Április 18-án megnyitja kapuit a Barba Negra Track és nem más veszi egyből uralma alá, mint a Parkway Drive és a Darkest Hour. Mondhatjuk, hogy ezzel kezdetét veszi a szabadtéri élet. Ebből az okból kifolyólag úgy gondoltuk, hogy megosztjuk a gondolatainkat az új Darkest Hour anyaggal kapcsolatban. Klikk és olvasol!
Sosem voltam egy hatalmas Darkest Hour fanatikus, ezt már az elején le kell szögeznem, így eléggé objektíven tudok a zenekarhoz állni. Persze, engem is elkapott a The Human Romance idején az a dallamosabb vonal, amit a srácok akkor tájt toltak, ezáltal a Deliver Us és a régebbi anyagok is terítékre kerültek az évek alatt, de mégsem lettem egy elvakult, minden koncerten ott lévő arc.
Egy dolgot itt az elején meg kell jegyezni, hangzásban a zenekar, egyszerűen nem tudja alulmúlni magát. Amit a stoner és egyéb műfajoknál utálok hangzás tekintetében az a DH-nak igenis jól áll, sőt mondhatni eltalálták azt a tökéletes hangot, ami kellően stúdiós, de még nincs agyon triggerezve a halálra. Plusz, ami nem változott az évek alatt az John hangja. Még mindig kibaszott jól tud ordítani. Ebben a műfajban talán ő a favoritom. A mély öblös, bélből jövőtől az agresszív, de testes hörgésig mindent nagyon szépen hoz, érezni, hogy nem erőlködik, hanem tehermentesen tör elő belőle ez a hang.
Na, és milyen a Godless Prophets & the Migrant Flora? Visszahozza a kétezer tizenegyes The Human Romance dallamosabb világát egy jó adag darával megspékelve. Ha arra az albumra azt mondtad hogy az neked túl könnyed, akkor az új biztos, hogy befog találni, hiszen nincs hiány atomgyors riffekben és a kétlábdobban sem. Az első dal amit meghallgattam, kíváncsiságból pedig nem szoktam ilyet, az a Enter Oblivion volt. Valamiért ez a dal már a címe miatt is vonzott magához és halkan megjegyzem, hogy talán a Godless Prophets & the Migrant Flora egyik legjobb szerzeményéről beszélünk. Ez egy relatíve lassabb dal, ami végig fenntartja az érdeklődésed a sejtelmes, baljós bontogatós gitár témákkal, a közepén pedig a duplázó hangját egyszerűen imádom. Eltalálták a srácok nagyon, de, ha nem éreznéd ezt a baljós hangulatot a közepén egy jó kis tamos kiállással még rá pakolnak egy lapáttal.
A nyitó Knife In The Safe Room pedig a másik nagy kedvenc, ami az őrült gyors tempójával tökéletesen leszedi a fejedet. A dal közepén lévő váltástól meg azt hinnéd, hogy egy új dal kezdődik, de nem. Ráadásul talán ebben van az egyik legbetegebb, gitárhősök korát idéző szóló is megkreálva. Amit észrevettem és nekem nem feltétlen tetszik, hogy a srácok a pengetővel előszeretettel reszelnek a dalokban, ami egyszer-kétszer még el is megy, de egy idő után eléggé idegesítővé tud válni. Alapjáraton azonban a zenekarnak sikerült kilépni egy olyan baljós árnyékból, amit önismétlésnek hívunk. Erre az albumra a karrierjük során büszkék lehetnek, azonban az tény, hogy a kétezer tizenegyes népszerűségük közelében sem lesznek majd. Valahogy tipikusan az a zenekar nálam a Darkest Hour, ami már nem underground, de mainstreamnek meg korántsem nevezném. Talán még egyszer kilépnek önmaguk árnyékából, azonban erre még pár évet, a következő anyagig várni kell. Azonban a kétezer tizenhetes év abszolút nem okoz csalódást nekünk, és tűkön ülve várjuk az április 18-át, amikor is élőben is megfogjuk nézni a srácokat! Béke, Szeretet, Metal
4/5