmesélem majd ezt valakinek. Hogy az a gyanúm, megint van mit megköszönnöm. Meg lesz majd azoknak is, akik pár év múlva ocsúdnak fel, hogy ebben az esztendőben bizony ez volt az év lemeze. Ők nem voltak sehol.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr3511922677

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum