Három hatost szopó angyalok. Az üdvözülés igaz rombolás. Engedelmesség. Örömökkel kikövezett szennyvízcsatorna. Jézus vírus. Hamis valaki, igazi senki. A hatodik kipusztulás. Gyűlölet tenyészti a szenvedést. Paradox megtestesülés és káosz. Az őrjöngés inkarnációjának újjászületése. Árnyékszemélyiségem szemein keresztül. Nyilvánvaló tömeges temető. Avagy három eddig megjelent Lock Up stúdiólemez szószikékkel kivágott szelvényekben. A hat év után megújuló felállásban most egy negyedik albummal is jelentkező négyes pedig ezúttal sem néz kevésbé gonosz műsort, mint mondjuk a szent inkvizíció évszázadokon átívelő válogatott bűnei.
Történetünk főhőse pedig basszusgitárosunk, akivel a ködös brit sziget legextrémebb underground zenéi mondhatni együtt serdültek. Akkor még hibátlan hajszerkezete olyan formát öltött, mint egy csillagromboló parancsnoki hídján viseletes birodalmi buksira gyógyult pléhsisak. Mégis a legnagyobb lázadók egyike lett egy grindcore galaxisban. Ő Shane Embury. Aki köré szerveződött anno ez a zenekar és akinek napjainkra tizenkét zenekaros életműve és sérója is olyan lett már, mint egy bombatölcsér. Mellette a másik mezítláb és durván velőből tolja, mint egy előember. Ez az elemi ösztön azonban rohadtul nem sexi. Inkább valami összegyűrt szar. Mint a csavargóforma leharcolt dohányrágó kalapja. Amerikában azonban csak egy cowboy sikíthatja át a húsdarálón a brutális igazságot. Azaz Kevin Sharp.
A korábbi frontember Tompa Lindberg az At The Gates újraélesztése után ugyanis távozott a Lock Up soraiból. Pedig az utolsó sorlemezük még simán fel tudta tolni és őrölni az intenzitást az előző anyagokhoz képest is. Amiben a mikrofonnal mozgó svédnek azért jócskán volt szerepe. Ezért sem lehetett könnyű a frontembercsere. Ez a változás azonban mégis gusztusosra sikerült. Mert ahogy azok az idézetektől nedves, kedves tömegek rebegik: Minden végzetben ott lakik egy újabb kezdet. Kevin Sharp érkezésével pedig egy második Brutal Truth / Napalm Death tengelyen - az első épp kettőjükkel a Venomous Concept volt ugye - simán lehetséges még pár precíz bemetszés, amely a megfelelő helyen roncsolja az agyat. Akár csak a lobotómia. Ami szintén valaminek a vége és aztán egy új élet kezdete.
Ezen az új Demonization című lemezen viszont nem a Brutal Truth frontember hangja az első differencia a korábbi korongokhoz képest, ami állon pattintott már a nyitótételben. Hanem a szintén veterán Nicholas Barker dobjainak hangzása. Hibátlan játékának sorozatai ugyanis olyan hangzást hoznak időnként, ami nekem elsőre valami állva doboló giccs metál villongáshoz igazított cuccnak hatott. Mondjuk tény, hogy én ritka maradi vagyok a dobok terén és simán magasabbra húzom a szemöldököm, mint Salvador Dali, ha az ilyen zenéknél a bőrökön az ütő nem úgy kopog egyből, ahogy egy rohadt ácskalapács. A kísérletező igény azonban nyilvánvaló és respektált lehet egy olyan bandánál, amely tagjai a Lock Up zenéjében keveredő death / grind stílusok minden sarkát ezerszer húzták már bőven a szögleten túlra is. Ez pedig abszolút lehet még Barker sajátja, amit beletenni tudott, hiszen több olyan bandát is erősített, ahol a modernebb hangzásvilág tette combosabbá a zenét.
Mielőtt azonban kitérnék arra, milyenné gyalázta az állattá változó Kevin ezt az albumot, előtte muszáj megemlíteni a gitártémákat. Az elhunyt Jesse Pintado pótlása az első két lemez után ugyanis szintén nem lehetett egyszerű. Mégis a helyére érkező Anton Reisenegger játékával lett felülmúlhatatlan a Lock Up. Amit emléket nem sértve csak halkan mondunk persze. Pedig azért ez nagyon érdekes, mert az új gitáros a Criminal révén már rég nem ismeretlen arc, mégis meggyőződésem, hogy saját korábbi bandájának soha nem rakott ilyen disznó témákat össze, mint az előző és az aktuális Lock Up albumon. Aminek ezáltal vegytiszta grindcore neurózis majdnem minden tétele. Első nyolc percével - Blood And Emptiness, The Decay Within The Abyss, Locust - úgy rágja át magát rajtam, mint egy ideggyenge, veszett hímpávián. Majd alattomos gépzajjal megérkezett a címadó dal, ami visszafojtott feszültséggel teli rideg középtempó, lezúduló dobok és egy elhatalmasodó kórusrefrén összessége. Valóban megkoronázva a civilizációs mételyt. Hidegrázással. Meg Kevin Sharp hangjával. Ami valóban hibátlanul harcolja át a sikító szövegeket a gyötrelmesen gyors darálón. A több death metal hatást felvonultató számokban - Instruments Of Armageddon, Foul From The Pure - és a színtiszta őrlőkben, mint a Sunk és a Mind Fight egyaránt. Amikben egyébként az alkalmazott torzító és a keverés miatt is - ami az éneket illeti - gyógyíthatatlanul erős lett így a Brutal Truth betegség. (A gitárhangzás is ráerősít erre a tényre.) Ezt pedig, ha korábban te is úgy használtad, mint a drogot, akkor csak örömhír, hiszen itt az újabb adagunk ami végre megöli az elvonást. Ezen a paranoid stimuláns anyagon, ami csak egy halvány félcsillaggal kaphat kevesebb majd az értékelésben, mint az előző Necropolis Transparent. Csak nagyon kicsit halványabbal, de tényleg.
Sivárságot építő. Kiüresedett. Osonó fertőzés, ami a sötétség maga. Démonizálás. Avagy a frissen megjelent Lock Up lemez szószikékkel kivágott szelvényekben. Egy lehetséges képről, amiben a csonkig égett világ fölé még monstrumként emelkedik a diktátorfészek. Aminek a legfelső szintjén gázálarcban dugja merev péniszét a dunsztos üvegbe az egyik utolsó vezér, amiben dühös darazsak tucatja dong, akik csípéseikkel a fájdalom legvégső katarzisát hozzák el, ami nem más, mint azt a kis üveget ezután kéjesen telespriccelő jövőnk.
