Egy nagyon is remekbeszabott estével ajándékozta meg a rajongóit Tarja Turunen és csapata. Szerény meglátásom szerint már több szempontból sincs értelme azon variálni, hogy milyen volt, vagy nem volt vele a Nightwish, hiszen míg ott kilenc évet töltött el, a szólókarrierjét már jóval több, körülbelül tizenkét éve építi, egyre nagyobb sikerrel. Ráadásul már több anyag jelent meg tőle az utóbbi korszakban, mint azelőtt, így már támaszkodnia sem kell az akkor megjelent dalokra, bőven összeállíthat egy (mint kiderült, nem is akármilyen) műsort az elmúlt bő dekád terméséből is.

Az időjárás nem feltétlen kedvezett a metalarcoknak ezekben a napokban, de remélem, mindenki (f)elcsúszás nélkül elért a Barba Negrába. Tömeg volt bőven, hogy őszinte legyek, még ha nem is volt teltház, sokkal „barátibbnak” hatott, mint a 2015-ös Nightwish félaréna. Mivel ezen az estén volt a turnényitány, senki nem sejthette, hogy milyen lesz a koncert felépítése, úgyhogy abszolút minden pillanat újnak hatott.

De kezdjük az elején! Erre nem fogok ezután külön kitérni, de nagyon szimpatikus volt, hogy a meghirdetett időpontban minden zenekar takkra fent volt és kezdték is a műsort, nem húzták-halasztották a dolgokat, mint sokan, sok helyen, így tényleg akkor és az szólt, aminek kellett, mint ahogy a nagykönyvben meg volt írva.

A sort a lengyel AnVision kezdte. A kétalbumos csapat enyhén progos metalja egész korrekt volt, de azért látszott, hogy ez inkább egyfajta „abszolút szimpatikus családapák örömzenéje” volt még annak ellenére is, hogy minden abszolút remekül ki lett találva. A dalok talán néhol kicsit hosszabbak voltak a kelleténél, de a hangulatra nem lehetett panasz. A hangzás már más. Értem én, hogy első előzenekar, meg nem nagy név, de azért nem kellett volna ennyire maszatosra hagyni az összképet. A gitár és az ének például alig hallatszott (egy rockzenekarnál az meg már milyen, ugye?). Viszont a basszus, dob és billentyűjáték príma volt, öröm volt nézni, hallani, én őket raktam volna be Tarja elé…

…nem úgy, mint a brit Devilfire-t. A britek „faszagyerek metalja” nekem nem adta, hiába volt olyan melldöngetően bika a hangzás, hogy sokan megirigyelhetnék. Az extravagáns kiállású zenekar egy középvonalas, csajozós glam metalt tolt, de a dalok egyáltalán nem voltak (legalábbis számomra) kiemelkedőek, ráadásul az énekes sem az a pacsirta volt, aki miatt érdemes meghallhatni egy zenekart. Nem volt nehéz észrevenni, hogy több tag láthatóan fáradtnak/unottnak tűnt, nem tudom, ez mitől lehetett így a turné legelején (netán valamin sikerült összekapni?), de közelről nézve ez is rányomta a bélyegét a bulira. Nem baj, letudták a nekik (is) kiszabott fél órát, közben szépen megtelt a Barba Negra is, úgyhogy mindenki készülhetett az est fénypontjára, Tarja Turunen színpadra lépésére!

És itt lövöm le a poént magammal kapcsolatban: az énekesnő szóló pályafutását néhány dal kivételével egyáltalán nem követtem eddig, mégis érdekelt, hogy milyen műsorral áll elő a Nightwishből annak idején „túlzott díváskodás” miatt kipenderített pacsirta. Jelentem, ez volt az, amiben az első pozitív csalódás ért, ugyanis Tarja láthatóan jól érezte magát a színpadon, közvetlen volt, reagált a közönség minden egyes mozdulatára, meghatódott, mosolygott, tombolt, átélt, vezényelt, egyszerűen szeretnivaló volt, ahogy végig, a kisebb átöltözéseket leszámítva belakta a deszkákat, díváskodásnak néhány színpadias mozdulatot leszámítva semmi nyoma nem volt!

Gondolom az előző bekezdésben említettek miatt sejthetitek, hogy dallistát nem tudok mondani, de ahogy a kivetítéseket figyeltem (mert igen, az is volt nagy örömömre a szépen koordinált fények mellett), a kislemezdalok az Alissa White-Gluzzal közös nótát leszámítva mind felcsendültek. Természetesen volt egy kisebb Nightwish-korszakos felelevenítés az Ever Dream képében, amely kétségtelenül az egyik legnagyobb ovációt váltotta ki, de nem ez volt az este egyetlen emlékezetes momentuma. A zenekar Tarja a pályafutásának húsz éves évfordulóját egy masszív akusztikus blokkal ünnepelte meg, tökéletes íve volt az egész bulinak, tényleg szinte elrohant az a két óra. Jó, talán negatívumnak fel lehet róni, hogy az elején kásás volt a hangzás, de ezt relatív hamar, 3-4 dalon belül orvosolták, nem befolyásolta az összképet.

Természetesen nem csak az énekesnő tette oda magát a buli alatt. A zenekar tagjai is, persze főleg a gitáros és a basszer is besegítettek a színpadi életbe, már amikor éppen nem a vokálokba szálltak be. A hátul, középen „megbúvó” csellós is rendesen mozgolódott, hozta a showt, az egymásra nézésekből, mosolyokból, egyszerű mozdulatokból lehetett látni, hogy nagyon egyben van a banda, mindenki jól érzi magát és ennél fontosabb igazából nem is kell – valljuk be, manapság már nem minden zenekar ölelgeti, puszilgatja végig egymást a koncert végeztével és ezt nagyon jó volt nézni.

Mindent összegezve Tarja jött, látott és győzött! Sokak kedvenc énekesnője megmutatta, hogy nem kell ahhoz egy világjáró operametal-gépezet tagjának lenni, hogy (el)ismert tagja legyen a rockzenei szakmának, sőt, ez a koncert sokkal megnyerőbb volt a kevesebb számomra ismert dal ellenére is, mint az anyazenekara tavalyelőtti (egyébként más méretben, de hasonlóan zseniális) arénás bulija. Engem megvett kilóra (sőt, ahogy mondtam is, abszolút pozitív mértékben csalódtam), szerintem a közönség is élvezte ezt a pár órát, szóval soha rosszabb esténk ne legyen!

FOTÓK: RÉTI ZSOLT.