Nem tudom, hogy emberünk nélkül mekkora figyelmet kapna ez a banda, de vele, vagyis Frankenstein punk rock alteregójával, tehát Doyle úrral a színpadon, mindenképpen történelmi eseményszámba ment a Dürer Kertben a szerda este. Ő ugyanis cirka harminchét évvel ezelőtt szált be a The Misfits nevű bandába - drága jó testvére invitálására - hogy aztán olyan slágereket küldjenek fel el együtt, amik minimalizált rajongási fokozatokon is képesek annak a bizonyos koponyának az elterjedését máig maximumon katalizálni. Azt pedig látnoki képességek nélkül is előre lehetett vetíteni, hogy ahogy a Doyle projekt arculata összesimul a legendás bandáéval, úgy a Misfits dalok is ékelődnek majd szépen az Abominator lemez nótái közé.

Az esemény pedig a középső mérettel bíró termet kapta meg a Dürerben, amiről később kiderült, teljesen jól mérték fel a szervezők az este emberszámban mérhető nagyságát. Bár az egyszerűen Doyle névre keresztelt banda arculatában is hasonló és tudatosan használja is a Misfits nevet, akkora figyelmet viszont már mégsem kap. Ami egyébként érdekes is, hiszen az este vendéglétszáma valóban nem fedte az itthon közlekedő Misfits logók számát. Másrészről meg a tény az, hogy azért ez valóban nem a Misfits. Még távolról sem. Szóval ez azért valószínűleg a legtöbbek szemében kotta. Vagyis hakni.

A kezdés azonban a bandát a turnén végig kísérő Holywood Groupies zenekaré volt. Akik jól beszélő bandanevet választottak szerintem simán. Ugyanis nyilvánvalóan csajozós nótáik előadásmódjában is volt valami bájosan nőies és persze tajtékos magamutogatás. Ami a kendők mögött burjánzó hajtömegek fénykorát és a letaposott western csizmák alkonyát egyszerre idézte meg. Poros és kócos rock and roll muzsikával, ami egyébként teljesen jól szólt. Mondhatni úgy, mint valami himnusz egy vödör sörhöz.

A lényeg pedig végül fél tízkor jött el. Amikor Wolfgang toronymagas legendaként hozta már a színpadon is Misfits szerű önmagát. Belecsapva a három éve megjelent Abominator album címadó dalába. Ami egy sokkal inkább metál darab, mint amit előtte ikonunk bármikor is csinált. Azonban mivel szerintem középszerű és nagyon szűk körben ismert csak, nagyot nyitónótaként nem tudott robbanni. Ahogy a következő Doyle szerzemény sem. Bár az simán kiderült, hogy az énekes Axel Story hangja nagyon penge formában van. Az áttörésnél, amit az első Misfits feldolgozás jelentett, pedig ki is derült, hogy Doyle jobb embert nem is választhatott arra, hogy ezeket a dalokat elnyomja. Így tehát a felcsendülő Where Eagles Dare már fixálta, hogy habár mindannyian kicsit az elveszett ereklyék fosztogatói lettünk ezen a bulin, már biztos, hogy nem csak a smink fog minket feldobni. A jellegzetes gitárjátéka és klasszikus mozdulatsorai mellett nagyon jól szólaltak meg ezek a dalok.

Amik között még három saját szám hangzott el, teljesen elkülönülve amúgy a feldolgozásoktól. Ezek ugyanis inkább szőrös tökű kocsma metál számok voltak. Illetve jöttek sorban a Misfits feldolgozások, amik főleg a korai anyagok klasszikusait hozták, de néhol megjelent a kilencvenes évek időszaka is. Csak úgy mint az utolsó lemez egyik pár éves nótája a Land of the Dead. A csúcspontok viszont mégis a Last Caress, számomra a Skulls és persze a közönség kedvenc Die, Die My Darling voltak. Amiket farkasember Alex zseniálisan énekelt tekintélybarkója mögül el. Mindezekért és azért, hogy az a bizonyos középső tincs az arcunkba lógjon kicsit közelebbről, mint egy régi Misfits videónál, pedig simán megérte ez az este. Ami nekem abszolút nem volt csapda. Pont olyan volt, mint amilyennek vártam. Egyedül állapot megőrző képessége döbbentett meg ikonunknak, aki tényleg látszik első blikkre is olyan beton tagnak, hogy még vagy száz évig elsminkelget majd, mert kripták ide, halottak oda, ezek az izomrostok nem mostanában fognak elsorvadni.

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.