Ahova sajnos nem sikerült időben érkeznem, ami most valóban szarvas hibának bizonyult, hiszen korai kezdéssel ugyan, de hazai oldalról az Igor zenekar lett a fennemlített négyes vendége. Akik amellett, hogy rendkívül szórakoztatóak, zeneileg is rendkívül felkészültek. Ami annyit tesz, hogy leginkább mocsok súlyosak. Épp ezért látatlanban is le merem írni, hogy faszán tolták. Ha nem így volt, kérlek írjátok meg a szerkesztőségi címre, de nagyon meglepődnék.

Őket a német High Fighter követte, akik csak később jöttek volna, de cseréltek a brit Hark csapatával, így hét óra után nem sokkal már betöltötte a terem minden szegletét a klasszikus doom. Az öt tagú csapat ugyanis abszolút hagyományőrző vizeken evezett, ami zeneiségüket illeti. A Trouble és még ezer más csapat által már milliószor elnyomott témákat képesek voltak precizitásukkal és lendületükkel újra fűszerezni, amihez a női ének még hozzátett egy picit. Mona Miluski énekesnő csikkzsebből hozta a stílus lényegét és néhány sávot tévesztett, gerjedő tranzisztor hangimitációt leszámítva, simán hozta a zeneileg tökéletes bulit. A korai időpont ellenére szinte már tömött teremnek egyébként.

Aztán jött az angol Hark. Akik olyanok lehetnek hazai pályán, mint amilyen nekünk itthon a Stereochrist. Vagyis ékszerdobozok egy vándor univerzumból. Ahonnan olyan dalok kerülnek elő, amiket egy jó időre biztos magaddal akarsz vinni. Emellett pedig a zeneiség szintjén is rokonságban áll a két banda. Jól arányítva ezt az alapvetően stoner/doom megközelítést az extra dallam gazdag hozzáállással. Meg a szívvel, ami jól látszott, hogy hajtja az egészet. Ennek köszönhetően pedig élt a számokkal együtt a banda, ami közhelyesen hangozhat, de kiemelendő, mert nem mindig érzed ezt százötven százalékon. Itt pedig így volt érezhető.

A sorból zeneileg leginkább kilógó német Downfall Of Gaia pedig profizmusán túl épp ezért esett nagyon jól. Mert egy merőben más stílussal ékelődött az est többi bandája közé. Ami leginkább az epikus black metal és a dallamos crust keresztezésének tekinthető. Ez pedig bár milyen groteszk is a kifejezés, mindig üdvözítő. Mint az az ötlet is, hogy elkísérjenek egy olyan másban utazó bandát, mint például a Conan. A majdnem teleház közönségképet pedig meg is érdemelték a Dürer kistermében simám. Ahol nem meglepően szerintem mondjuk többet csak értük jöttek. Piszok jól hozták a sötét ünnepély hangulatát. Ahol külön köszönet jár a keverősnek, a műfüstnek és a dobosnak, akik egyaránt emelték a produkció értékét. Emberünk olyan szólót produkált ugyanis az utolsó előtti számban, hogy azt hittem se ő, se a cucc nem éli túl. Mondjuk az ezt az intermezzót megelőző blastbeat-ek se voltak halványak. A hat szám nagyjából felét adták ki az utolsó, Athropy című album dalai, illetve három régit játszottak még el.

Ezután pedig, úgy tíz után valamennyivel érkezett a színpadra a Conan. A klasszikus trió felállású csapat pedig elhelyezte a színpadon a legnehezebb súlyt. Ami kezdésnek a Throne Of Fire volt azt hiszem. Tökéletes hangzással. Ez egyből kiderült. Ahogy a basszus belerezonált a tele terem arcába. Miközben Jon Davis énekes gitáros, felfektette pocakjára Matt Pike stílusban maga elé tartott gitárját. Ami úgy morzsolta a riffeket, mint törődött kéz a rózsafüzért. Ezt pedig nagyon jól alapozta az improvizatívnak tűnő dobos, és a basszusgitár felső két húrjának összjátéka. A monoton témák pedig érkeztek sorban. Gravity Chasm, Revengeance és társai. Ahol még heveny küzdelem is kialakult a közönség középpontját képező Tankard pólós monstrum körül. Akihez és akitől röpültek a madárcsontú és hínárhajú kisebb rockerek. Ennél azonban érdekesebb volt azt látni, hogy a teremben míg a korábbi zenekaroknál egyre többen, itt egyre kevesebben lettek. Talán voltak akik csak bekóboroltak, mert hogy másnap szabadnap, és a basszusgitáros Chris barbár vokáljai, illetve a kíméletlen monotonitás, már túlságosan megőrölte a lelküket. Ami ebben a műfajban, ha így volt abszolút pozitív visszajelzés lehet, erre a remek koncertre. Amit a Foehammer fejezett be, ha jól emlékszem. Ez azonban csak a kezdet volt, ami a Tukker Booking tavaszt illeti, hiszen más-más stílusokban, a The Arson Project, az Alaric és a Pinkish Black, illetve a The Body hasonlóan jó bulikat ígér még a Dürerben.