A Vintage Trouble egy igen üde színfoltja az amerikai rock életnek. Adva van egy kvartett, amelyik olyan zenekaroknak melegítette elő a színpadot az elmúlt években, mint a The Who, Bon Jovi, Brian May, vagy az AC/DC, és az előmelegítés szó szerint is érthető, merthogy egy nyers rythm & blues, ős rock n’ rollba ágyazott energia bombáról beszélhetünk az esetükben. Június 30-án az A38-on bugiztatják majd meg a táncos lábú érdeklődőket. Ennek apropóján pedig telefonos interjút adott nekünk a zenekar dobosa, Richard Danielson.
RockStation: Először is, tudnál mesélni arról, hogy alakult a zenekar?
Richard Danielson: Mi mindannyian Los Angelesben lakunk, Ty Taylor (ének) és Nalle Colt (gitár) már korábban játszottak együtt, ismerték Rick Barriot (basszusgitár), és engem, Richard Danielsont (dob). Amikor mindannyiunk időbeosztása megengedte, elkezdtünk összejárni és együtt zenélni. Amikor elkezdtük csinálni, azt leginkább a saját kedvünkért kezdtük el, szívből. Nem erőltettük, hogy zenekar legyünk, mi csak olyan zenét akartunk játszani, amilyet azóta is játszunk. Régi soul, rythm & blues, korai rock & roll, lecsupaszítva, nyersen amennyire csak lehet. Amikor először zenéltünk együtt nagyon meg volt benne a kémia, hogy azóta sem bírjuk abba hagyni (haha). Nem beszélünk irányvonalakról, meg arról, hogy mit kéne csinálnunk, csak alig várjuk, hogy összeverődjük holnap, meg az után, meg az után.
RS:A stílusválasztás hogy zajlott nálatok. A rythm & blues, soul, rock n roll vonal ösztönösen jött?
RD: Igen, tudod mi mind imádjuk a kései 50-es, 60-as évek zenéjét. Amikor a zene még mindig alakulófélben volt, a rock n’ roll még mindig régi rythm & blues volt, ami meg régi soul volt, ami meg régi gospel volt, szóval az egy nagyon színtiszta időszak volt. A jazz még élt és virult, a rock n’ roll pedig leegyszerűsítette azt. Ez egy csodás korszaka volt a zenének. Mi imádjuk az olyan zenészeket, mint Chuck Berry, Little Richard, vagy a régi motown zenéket, mindent ami jó, régi vonalas rock n’ roll. Zenekarként ehez vonzódunk igazán.
RS: Korábban említetted, hogy los angeles-i a zenekar. Viszont, ha jól tudom éltetek Londonban is.
RD: Sok időt töltöttünk Londonban. Amikor elkezdtük a zenekart megkérdeztük egymást, hogy mit kezdjünk ezzel, és arra jutottunk, hogy el kéne vinni ezt az Egyesült Királyságba. Egy csomó zenekar, akikre hősként tekintünk, ment oda, vagy jött onnan az USA-ba. Úgy éreztük, hogy az Egyesült Királyságban fogják érteni, amit csinálunk. És igazunk lett! Amikor az első koncertünket adtuk, azonnal nagy durranás lett, mi lettünk a negyedik leggyakrabban tweetelt téma a koncert után. A kiskocsmás koncertek helyett, pedig Brian May, vagy Bon Jovi előtt játszottunk stadionokban. Ez abban a három hónapban történt, amíg ott voltunk. Nem költöztünk Londonba, de sok időt töltöttünk ott, és tényleg a második otthonunknak tekintjük.
RS: Olyan zenekarokkal játszottatok, turnéztatok együtt, mint a The Who, az AC/DC vagy Bon Jovi. Milyen érzés volt velük zenélni, elő zenekarnak lenni előttük?
RD: Megdöbbentő, kicsit félelmetes, ösztönöz arra, hogy a legjobbat nyújtsd. Szerencsénk volt, hogy ezekkel a zenekarokkal játszhattunk együtt, mert nagyszerű személyiségek, akiktől sokat tanulhattunk, hogyan kezeljük az embereket, hogyan beszéljünk velük. A The Who elképesztő volt. 51 koncertünk volt velük a világ minden pontján. Az AC/DC szintén, a szárnyuk alá vettek minket, és világkörüli turnéra vittek minket. Bon Jovi is nagylelkű volt hozzánk, vagy mondhatnám Lenny Kravitz-et is. Olyan sokféle remek zenésszel játszottunk együtt, de az ő zenéik is a korai rock n’ rollban gyökereznek, és minden zene abból jön. Az emberek pedig észre veszik ezt. Még ha nem is tudják mi a stílus neve, akkor is felismerik. Van ebben időtlenség, mert mi a nagyon korai soul, rythm & bluest képviseljük. Sokan gondolják, hogy már nincsenek ilyen bandák, de csak ki kell nyitni a fülüket, és megtalálni őket. Jó látni az AC/DC-t például, hogy amellett, hogy sikeresek ennyi embert mozgatnak meg az old school rock n’ rollal.
RS: Egy AC/DC-nek vagy egy Bon Jovi-nak eléggé elüthet a közönsége. Hogyan álltak hozzá a ti zenétekhez a különböző zenekarok rajongói.
RD: Rendkívül szerencsésnek tartjuk magunkat, mert a közönség mindig nagyon jó volt hozzánk. Például a The Who bevallottan egy kimaxolt rythm & blues zenekar, magukra is így szoktak utalni. A közönségük pedig érezte, hogy mi is ezt képviseljük, és tárt karokkal fogadták a zenénket. Az AC/DC-nél szintén. Lehetett hallani zenekarokról, akiket lefütyültek a színpadról, és elég hálátlan előttük kezdeni. De remekül éreztük magunkat, sok rajongót szereztünk azon a turnén, főleg azért, mert az emberek látták, hogy nincs olyan nagy eltérés a két zenekar közt. Ugyanonnan merítünk. Lenny Kravitz vagy a Rolling Stones előtt is ugyanígy éreztük. Ha ezekre a zenekarokra elmegy valaki, azért sejthető, hogy nem fogja utálni a Vintage Troublet, mert szívvel játsszuk, amit szeretünk.
RS: Most májusban főzenekarként jöttök majd Európába. Ez lesz itt az első alkalom, hogy saját bulijaitok lesznek?
RD: Nem nem. Voltunk már főzenekarként az egész világban, Európában is, sima koncerteken és fesztiválokon is. Amikor pl. a The Who-val turnéztunk, volt, hogy 8kor velük volt koncert, 11kor pedig egy saját bulin voltunk főzenekar egy másik helyen. De elég változatos, hogy hol lépünk fel, és hogy ki előtt játszunk. Elő zenekarként, főzenekarként, vagy fesztiválon, néha ezek keverékeként.
RS: A mostani turnéra hogyan készültök? Van valami különleges dolog, ami változott a kezdetekhez képest?
RD: Ez egy jó kérdés. Lesz pár új dal, amit most fogunk bemutatni. Ami mindig nagyon izgalmas. De nem szoktunk túl sokat készülődni, csak megyünk, hogy őszintén, szívvel azt csinálhassuk, amit szeretünk, és bevonjuk közben a közönséget. 
RS: És te hogy jellemeznéd a Vintage Trouble rajongókat?
RD: Azt mondanám, hogy igazi zeneszerető, koncertre járó emberek. Például a fesztiválokra azért jönnek az emberek, mert zenét akarnak hallgatni és bulizni. A Vintage Trouble fanok inkább ismerik a zenét, és szeretik a zenét. Jó fülük és még annál is nagyobb szívük van, és emiatt jó a szellemiségük is. Nagyon lelkes, és szeretetre méltó emberek jönnek a koncertjeinkre.
RS: Mesélnél egy kicsit a „troublemakers-ről”?
RD: A troublemakers egy rajongói csoport, de inkább mondanám őket barátoknak. Ami a nagyszerű bennük, hogy egy nagyobb dolog, mint mi magunk. Ők nevezték el magukat így, és egy világméretű közösség, és tényleg egy igazi közösség. Együtt jönnek koncertre, előtte együtt lógnak, utána együtt buliznak, és az egész világról meghívnak embereket, más ország troublemakerjeit. Japánban, Angliában, Európában is jelen vannak, ha más országból jössz alvóhelyet biztosítanak, útbaigazítanak, hogy milyen vonattal kell menned. A közösség önmagát szervezi, és bárki szabadon csatlakozhat hozzájuk. Nincs korhatár, ez egy nagyon nyitott, őszinte és szerető zenei közösség, mindenféle művészekkel, minden féle korosztályból. A legkülönlegesebb dolog bennük, ahogy egymással törődnek. Szóval csak ajánlani tudom, hogy facebookon, twitteren keressen rá egy környékbeli csoportjukra, vagy kezdj el velük dumálgatni, mert nagyszerű új barátságot lehet kötni.
RS: Utolsó kérdésként: mit üzensz a magyar rajongóknak, akik megnéznék a Vintage Trouble-t június 10-én?
RD: Azt ajánlom, hogy gyertek el, igyatok pár pohár bort a koncert előtt. Szeretnénk, hogy táncoljatok, kiabáljatok, daloljatok, hogy új érzéseket fedezzetek fel, és kilépjetek a testetekből, és engedjétek, hogy a zene elrepítsen titeket, hogy jól érezzétek magatokat a barátaiddal, a barátnőiddel. Mi nem csak azért megyünk, hogy koncertet adjunk, hanem hogy összhang legyen köztünk és a közönség között. Hogy együtt bulizzunk egy jót. A zene és a közösség nagyszerű dolog, és emberek nélkül ezt nem is tudnánk csinálni. És várjuk, hogy gyertek, és a részesei legyetek az egésznek.
