A Korn, ahogy a tavalyi The Serenity Of Suffering album recenziójában is írtam, különleges szerepet játszik piciny életemben, hiszen ők voltak az egyik kapuzenekarom a metal felé. Azóta kisebb-nagyobb lelkesedéssel (kisebb: a Head kilépése utáni kísérletezések idején, nagyobb: Head visszatérése óta) követem őket, mégis furcsa módon egyszer sem sikerült elcsípnem őket élőben, holott már körülbelül tizenöt éve napirenden volt. Most végre eljött ez a pillanat is!
Az, hogy Bécsig kellett emiatt utazni, már legyen az én gondom, szívem szerint kivártam volna egy magyar bulit, ami nem fesztiválfellépés, de lehet, hogy hamarabb fog piros hó esni, minthogy megvalósuljon ez a vágyálmom. Mivel a SOS album tényleg nagyon tetszett, sőt, a klasszikus éra óta a legjobb albumnak tartom, így a csillagok szerencsés együttállásának köszönhetően beruháztam a bulira, ami kicsit felemás érzéseket keltett bennem.
Kezdjük ott, hogy a menedzsment valamit elszúrt, így az eredetileg Headdel tervezett interjút végül Ray Luzier dobossal sikerült akceptálni (hamarosan olvashatjátok is), ami persze szintén nagy megtiszteltetés, de nem úgy készültem, ráadásul Ray, akármennyire is jó interjúalany, szerethető ember, jó dobos, mégiscsak egy "eredeti" taggal jobb lett volna lenyomatni a kérdéseket. Na, egye fene, így is szerencsésnek érezhetem magam, de érezhetően nem kicsit fel volt b*szva utána az agyam (melyhez Raynek semmi köze, abszolút szerethető fazon). Az interjú után, mire kiértem a küzdőtérre, a Hellyeah már javában nyomatta. Nagyjából tisztában vagyok az urak muzsikájával, tudom is, hogy nem az én stílusom, de azért Vinnie Paul! Szóval, értitek. Hiába a dobmágus egyedi aurája, a hangosítás olyan retek volt, hogy pár dal után inkább elmentem sört vadászni. Ez nem a zenekarnak szólt, a fent említett okokból kicsit le kellett eresztenem az agyamat, amire a dobozszerű gitárhangzás és a tompa ének is rátett egy lapáttal - mint kiderült, nem csak a Hellyeahnek volt ilyen "szerencsés" hangosítása az este folyamán...
...pont ugyanígy járt a helyiek számára kicsit közelebbi, német származású Heaven Shall Burn. A modern zúzdametalos ötös zenéjét már eggyel jobban ismerem, de azért őket sem hallgatom ronggyá, konkrétan csak a bulin is elhangzott Endzeitot kagylóztam annak idején többször. Ha nem lett volna (sajnos) ugyanolyan retek a hangzás, biztos jobban bejött volna, de így, hogy a dobon kívül semmit nem lehetett jól hallani (tompa, "doboz" hangzású gitárok, halk ének - a szólókat nem is igazán lehetett hallani), kevésbé jött át az érzés, pedig a látvány hihetetlen jó volt. A négy LED torony adta plusz vetítések (milyen fasza is volt!), meg az ahhoz hangolt, ritmusra igazított fények nagyon sokat dobtak a produkción. Tényleg kár, hogy nem sütött akkorát, mint kellett volna. Pedig ekkorra már a keverőpult elé keveredtem a jobb hangzást remélve, de nem. És az illetékes komák sem dolgoztak igazán, hogy javítsák a helyzetet. Mindegy, a látvány tetszett, még ha a dalok kicsit egyformának is tűntek. Bemelegítésnek több, mint ideális lett volna, ha... De ott volt a "ha".
Reméltem, hogy ez a tompa hangkép (nem voltam még a Gasometerben, de úgy néz ki, ez ottani jellegzetesség) csak a tipikus főzenekari húzás miatt van, hogy a Kornra olyan tiszta lesz az egész, hogy a seggemet fogom a földhöz verni, de sajnos nem így alakult. Amikor minden szólt, a dobon és az éneken kívül semmit nem lehetett rendesen kivenni, ami azért elég nagy szégyen egy ilyen szintű produkciónál, persze ha hozott anyagból dolgoznak, előfordul. Mert külön-külön megdörrent minden hangszer (lásd: Blind eleje), de az a közös maszat nem igazán volt fincsi.
Persze így is hatalmas öröm volt végre élőben is látni Jonathan Daviséket, de egy koncerten tényleg az lenne a lényeg, hogy mindent jól lehessen hallani. Na, persze a közönséget ez annyira nem érdekelte, olyan pogók, wall of deathek, circlepitek, sőt, circle... evezősnégyesek (?) alakultak ki, hogy öröm volt nézni. A látvány nyilván a Kornnál is odavert, a színpadot keresztben felölelő lámpapanelek is sokat adtak az összképhez, ráadásul mivel most "veszítettem el a Korn szüzességemet", külön euforikus hangulatban voltam. Na, nem sikító kislány üzemmódban, de azért hatalmas öröm volt végre látni őket, főleg most, hogy végre megint kicsit felfelé ívelő pályán vannak. És akkor jön a kényes kérdés, a dalválasztás (erre a Ray-jel készült interjúban is kitértünk, sztéjtúnd). Az még egy dolog, hogy egy egész turnét ugyanazzal a setlisttel tolnak végig, de hogy már kvázi évek óta egy-két dalt cserélnek le, minden más ugyanaz, az... hát, érdekes.
Oké, egy tonna kötelező daluk van (lám, a Got The Life most mégis kimaradt), de lehetne ezt csinálni akár egy hosszabb buli keretében, több ritkasággal, hiszen a nettó játékidő kb. 75 perc volt, ahogy már évek óta mindig. Nem azért, nagyon boldog vagyok, hogy végre élőben hallhattam ezeket a számomra fontos tételeket, de jól esett volna néhány kevésbé nyilvánvaló track is. Vagy hosszabb játékidő. Vagy hogy a friss albumról, amit elvileg promotálni hivatott ez a kanyar, ne két dal (Rotting In Vain, Insane) kerüljön elő, hanem egy kicsit több tétel. Jó, a Corey Taylorral közös A Different World más tészta, nem lehet minden este elrángatni az iowai hangszálvitézt (samplerről meg gagyi), de pl. egy Take Me, vagy egy Black Is The Soul nem esett volna rosszul. Helyette persze volt (a teljesség igénye nélkül) Falling Away From Me, Freak On A Leash, Right Now, Here To Stay (utóbbi kettővel kezdett a buli), vagy ami talán kevésbé nyilvánvaló, a Word Up! feldolgozás, meg a Make Me Bad, szóval sorjáztak a klasszikusok, de mondom, bátran belenyúlhatnának abba a képzeletbeli dalosvödörbe.
De picsogni nem akarok, végre egy hatalmas nevet húzhatok le a bakancslistámról, aminek tiszta szívből örülök. Nem volt egy tökéletes este, ráadásul a turné utolsó előtti állomása lévén már az enerváltság is látszott a srácokon, de profik módján vezényelték le a bulit. Hogy elmegyek-e legközelebb is a Kornra? Mint a sicc! De remélem, addigra elővesznek néhány másik dalt is.
Ahogy említettem, a Ray Luzierrel készült interjút hamarosan olvashatjátok, sztéjtúnd!
