Épp a minap kérdezte fel szerkesztőségünket egy szenvedélyes hozzászóló, hogy ez évi közös favoritjaink listája kompetens lehet-e akkor, ha nem hallgattuk végig az idén megjelent összes létező megjelenést, ami abba az elég széles sávba terelhető műfajilag, amit ez az oldal úgy húsz kézzel és éjjel-nappal átfogni próbál. A kérdés azonban még ha nehezen megválaszolható is, mert olyan mélyről jön, volt annyira eleven és inspiráló, hogy úgy döntöttünk, amennyit bírunk, még arcotok elé tolunk azokból az állat anyagokból, amiket érdemesnek tartunk odatolni ebből az ismét csemege zenetörténelmi évből. Az alábbi mentális tormentornak is szánt öt olyan death metal lemezből álló válogatásunk, melyek útjából szerintünk sem szabad kifarolni, most tehát deklarálhatja, hogy azokba az underground pincelejárókba is belementünk füllel és vállal, ahol szinte senki nem tudhatja, hogy mi van odalent.

Vannak akik a legtöbb banda debütáló albumára tesznek esküt. Mert sokszor az a legélesebb kinyilatkoztatás. Ahogy a Gatecreeper első lemeze is az. Metsz, hasít és vág. Arizonában ugyanis ráéleztek az Entombed korai körfűrész hangzására. Ami kapott némi Bolt Thrower díszt. Persze nem olyat ami szépen csillog. Hanem olyat, ami mellett tényleg esküt lehet tenni. Meg ünnepélyes keretek között csontot lehet törni. Mint ennek az arcnak a hangjával.

Ha pedig Bolt Thrower, akkor annak az utolsó előtti nagylemeze. Azon Dave Ingram hangja volt hallható. Ahogy az Echelon év végén megjelent második albumán is. Ahol mértékadó svéd bandák tagjaival tolja azt a vonalat, amivel kapcsolatban egy death metal fundamentalista rendes hentes valószínűleg azzal a klasszikus hozzászólással tudna hozzájárulni, hogy ez piszkosul az a cucc, ami tartja magát ahhoz, amikor ez a műfaj még az volt ami. Egyszerű, gyors és gyilkos. A démonok szándéka szerint.

A Serpentine Dominion új cucca lehetne bejegyzés a kierőszakolt első találkozások történetének margóján. Ezelőtt ugyanis még nem volt lemez. Azonban azok neve akik feltolták, ha nem ismerős, nyugodtan távozz a fenti sarokban ott figyelő x segítségével. Vagy valld be, hogy nem tudtad ki az a Corpsegrinder és maradj. Ess át a beavatáson, ami nagyjából abból áll, hogy ennek az állatnak a hangja felkavarja a lelked minden salakját és üvöltésével beüldözi azt az elméd minden eldugott sarkába. Ehhez pedig a Killswitch Engage és a The Black Dhalia Murder egy-egy tagja közreműködik végletes virtuozitással. Vagyis a brutalitásra hajló matematika szakkörösnek is szólnak ezek a gyilkos számok.

Liquid Graveyard. Benne van Shane Embury. Ez nem elég garancia? Oké, akkor benne van még John Walker az egykori Cancer énekese. Ez sem? Pedig Nicolas Barker dobol. A lényeg viszont az, hogy olyan cucc ez a harmadik By Nature So Perverse című lemez, hogy ha a metál albumok borítóinak minden szörnye életre kelne, azt hiszem ezek a dalok kellene, hogy szóljanak mikor azok felvonulnak a csatatérre. Hiszen milyen gyönyörű is lenne az, és ugyanakkor mennyire kíméletlen katarzis.

Mint amilyen ennek a műfajnak minden legjobbja. Akiknél erős jelzők garmadáját sorakoztathatjuk fel, érzékeltetve a barbarizmus és démonjárás minden olyan rétegét, amivel ez a zene öl, buzdít és nyomorba dönt. Az Our Place Of Worship Is Silence azonban ezekre a jelzőkre is úgy hörög és acsarog, hogy azok jelentéktelenül sorvadnak el a megnevezhetetlen rossz árnyékában. Csontig és velőig csupaszított death / black, egy olyan hanggal, ami szintén állatias igényeknek ad enni csak. Mert sosem volt és nem is lesz benne zene. Első lemez ez is, de azonnal klasszikus. Klasszikus arcletépkedő.