Desertfest London, első nap: Slo Burn, Lowrider, 1000 Mods, Zombi, Khünnt, Steak, Pontiak, The Well, Grave Lines

Stoner minden mennyiségben

2017. május 09. - p.man

df_program.jpgÁprilis közepe-vége komoly fejtöréseket okozó időszak volt a keményebb műfaj híveinek. Nem elég, hogy itthon is egymást érték az ígéretesnél is ígéretesebb koncertek, a hónap harmadik hétvégéjén a holland Roadburn, az utolsón pedig a londoni és a berlini Desertfest is megrendezésre került. Míg előbbi a súlyos rétegzenék valamivel szélesebb közönségét szólítja meg évek óta a metalcore-on át a black-en keresztül a post-rockig, addig a DF inkább a stoner-heavy psych-sludge vonalon mozog indulása óta. Idén is volt szerencsénk az angol fővárosban képbe kerülni azzal kapcsolatban, merre tart az underground mostanában, és néhány igazi nagyágyút is sikerült elcsípni. Alább a Desertfest London első napjának beszámolója.

A szervezők idén jól láthatóan igyekeztek a háromnapos fesztivál egyes napjait tematizálni, így rendezve egymás mellé a műfajilag többé-kevésbé összehozható zenekarokat. Ahogy a korábbi években, most a szokásos klubokban (Black Heart, Underworld, Devonshire Arms, Electric Ballroom) zajlott a programok nagy része, a zárónapot kivéve, ahol az ősi rockszentélyt, a Roundhouset is ellephették a Sleep pólós, szakállas emberek. A DF 2012-es indulása óta töretlen lendülettel kerül megrendezésre, és a kezdeményezés életképességét jól mutatja, hogy a kezdeti 1-2 helyszínből és durván húsz fellépőből idén már 5 klubban nagyjából 60 zenekar szórakoztatta a nagyérdeműt. Persze a fesztiválok gyakori rákfenéje, a különféle programok ütközése itt is játszik, ennek megfelelően esélytelen minden érdekesnek tűnő zenekart megnézni. A három napos ide-oda rohanás után, kissé zúgó füllel viszont el lehet mondani, hogy a szervezők most is egészen jól megoldották a problémát, és aki akarta, az őt érdeklő programok döntő többségét el tudta kapni.

Az első nap leginkább a stoner-heavy psych vonalon mozgott. Nehezen körülírható az érzés, amikor a napfényből (igen, Londonban is van ilyen néha) egy szinte vaksötét pinceklubba térve lehetetlen hangerőn megszólal az agyontorzított basszus, de ez minden évben olyan dimenzióváltás, amire érdemes egy évet várni, a félretett pénzt számolgatva. Az idei első fellépő londoni/brightoni Grave Lines volt. Nem egyszerű feladat egy fesztivál kezdő műsorszámának lenni, de a négytagú csapat nemhogy megoldotta a problémát, hanem páros lábbal rúgta be az ajtót a szépen megtelt Underworldben. Tíz perces dalok, valahonnan a Black Sabbath és a nihilista sludge metszéspontjából, nem nagyon lehet jobb indítást kívánni. Tudtuk, hogy lesznek még náluk jobbak a hétvége során, de a Welcome To Nothing lemez dalai durva hangerőn is tökéletesen szólva abszolút teljesen rendben voltak.

A bő 40 perces programot rövid átszerelés után a tavalyi ősz egyik kellemes meglepetéslemezét, a Pagan Sciencet szállító The Well folytatta. Az austini trió lemeze erősen ajánlott hallgatnivaló, és a koncerten is bizonyították, hogy jól megférnek egymás mellett a hetvenes években gyökerező témák a kétszólamú – női/férfi – énekkel. Az ütközések miatt viszont sajnos nem tudtuk végighallgatni a szettet, tekintettel arra, hogy bő félórával később egy másik helyen a virginiai Pontiak kezdett. Az elszállt, jamközpontú pszichedéliában utazó csapatnak néhány héttel korábban jött ki az új albuma (Dialectic of Ignorance, keress rá!), és a program gerincét is ez az anyag alkotta. És persze a végtelenített jammelés, Woodstock modorában. A triót három testvér alkotja, talán ezzel is magyarázható az a magától értetődő természetesség, ahogy a hetvenkilencedjére játszott témából csukott szemmel térnek át egy újabb dalra.

A délután előrehaladtával egyre komolyabbá vált a fellépők névsora, és ebben a sorban a hónap elején nálunk is járt görög 1000 Mods volt a következő. Hiába jártak többször is Magyarországon, nekem ez volt az első találkozásom a srácokkal, és pontosan azt hozták, amire a lemezek alapján számítani lehetett. Csuklóból kirázott, némi Kyuss érzést ébresztő stoner témák, halál lazán elővezetve, az egész produkció a szó jó értelmében vett profizmust sugárzott. A legutolsó lemez mellett a legnagyobb figyelmet a nagyszerű debüt, a Super Van Vacation dalai kapták, és a záró Vidage / Super Van Vacation alatt el is döntöttem, hogy a jövőben nem hagyom ki egyetlen hazai fellépésüket sem.

