Nem az eladási számok miatt kultikus - Amit leporoltunk az hét underground klasszikus

2017. május 14. - csubeszshuriken

fudge_tunnel.jpg

A töménytelen mennyiségű információt az agyunkba hányó internet megjelenése óta sokszor úgy tűnik, hogy az idő is valahogy felgyorsult. Ezért érezzük mi is, ha korábbi dolgokról írunk, hogy mintha elképesztően régi sztorikról fújkálnánk le ilyenkor a port. Még akkor is, ha ezek mindössze a tizenöt-húsz évvel ezelőtt megtörténtekhez fordítanák vissza, azóta már ezerszer is telehányt fejünket. Pedig körülbelül ennyivel korábban voltak még azok az idők, amikor a dolgok még normális sebességgel közlekedtek.. Többek között a zenékkel kapcsolatban is.

Mert, ha a nyomtatásban havonta megjelenő kedvenc újságunkból értesültünk is valami új cuccról, azt ismét csak idő volt felkutatni és megszerezni. Talán még utazni és levelezni is kellett érte. A legfontosabb viszont, hogy ziher, hogy várni kellett rá. Néha nem is keveset. Ellenben amíg vártunk, próbáltuk lekötni magunkat. Például azzal, hogy amíg nem jött új album, addig elővettük és gondosan leporoltuk a régieket. Ez az állandó rituálé pedig ébren tartotta számunkra a lemezek értékét. Megbecsültük őket, kötődtünk hozzájuk. Azokhoz is, amiket olyan hosszú előjáték után vehettünk a kezünkbe. Meg azokhoz is, amiket nagy gonddal leporolhattunk a várakozás ideje alatt újra és újra. Ebben a cikkben pedig semmi másról nincsen szó, minthogy szeretnénk egy kicsit azt játszani, hogy a dolgok ismét lelassultak. Egy - két lemez jut el hozzánk havonta és amíg a vérfrissítésre várunk, megint leporolhatjuk pár régi kedvencünket. A rituálék ugyanis fontosak. Egyben tartják a világot. 

Amik közül az első is nagyjából olyan cuccos, amiért húsz éve még tuti fel kellett volna kaparni valami punksufni lemezbolt legutolsó ládáját. Pedig a T.S.O.L. első lemeze is klasszikusnak számított már a három akkordos hardcore / punk pionírok között. A hirtelen lendület után viszont váltottak és nem csak tagokat, hanem arculatot is. Change Today? című harmadik lemezük már sokkal inkább saját ízű gothic rock, ami olyan nagystílű fazonokat inspirált később, mint például Peter Steele.

Ahogy pedig az előző kaliforniai banda, úgy valószínűleg az Overkill L.A. sem a lemezeladásokból tartotta el magát. Triumph of the Will című lemezük nem a határtalan hírnév miatt számít kultikus darabnak. Hanem azért, mert valamit nagyon elkapott a nyolcvanas évek közepén. Ez pedig lehet, hogy azok nyaka és töke volt, akik látták és hallották élőben a bandát, ők ugyanis hangzásukban éppúgy voltak koszos rockerek és büdös punkok. Az énekesük Merrill Ward különben meg a Black Flag mellett volt road, de vajon Lemmy meghívta-e egy piára miután megnézte valamelyik bulijukat?

Ahonnan ők jönnek, az a kaliforniai Cypress domb. Azonban ez a banda az első másodpercétől kezdve követi a helyi crossover hagyományokat. A Hirax szupergyors thrash témái kellőképpen combosak voltak a második albumuk idején, hogy azonnal klasszikussá tegyék azt. Olyan zenészeket inspirálva ezzel, mint például a műfajteremtő Napalm Death, akik az utóbbi időkben játsszák is koncerten a banda egyik számát. Ahogy Katon W. De Pena bandája is aktív még a kilencvenes évek csendjét követő újjáalakulás után.

S bár a leporolás sorrendje teljesen véletlenszerű, de most három nyolcvanas évek derekán született album után, ugrunk pár évet előre az időben. Ahol az a csatakos underground death metal született, amely méltatlanul mellőzött darabnak számít ahhoz képest, ahogy simán belülről horzsolja le a koponyák falát. Hogy jelentőségét értsük, viszont vissza is kell pörgetni a történetet a nyolcvanas évek közepéhez. Ugyanis a '91 közepén kiadott lemez első öt számát már 1985-ben felvették. Amikor ezt durvulást a zenében még csak néhány banda tolta. Ezzel a névvel és ebben a felállásban a Death Strike aztán nem is készített több lemezt. Mégis kultikus anyag maradt. Paul Speckmann basszusgitáros / énekes pedig visszatért a párhuzamosan futtatott Master soraiba.

Alex Newport nevét legtöbben onnan ismerik, hogy Max Cavalera vele hozta össze a Nailbomb projektet. Az énekes és gitáros szerepet is betöltő Alex saját, trió felállású bandája viszont szintén jelentős szerepet töltött be a kilencvenes évek metál életében. A Fudge Tunnel kísérletező hangzású banda volt, akik ipari zajokkal és a Helmet egyértelmű hatásával a kezdetleges sludge posványos mélységein át mindent képes volt integrálni zenéjében. A harmadik és egyben utolsó lemezük húzta pályafutásuk alatt a legnagyobb súlyt.

Aki az Acid Bath nevet ismeri az tudja. Aki viszont nem, annak elmondjuk, hogy két lemezük messze a legzseniálisabb alkotásai között vannak a kilencvenes éveknek. A klasszikus értelemben vett sikereső mégsem hullott a fejekre mindezek után. A banda pedig aránylag hamar fel is oszlott. Frontemberük Dax Riggs azonban tovább zenélt az általa verbuvált Deadboy & the Elephantmen nevű új zenekarában, akikkel 2002 környékén adták ki végre bemutatkozó lemezüket. Ami stílusában inkább depresszív és déli, mint jól behatárolható. Ami élből személyes, tehát nem igazán sikeres. Bár a kiadók nagyra értékelhették, mert kétszer is kiadták az énekes nevével újra.

A most leporoltak közt az utolsó pedig szintén olyan zene, amivel, ha valóban heteket kéne várni egy új lemezig, ez simán megtöltené azt mély tartalommal és a megoldásai izgalmával. Sőt, mi talán még hálát is éreznénk, hogy éppen nincsen másunk. Ahogy talán a Cave In, a Converge és az Integrity zenészei is megköszönték, hogy közreműködhettek ennek a hat csodálatos fazonnak az alkotásában. A The Ocean Collective ugyanis olyan magas szintre emelte harmadik lemezével a metált, ahol csak kevesen jártak még tudásban és kreativitásban. A földtörténeti kort megidéző progresszív és monumentális művek szinte mitikus távlatokban járnak. Az egész egy gomolygó spirituális erő. Szóval ez a lemez igazából minket porolt le és nem mi ezt. Az időt pedig valóban lelassította, mert az hallgatás közben párszor meg is állt. 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr3412501905

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum