Lacuna Coil, Infected Rain @ Budapest, A38, 2017.05.07.

„Úgy gyilkolnak, nehogy fájjon, élni hagynak a zárt osztályon…”:

2017. május 18. - magnetic star

0lacunacoil2017_61_eredmeny.jpg

A Moby Dick klasszikusának a címben idézett veretes sorait sokan tudnátok kapásból folytatni. Az aznap este csurig telt A38 színpadán létesített Lacuna Coil-féle „gumiszobáról” ellenben sok mindent el lehetett mondani, de hogy álomba ringatott volna, azt biztosan nem! Régen járt már nálunk az énekesnős metal vonulat egyik legmarkánsabb képviselője, legfőbb ideje volt tehát, hogy egy önálló bulival lendítsen itteni népszerűségén. Nos, ezt véghez is vitte az immár olasz-amerikaivá színesedett társaság, méghozzá – továbbra is a legutóbbi lemezük, illetve a mostani show-juk koncepciójára utalva – tébolyult sikerrel! 

0infectedrain2017_48_eredmeny.jpg

A szintén frontcsajos Infected Rain itt került először a látó-és hallókörömbe. Az ukrán Jinjer után már meg sem lepődöm azon, hogy ismét ugyanazon térségből, ezúttal Moldovából érkezik egy meggyőző kiállású, érett, naprakész formáció, mégpedig mélyre hangolt groove metal irányból (amely amúgy Cristina Scabbiáék muzsikáját is áthatja). Újat nyilván ők sem tudnak már mutatni, ám ezzel – és a retina-kiégető stroboszkópos világítással – együtt is élmény volt nézni őket. Elsősorban persze a színpompás rasztát lobogtató, énekesként és előadóként egyaránt kiváló adottságokkal megáldott Lenát, akinek talán csak a jobban rögzülő refrénekre kéne még rágyúrnia. Ugyanakkor mondanom sem kell, leginkább annak örülnék, ha egyre több hazai zenekar kapcsolódna be tartósan és legalább ilyen hatékonysággal a nemzetközi vérkeringésbe.

Nem állítom, hogy kitörő örömmel fogadtam a tengerentúli ízlésvilághoz igazított stíluselemek térnyerését a Lacuna Coil utóbbi anyagain. A tavalyi Delirium album súlyosabb hangütése már jó pontot jelentett nálam, habár az előbb vázolt folyamat azért nem fordult meg. Viszont számomra ma is élőben mutatkozik meg igazán a bandában rejlő vonzerő. Mondjuk az általuk színre vitt „elmegyógy-és intézet”, a tagság által viselt kényszerzubbony-szerű maskarával és arcfestéssel, na meg a jellegzetesen taljános szenvedélyességgel prezentálva, akár olcsó bazári ripacskodásba is átfordulhatott volna. Szerencsére mégsem ez történt.

0lacunacoil2017_41_eredmeny.jpg

Sőt, a látványos külsőség náluk nem cél, hanem eszköz, így sokkal inkább az adrenalin-fokozó buli-hangulatról, a mindennapok nyomorúsága alól felszabadító jókedvről szólt minden, mint holmi mesterkélt, erőltetett sokkolásról. Ahogy annak lennie kell. Mindjárt az elején egy, a közönség soraiból Cristinának feldobott gumilabda ebbe a mederbe terelte az eseményeket, még mielőtt az „Are you ready to have a good time?” kérdés elhangzott volna hősnőnk szájából. Ő pedig, lévén pozitív személyiség és gyakorlott színpadi ember, egyből vette a lapot: lecsapta a nem túl magas labdát, pontosabban lecsapott rá, és eljátszadozott vele egy kis ideig.

0lacunacoil2017_66_eredmeny.jpg

A hangszeres szekcióból Marco Coti Zelati bőgős képviseli az állandóságot. Az egyedüli gitáros, Diego Cavallotti profin oldotta meg a feladatát, míg Ryan Blake Foldennel újfajta lüktetés és húzás érkezett a csapatba. Játékában és személyiségében is rokonszenves módon jelentkezett az amerikai lazaság, de a kellő feszességgel dobolt a srác. Természetesen Andrea Ferro érdemeit sem szabad figyelmen kívül hagyni vagy kisebbíteni, hiszen ő is rengeteget tesz hozzá az összképhez, egyrészt vokalistaként (az ordibálás az igazi terepe), másrészt a publikumot értő módon irányító frontemberként.

0lacunacoil2017_46_eredmeny.jpg

A tényleges főszerep azonban vitathatatlanul a végtelenül barátságos és közvetlen Cristináé, akinek fent említett erősségei mellett énekteljesítménye is elismerésre méltó. Erre lehet, hogy nemigen szokás külön kitérni, de példának okáért a friss The House Of Shame egészen akrobatikus dallamokat rejt – Lacuna Coil viszonylatban legalábbis mindenképpen –, és még ezek sem kezdték ki a hölgy hangszálait, holott ez volt a legutolsó ráadásnóta!

Egyébként elhangzott a több mint tíz éve elhagyhatatlan, együtténeklős Our Truth és Enjoy The Silence (Depeche Mode), illetve a 2002-es Heaven’s A Lie is, naná. A magam részéről mégis az utóbbi Lacuna-sláger után elővezetett Blood, Tears, Dustot (egy másik Deliriumos dal!) nevezném meg a koncert egyik csúcspontjaként. Sulykolós riffjei miatt eleve okosan időzítették, és Cristina lebegős melódiái is különösen hatásosan sültek el itt. A hasonló erényeket csillogtató Trip The Darkness szintén nagyon betalált, ebben Ferro úr is ügyesen alkalmazza dallamérzékét.

Lipótmező, zúgjon a hangod, Poveglia, felelj neki!

Fotók: Réti Zsolt. További képek ITT és ITT.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr1612512783

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum