Van az a jó, amelyből sosem árt meg a sok! A tavaly látott két olaszországi koncert után bíztam benne, hogy idővel hozzánk, vagy legalább a környékünkre szintén eljut jelenlegi produkciójával az énekesként és színpadi emberként egyaránt fenomenális Jeff Scott Soto. A vége az lett, hogy páran nem bírtuk kivárni a pesti fellépés napját, és még előtte Pozsonyba is kiugrottunk a SOTO kedvéért. A határtalan lelkesedésen túl az is közrejátszott a döntésben, hogy így végre valóban egy ilyen kaliberű előadóhoz méltó helyen láthattuk ismét Jeffet és társait. Más kérdés, hogy a Randalban is (finoman fogalmazva) mérsékelt érdeklődés mellett zajlott a buli, viszont a mester mindkét alkalommal a maximumot hozta ki az adott helyzetből. Önmagában véve az sem kis szó, hogy ezúttal egyik estét sem árnyékolták be a múltkoriakhoz hasonló szervezési malőrök!..

A MarysCreek leginkább azt példázza, hogy nem mind arany, ami fénylik, azaz olyan zenei nagyhatalomnak számító területről is kikerülhetnek középszerű bandák, mint Svédország. Kezdeném azzal, hogy több mint tíz esztendőnyi aktív ténykedés után igazán adhatnának a színpadi megjelenésre. Súlyos, modern hangzású hard rockjuk – amely éppenséggel a főbanda irányvonalától sem áll távol – profi módon gördült ki a kezük alól, emlékezetes dalokat azonban nem sikerült felfedeznem, szóval az érett hangszerkezelés nem minden. A némileg eklektikusabb Vanadine-hoz a tavalyi turnén már volt szerencsém. Az ott tapasztaltakhoz képest a ritmusok most jobban megteltek élettel. Talán a rendszeres koncertezés kezdi meghozni az eredményét, és azáltal fejlődött Andy dobjátéka. Az új gitáros, Remo muzsikusként hallhatóan jól beilleszkedett a csapatba, ellenben fazon szempontjából eléggé kilóg a többiek közül. Rögtön elsőre ilyen benyomást tett rám a kötött sapkájával, utána meg már egyenesen azt kívántam, bárcsak nálunk is abban lépett volna fel… A nótáktól (ideértve a frisset is) továbbra sem dobja el az agyát az ember, de azért tisztességes teljesítményt nyújtottak a svájciak.

Akinek átlagosan évente egyszer alkalma nyílik Jeff Scott Soto-t – bármilyen elnevezésű, bármilyen stílusban mozgó formációval – látni, annak sokadszorra már ő sem feltétlenül tud újat „mondani”, ám ettől elvonatkoztatva ismét remekül szórakoztunk. Ha aktuálisan a SOTO márkajelzést használva járja a világot, az annak szól, hogy most éppen a keményebb, metalosabb énjét, vagyis az Inside The Vertigo és Divak albumok anyagát tolja előtérbe. (Ezzel illett volna tisztában lenniük a pozsonyi promotereknek is, akik félrevezető módon az énekes teljes nevével hirdették az eseményt!) Ez képezi a program törzsanyagát, itt-ott némi extrával megtűzdelve: 21st Century - Colour My XTC összegyúrva, Livin’ The Life, valamint az eddig nem játszott Michael Jackson feldolgozás, a Give In To Me. Utóbbiban is legfeljebb a torzított gitárok dominanciája jelentett lényegi eltérést az eredetihez képest, de megint csak beigazolódott, hogy nincs olyan, amit ne tudna a saját képére formálva, élvezetesen eldalolni hősünk…

…Aki, mondanom sem kell, megint csúcsformát mutatott. Még ha nem is lehet mindenkinek ínyére a Freakshow, a Weight Of The World vagy a Wrath karcosabb, ridegebb világa, Soto élőben ezeket is abszolút szerethetően, a rá jellemző kirobbanó frontemberi aktivitással „adja el”. Az elmélkedős When I’m Oldernek ráadásul családi tragédiája adott külön aktualitást. A technika (nevezetesen az el-elnémuló mikrofon) nálunk olykor kifogott rajta, ő azonban ezen sem akadt fenn.

A főműsor végére persze csupa olyan klasszikus került, amelyekről ő maga is tudja, hogy a közönség zöme a legjobban ezeket várja. A Tears In The Sky-t JSS szerint anno a Talisman sem sűrűn nyomta, mert nem egy könnyű darab, az I’ll Be Waiting pedig a nagyérdemű megénekeltetésén kívül a Jeffet hosszú évek óta hűségesen kísérő zenészeknek is lehetőséget biztosított, hogy önállóan megmutassák, mit tudnak. BJ példának okáért a gitározás mellett énekelni – itt amúgy mindenkinek kitűnő hangja van –, a kigyúrt David Z meg a basszusszólója alatt kalapot húzott a fejére, és a Billie Jeanből is elpengetett egy kis dallamfoszlányt. Ami azt illeti, Jorge Salán ennyi idő után felválthatta volna a Risket valamelyik másik szerzeményével, a Malmsteen-blokk viszont amennyire elhagyhatatlan, annyira megunhatatlan. Azok a régi magasak is szépen kiszaladtak Sotoból. Az Edu Cominato dobos rövid magánszámával felvezetett ráadásra (Stand Up, mi más?) Pozsonyban az előzenekarok tagsága jött fel újból a deszkákra vokálozni, Pesten pedig a Trans-Siberian Orchestra soraiból ismert Dino Jelusic osztozott a sorokon Jeffel.

Csak ismételni tudom, amit az előző alkalmak bármelyike kapcsán megfogalmaztam: fergeteges buliban volt részem mindkét este. Nyilván 99%-ban Soto-ról, az ő magával ragadó énekéről és előadásmódjáról, na meg villámló élceiről szól itt a történet; ezeknek köszönhető, hogy az egyébként nem kimondottan derűs hangulatú SOTO nóták is pozitív töltetet kapnak élőben. A mögötte felvonuló hangszeres szekció a fennmaradó 1%-ot teszi hozzá a show-hoz, de ez sem akármilyen kiváltság és érdem. JSS természetesen nekik is kifejezte háláját, akárcsak a két vendégbandának, a teljes turnéstábnak, és mindenkinek, aki bármennyit is hozzátett ahhoz, hogy a koncertek megvalósuljanak. Ha mást nem is, legalább annyit, hogy eljött, énekelt, tapsolt, és esetleg a merchpultnál is bevásárolt. Úgyhogy továbbra is lehet ihletet és motivációt meríteni az adottságaiból és a kisugárzásából, meg persze tanulni a hozzáállásából.

FOTÓK: TÖRÖK HAJNI