A görögök után, sörözés közben jött az ötlet, hogy bele kellene nézni a newcastlei Khünnt műsorába. Korábban egy hangot sem ismertem tőlük, de egy interjú alapján annyira szimpatikusak voltak az angol gyárvárost földi pokolként megjelenítő zenészek, hogy úgy gondoltam, most jött el az idő az ismerkedésre. Az élmény sokkoló volt, a szó jó értelmében. A nem nagy, de dugig telt Black Heart falai beleremegtek a Sunn O))) / korai Earth hatású drone-doom hibridbe. Nyilván nem mindenkinek szól az ilyesmi, de adott hangulatban nagyot tud ütni, amikor az egyetlen témára épülő kezdőszám nagyjából húsz percig tart – a háromnegyed órás programba így három „dal” fért bele. Nem valószínű, hogy ezek az angol mizantrópok lesznek a következő nagy reveláció ebben a stílusban, de vitathatatlan, hogy kiválóan értenek a hallgató szétzúzásához. Ez pedig bőven elég volt erre a péntek estére.

A következőkben kissé felpörögtek az események. Először a Steak jött az Underworldben, akik helyi hősökként szépen megtöltötték a helyet. Zenéjük legplasztikusabban eredményközpontú stonernek írható le, a Clutch / Fu Manchu tengelyről. A Khünnt zaja után ez nem talált meg annyira, de ezt minden bizonnyal a kontraszt eredményezte, nem annyira a fellépés minősége. Ezen viszont elég jól túllépett az este első nagyágyúja, a svéd Lowrider. Akiknek esetleg nem ugrana be elsőre, kik ők: 2000 körül az európai stoner színtér egyik élcsapata, akik egy split album (1999, Nebula/Lowrider) és egy nagylemez (2000, Ode To Io) szétszéledtek, hogy másfél évtized után előkerülve adjanak pár koncertet. Ez eddig eléggé profitorientáltnak tűnhet, a koncert meglepetése viszont az volt, hogy a kvartett új lemez rögzítése közben van, amiről pár dal el is hangzott. Ezek kényelmesen hozzák a már ismert slágerek szintjét (Dust Settlin’, Convoy V), és kívülről úgy tűnt, hogy a Lowrider igen jó passzban van mostanában.

Mivel a DF-en – több ilyen jellegű fesztiválhoz hasonlóan – az egyes helyszínek mindegyikén van főzenekar, itt erős gondolkodásra kényszerültünk, tekintettel arra, hogy minimális eltéréssel egyszerre kezdett különböző helyeken a Slo Burn, a The Picturebooks és a Zombi. Némi fejtörés után a desert rock félistene, John Garcia rövid életű projektjének, a Slo Burn visszatérő fellépése mellett döntöttünk. Már a bejelentéskor kíváncsi voltam arra, hogyan fognak ők egy órás programot adni úgy, hogy a zenekar hivatalos életműve egy 4 számos, 15 perces minialbum, és a koncert némileg igazolta a hipotézisemet. Egyrészt előkerültek a többség által ismert, hivatalos kiadványon soha meg nem jelent dalok, másrészt nem maradtak el a legnagyobb Kyuss slágerek sem, mint a Green Machine vagy a Thumb. Ezek, és úgy általában a teljes fellépés, kettős érzéseket ébresztett. Nyilván jó élőben hallani az eredeti Slo Burn tagok által előadott Snake Hipset, vagy Positivát, a Kyuss dalokat meg nehezen lehet megállni heves bólogatás nélkül, viszont nekem – és nem csak nekem – már egy ideje az az érzésem, hogy Garcia inkább a múltból sajtolja ki az utolsó utáni cseppet is, hasonlóan Axl Rose-hoz (Chinese Democracy, khm.). Ezúttal a főnök manírjai is inkább tűntek egy önmaga nagyságával eltelt rocksztár pózolásának, mintsem olyasminek, mint amit az átkötő szövegek sugalltak. Érdekes élmény volt, és aki teheti, nézze meg a Slo Burnt mostanában, mert van egy olyan érzésem, hogy hamarosan a Hermano is jönni fog.

A nap zárásaként elkaptuk a pittsburghi Zombi fellépésének végét. Ők ebből a beszámolóból, és általában a fesztivál programjából is nagyon kilógnak dobon, basszuson és analóg szintiken előadott instrumentális álfilmzenéjükkel. Érdekes világ az övék, és nem is feltétlenül jönnek be mindenkinek az olyan dalok, melyek mintha a hatvanas évek Star Trek sorozatából kerültek volna elő, ugyanakkor kis nyitottsággal nagyon el lehet veszni az általuk festett hangképekben. Ez történt abban a pár percben is, ami ezúttal a programból jutott, viszont így egy igazán egyedi élménnyel gazdagodva rakhattuk ki a pontot a nap végére.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr1912490751

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum