RockStation

Hosszú út az új Ulver lemez mögött - Black metáltól a dekadens pop misztikumig

2017. április 12. - csubeszshuriken

ulver_august_2013_1_large.jpgA hosszú utat bejáró, de a rajongók által végig kultivált underground zenekarok számára nagyjából két ösvény létezik. Amik közül az egyik az, ahol egy stílus mellett konokul kitartó banda, azon belül újjászületve mindig, ír ismételten megismételhetetlen lemezeket. Kialakítva így egy nagyon sajátos hangzásvilágot, aminek folytonosságához a rajongó jól tud ragaszkodni. Aztán van a másik ösvény, ami talán nehezebben követhető, mert éles váltásai élnek a megdöbbentő meglepetés lehetőségével, de éppen ettől maradnak meg legyőzhetetlenül lenyűgözőnek a lenyűgözöttek számára. Ahogy a norvég Ulver is. A maga szűkkörű hallgatóságának a számára, akik ízlésükben képesek együtt változni a zenekarral. Annak lemezeiben ugyanis talán csak a mélység lehet kapocs, mert zeneileg és hangszerelésben mindig abszolút újraszerveződnek.

Vitán felüli tény, hogy a zene kulcs, amely illeszkedik egy másfajta érzékelés kapuinak veretes lakatjaiba. Minden patetikus túllihegés nélkül is simán misztérium. Az Ulver pedig jócskán az a banda, akik úgy fest meg akarják ismerni ennek a misztériumnak minden árnyalatát és ezért tucatnyi kapun keresztül utaznak és utaztatnak. Így lehetséges az, hogy az erős folk gyökerekkel bíró és az arcunkat a seggünkig levakaró, korai black metal lemezektől a legkísérletezőbb mezsgyéken keresztül érkeztünk el a jelenhez. Amiben a King Crimson inspirálta progresszív konspiráció ugyanúgy helyet kapott, mint a komolyzenével fuzionáló időszakok. Vagy akár a masszív elektronikus és jazz hatásokkal teli útkeresések. Meg az ambient és drone. Amikben vastag szerepe volt az Ulver soraiban is bekövetkező változásoknak. Tore Ylwizaker és később Daniel O'Sullivan - aki angol - érkezésével is teljesen új ízek és hangszerelések jelentek meg a norvégok műveiben. Amik azt is tükrözhetik akár, hogy érzelmileg hogyan változott a zenekar és ahhoz hogyan rendelt új hatásokat.

Amíg eljutott a jelenig, ahol pop lemezt ígértek. Az ígérethez mérten pedig egy pop lemezt is kaptunk. Ami hangzásában valóban az. Könnyűnek azonban mégsem nevezhető. Inkább dekadens misztikum. Olyan nagy vonzású, de távolról szemlélt csillagok hatása alatt, mint a Depeche Mode, David Bowie és a Nine Inch Nails. Ezek fényében pedig néha ott a Massive Attack árnyéka is. Dalaikban leginkább az elektronikára és a melankóliára támaszkodva, ahol Kristoffer Rygg elképesztő fejlődésen átment hangja valóban úgy bársony ebben a nyolc tételben, ahogy a fennemlített hatásokban is bársony az, amit ott hallunk. Mindez pedig az antik világ kulcsélményét megidéző album címmel - The Assassination of Julius Caesar - amiben a dicsőség és pátosz útja végül a bomlásé is. Ami nem más, mint analógia az Ulver zenéjére.. Egy rendkívüli fejlődést tanúsító, érett és letisztult lemezen. Ahol a Nemoralia és So Falls The World mellett még legalább két sláger simul majd be a többszöri hallgatás után. Páratlanul finom hangszereléssel. Egy tíz pontból tízes hangulatú lemezen, amiről mégsem lehetett patetikus túllihegés nélkül írni. 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr1912419095

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum