Desertfest London második nap: Samavayo, Monolithian, Avon, Celeste, Inter Arma, John Garcia Band, Turbonegro

Sötétség, félistenek, matrózsapkák

2017. május 12. - p.man

df_program.jpgA Desertfest első napján a legóvatosabban fogalmazva sem volt hiány zs-re hangolt gitárokban és agyontorzított basszusokban, de ezek mellett (ennek ellenére?) nagy várakozással néztünk a zenei felhozatal terén legváltozatosabbnak ígérkező második nap elé. Már az egészen korai délutáni órákban jelentősen megnövekedett az egy négyzetméterre jutó matrózsapkák és Turbojugend farmerdzsekik száma, de addig, amíg a nap fő fellépőjeként a Ballroom színpadára léptek a norvég (bocs, Tony Sylvester) deathpunk hősök, az előző naphoz hasonlóan számos érdekességbe hallgathatott bele a kulturáltan szórakozó publikum.

A berlini Samavayo tavaly megjelent, ötödik albuma, a Dakota meglehetősen jó benyomást keltett, ezért az egészen bizarr, 13.45-ös kezdésre már sörrel a kézben vártunk a Black Heartban. Az első meglepetés nem akkor ért, amikor a német srácok belekezdtek a programba, hanem akkor, amikor ebben az időpontban nem tudtunk belépni a dugig telt terembe. Az egyedi hangzású, közel-keleti motívumokkal kevert stoner kilóra megvett mindenkit, és a szűk fél óra alatt eljátszott 5 dalban fel sem tűnt, hogy a trió alig 16 órával korábban még a berlini DF-en lépett fel. A rövidke program zajos sikert aratott, annyira, hogy az utolsó hangok után, pakolás közben is kétlépésenként cd-ket írtak alá.

Az Underworld fellépőit ezen a napon a Human Disease Promotion (HDP) szervezte, és ahogy a nevükből is feltűnhet, itt a sötétség dominált. A sort a liverpooli sludge duó, a Monolithian nyitotta. Nem elírás, a zenekar dob / basszus+ének felállásban lépett színpadra, ami, úgy tűnik, mostanában egyre népszerűbb felállás. A hangzás tekintetében teljesen rendben volt az agyoneffektelt basszusgitár, a dob hozta a műfaji kötelező elemeket, ahogy az üvöltés is, valahogyan mégsem érintettek meg annyira a dalok. Hiányzott az egyediség, bármi, amire felkaphatom a fejem, így viszont nem is nagyon erőltettük a dolgot, mert a Ballroom színpadán egy újabb régi harcos, az ex-Kyuss dobos Alfredo Hernandez új bandája, az Avon kezdett. A trió vérprofin hozta a Kyuss / QotSA vonalon megírt dalokat, és még a zenekar névadója, az eredetileg Desert Sessions III-on megjelent Avon is belefért a programba. A Josh Homme-féle zenekarok analógiája itt nem áll meg, az egész produkció nagyjából a korai Queens… lemezek hangulatát idézi, talán csak az igazán emlékezetes dalok hiányoznak egy kicsit. Ilyen irányba is előremutat a koncert napján megjelent és el is játszott kislemezdal, a Six Wheeled Action Man Tank, szóval lehet, hogy még hallani fogunk az Avonról.

A sivatagi hangulat után visszatértünk a HDP színpadra, ahol a számunkra addig teljesen ismeretlen francia Celeste kezdett. A kvartett tagjai a koncert előtt mindenféle sallang nélkül, Deafheavenre hajazó külsővel tettek-vettek a színpadon, majd egyszer csak teljes sötétbe borult minden, és négy vörös fejlámpa fénye sejlett fel az Underworldot lassan elborító füstben. A feldübürgő zene, mint egy sokkal harciasabb, direktebb Neurosis: nagyjából ilyennek képzelem azt, ha potenciális sorozatgyilkosok az utolsó pillanatban mégsem a gyilkosság mellett döntenek, hanem zenét tolnak a frusztrációjuk alá. Nevezhetjük post-blacknek, vagy akármi másnak, ez a háromnegyed óra felforgató volt a szó jó értelmében. Ez abból is világosan átjött, hogy a tökéletesen megválasztott effektnek tűnő vijjogásról kiderült, hogy a tömény füst által beindított tűzjelző hangja, ami legfeljebb a biztonságiakat zavarta, a zenekart és a közönséget a legkevésbé sem.

A franciák döngölése után lélegzethez is alig jutottunk, máris kezdett a richmondi Inter Arma. Az irány nagyjából az előbbihez hasonló, talán annál valamivel kevésbé pesszimista, viszont valamivel változatosabb. A program gerincét a tavaly megjelent Paradise Gallows adta, és a jelenlevőknek láthatóan bejöttek az eklektikusan felépített dalok, amikben néhol Judas Priest-jellegű ikerszóló, máshol minimalista sludge, majd blastbeatek követték egymást. Az amerikai underground egyik nagy ígéretének tűnik az ötös, amiről, ha minden jól megy, októberben itthon is meggyőződhetünk.

Ahogy közeledett az este, és a nevesebb fellépők sora, úgy kerültünk egyre közelebb a döntéshez, hogy mit nézzünk meg és mi maradjon ki. A dilemma vesztese végülis a sheffieldi Black Spiders és a Bongzilla lett. Előbbieket sajnos nem tudjuk pótolni, mert úgy hírlik, a feloszlás előtti utolsó körutat tették a szigetországban, viszont a Bongzilla egyfelől másnap is fellépett a DF-en, másfelől május 15-én bárki megnézheti őket az A38-on (aki teheti, menjen, tuti lesz!). Szóval a következő állomás John Garcia második jelenése volt a Ballroom színpadán, ahol ezúttal a saját név alatt futó zenekarával adott „karrierösszegző” koncertet. 24 óra alatt kétszer is látni a desert rock egyik ikonját nem rossz dolog, de az előző napi Slo Burn után azért némi félelem is volt bennünk, nehogy haknivá váljon a buli. Ez utóbbira – hogy hakni volt-e vagy sem – még most sem tudnék válaszolni, viszont tény, hogy Garcia valamivel szimpatikusabb arcát mutatta ezen az estén. A kísérő zenészek között a lassan állandó társsá váló Bruno Feveryt is felfedeztük, így biztosra vettük, hogy néhány Kyuss dal is elő fog kerülni. Így is volt, a saját néven kiadott dalok mellett két Hermano dal, és a Kyuss legnagyobb slágerei is elhangzottak. Utóbbiak zajos sikert arattak, a saját dalok meg egyrészt nem rosszak, másrészt elfér egy-egy belőlük a One Inch Man és a Gardenia között. Garcia biztosan nem egyszerű figura, de nagyon úgy tűnik, hogy amíg bármilyen módon a színpadra tud keveredni, addig hallani fogunk klasszikus desert stonert.

Némi szusszanás után pedig tökéletes helyezkedéssel készültünk az este legnagyobb nevére, a Turbonegro bulijára. Ahogy a fesztivál programfüzetéből kiderült, mostanában a tagok polgári elfoglaltságai miatt meglehetősen sporadikusan működik a zenekar, ezért is vártuk felfokozott elvárásokkal az idei ritka fellépések egyikét. A Hot For Nietzschevel indító ötösön viszont egyáltalán nem látszott semmilyen görcs, a tőlük megszokott módon, profin hozták a showt. Londoni figuraként Tony Sylvesterre került a legtöbb figyelem, aki teljesen rendben volt a frontember és showman szerepében, de Happy Tom is bőven kivette a részét az estéből. Ez persze nem azt jelenti, hogy a többiek háttérbe szorultak volna, de ők ketten elvitték a hátukon a bő egy órás programot. A műsor gerincét a legnagyobb slágerek adták, és kellemes meglepetés volt, hogy a nyitás után előkerült egy vadonatúj dal is (Special Education). A záró Age Of Pamparius / I Got Erection pedig spontán polgári engedetlenségbe torkollott, tekintettel arra, hogy a közönség és a zenekar is tolta volna a bulit, aminek a rendezők a lámpák fel- és az erősítők kikapcsolásával vetettek véget. Viszont megfizethetetlen élmény, hogy az este záróakkordjaként a Camden High Streeten egy hangos kisebbség azt üvölti, hogy „oh,oh,oh, I Got Erection.” Nem beszélve arról, hogy ennél jobb végszót nehéz találni a londoni éjszakában.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr4312497913

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum