Épp a minap kérdezte fel szerkesztőségünket egy szenvedélyes hozzászóló, hogy ez évi közös favoritjaink listája kompetens lehet-e akkor, ha nem hallgattuk végig az idén megjelent összes létező megjelenést, ami abba az elég széles sávba terelhető műfajilag, amit ez az oldal úgy húsz kézzel és éjjel-nappal átfogni próbál. A kérdés azonban még ha nehezen megválaszolható is, mert olyan mélyről jön, volt annyira eleven és inspiráló, hogy úgy döntöttünk, amennyit bírunk, még arcotok elé tolunk azokból az állat anyagokból, amiket érdemesnek tartunk odatolni ebből az ismét csemege zenetörténelmi évből. Az alábbi érzelmi hullámvasútnak is szánt öt gyönyörű és ocsmány lemezből álló válogatásunk, melynek muszáj meghintáztatnia ingoványos lelketek, pedig szintén jól deklarálhatja, hogy azokba az underground szakadékokba is leereszkedtünk, ahol csak a biztosító kötél, az antidepresszánsok és a bölcsődalok emléke jelenthetnek menedéket.

A nihil egy kígyó, amit a korai Celtic Frost hangzása bűvölt el. Ez a lemez pedig ingerült sziszegés, mérges fogak és a vad vonaglás, mellyel a hipnózisból a bűnös hüllő szabadulni akar. A Fange második lemeze, mintha az Entombed lélek a misztikus dél valamely kalyibájába költözött volna és ott fűrészelne valamit szüntelenül bizarr magányában tovább és tovább. Ahol a tűz elemészti a hajnalt. A távolban meg csak egy beteg francia kutya poroszkál.

Két hegedű játszik. Azok kísérik a nő hangját, ami úgy szólal meg, mintha gazdagon árnyékolt képet festene holdfényből, sziklafalból és fákból, amiket lecsupaszított az ősz. Aztán a festett képre egyszer csak monstrumként zúdulnak a dobok, a basszus és a hömpölygő gitárok, mint súlyos élettelen törmelékek. A morajnak mégis stílusa van. Impozáns, mint a fátyol mögött meghúzódó puha bőr és a kihűlt szemek. Ez már a SubRosa ötödik pompás nagylemeze. Amiből csak egyvalami hiányzik. A jövő.

McCarthy Az Út című könyvében sem mondja el mitől égtek csontig a fák. Miért van mindenhol hamuval tele a levegő. Meg itt sem derül minden apró részletre fény, hogy akinél a mikrofon van, aljasban úgy miért acsarog. Valószínűleg black metal lemezekről is szívott fel. A bandája viszont azt a lüktetést hozza, amit csak a sufni hardcore szokott. Mondjuk ezen a Palehorse anyagon vannak lassú részek is. Nem tudni ülepedni vagy felkavarni akarják a szart? A ritmusszekció viszont biztos megrepeszti a pincefolyosó utolsó pislákoló villanykörtéjét.

Azért olyanok ezek a dalok, mintha mindig is lettek volna, mert litániák. Azok ugyanis voltak mindig. Amióta a lélek szintet lépett. Azóta van fájdalom is. A két nő valószínűleg tudja, érzi ezt. Számos hangszerrel, hangulattal és hatással emeltek eme létezéshez tapadt jelenségnek templomot. Worm Ouroboros. Ahol a szuggesztív billentyűk, gitárok, törzsi dobok és a légies énekhangok mind virágszirmok, amik könnyeznek. Mint ennek az első lemeznek a borítóján. Amit, ha magasztosnak látsz, pazarnak hallasz csak magadat kérdezd. Hogy milyen úton jársz...

Valaki egyszer azt kérdezte a másiktól, hogy meg akar-e halni? Mire az azt mondta nem. De azt nem bánná, ha már halott lenne. Amíg élünk ez még mindig hátra van. Így mondta. Az a másik kérdés, ami a Fistula év végén kidobott lemeze előtt volt nincs meg. A válasz viszont csatak mocsadék. Szakadt és durva. Két lemez egy évben? Ami egy pohár pisába facsarja a tajtékos napokat? Nem úgy volt, hogy ilyen koktélt csak az Eyehategod csinál baszod?