A Desertfest harmadik, egyben utolsó napjára már egy kicsit megfáradt füllel és pszichével készültünk, de nem tehettük meg, hogy ellazsáljuk azt a kevés időt, ami maradt az idei buliból. Erre a napra a szervezők talán az eddigi legeklektikusabb programot rakták össze, ahol a súlyos zenék szinte bármely műfajának rajongója találhatott kedvére való koncertet, a sludgeból indulva, a klasszikus metálig. Az estét pedig az új lemezre készülő Sleep koronázta meg.
A DF mindhárom délutánjára jutottak helyi hősök, az utolsó napra a hastingsi doom-sludge trió, a Wizard Fight képében. Melyek a helyi hősök alapvető ismertetőjegyei? Az átlagos zenehallgatók döntő többsége még nem hallott róluk, ugyanakkor vérprofik és rajongók/ismerősök délután fél kettőkor is dugig töltik a rendelkezésre álló ter(m)et. Ezzel nagyjából mindent elmondtunk arról, ami aznap a Black Heartban történt. Lényegében esélytelenek voltunk bejutni az amúgy nem nagy terembe, pedig a kiszűrődő Eyehategod-szerű zajok alapján még az is elképzelhető, hogy a Wizard Fight a helyiek csodafegyvere.
Bánatunkban a bő két hónapja nálunk is járt walesi kvartett, a Hark fellépésére estünk be. A magam részéről én már márciusban sem estem hasra a srácok produkciójától, de nem lehet elvitatni, hogy amit csinálnak, azt profin teszik. Az énekes/gitáros, Jimbob Isaac megbízhatóan hozta a showt, a többiek tették a dolgukat, úgy, ahogy kell; a problémám az, hogy a koncert után fél órával már egyetlen dallamfoszlányt sem tudtam felidézni. Abból a szempontból viszont tanulságos volt a Hark Desertfestes fellépése, hogy az énekben ismét Nick Holmes manírjait fedeztem fel, ami által adódott a gondolat: vagy túl sok korai Paradise Lostot hallgatok, vagy minden angol doom banda énekese Holmest nyúlja. Az igazság minden bizonnyal a kettő között van valahol.
A fesztivál zárónapján debütált helyszínként a Roundhouse, és az ikonikus helyszín megérdemel néhány gondolatot, mielőtt az ott nyitó Bongzillára rátérnénk. Habár az elmúlt 50 évben többször bezárt és újjáéledt, a hely falai között a nagyjából mindenki megfordult, aki számít a kortárs (rock)zenében. A helyet a Barrett-es Pink Floyd koncertje nyitotta, a falakon fotók a Led Zeppelintől a Ramonesig (akiknek itt volt az első londoni bulijuk), a kilencvenes évek rave partijaitól kurrens előadókig…a csak ritkán idejutónak nehéz nem átélni a hely szellemét.
Ennek a szellemnek, ezen a délutánon először a Bongzilla kevert le egy hatalmasat, akik az előző esti, korai dalokból összerakott program után egy best-of jellegű 40 percet toltak. Nem először volt szerencsém Muleboyhoz és társaihoz, de eddig valahogyan nem találtak el – most viszont úgy, ahogy van, tökéletes bulit nyomtak. Greenthumb, 666 lb Bongsession, és a többi klasszikus: tényleg összeszedettebb benyomást keltettek, mint két éve Antwerpenben, de ez inkább használt, mint ártott. És valószínűleg én voltam az egyetlen a teremben, akinek csak most esett le, hogy a Bongzilla lényegében a Black Sabbath c-re hangolt és agyonoverdriveolt változata.
Alig ült el a füst a Bongzilla után (…), a hétvége számomra egyik legjobban várt fellépésére siettünk. A Converge-énekes Jacob Bannon félig-meddig szólóprodukciója, a Wear Your Wounds egy hónapja megjelent albuma post-shoegaze-akármi remekmű, amit bármikor szívesen hallgatok, és kíváncsi voltam, hogy élőben hogyan jön át az alapvetően fülhallgatóra, szürke estékre való zene. Nem kicsit lepett meg, hogy az Underworldben kényelmes háromnegyed ház fogadott, így kényelmes pozícióból nézhettük végig, ahogy Bannon két dalon keresztül rimánkodik a hangmérnöknek azért, hogy adjanak az énekre. Igen, a koncert eleje tényleg ezzel telt, mintha egy instrumentális banda játszana, a hangszerek a helyükön, az ének sehol. Ez később megoldódott, de addig is keveset vont le annak értékéből, ahogyan a három gitár végig tökéletesen egymásra rétegzett témákat játszott. Az 50 perc alatt eljátszott 7 dal is megmutatta, hogy itt bizony nem az anyazenekar nevéből van megélés, hanem valami egészen különleges születik.
A WYW után jó ötletnek tűnt a newcastle-i Pigs Pigs Pigs Pigs Pigs Pigs Pigs noise-sludge őrületébe ugrani. A névválasztás amúgy tökéletesen tükrözi azt, hogy mit várhatunk a produkciótól: zajt, üvöltést, zajt, még több zajt…egy tökéletes világban. A valóságban viszont nem nagyon jött át az egész, amitől az egész inkább tűnt erőlködésnek, mintsem a korai Missing Foundation megidézésének. Lehet, hogy egy alternatív univerzumban, esetleg alternatív tudatállapotban a Pigsx7 ütött, de ezek nélkül most úgy ment el mellettem, mint egy vegyi fegyvert szállító kamion, amit valamilyen rejtélyes okból egyliteres Suzuki motorral szereltek.
Ebben a hangulatban tettük át a székhelyet az este hátralevő részére a Roundhouseba, ahol a Candlemass kezdett. Leif Edlinget és zenekarát nem nagyon kell bemutatni senkinek. Az epikus doom metal megteremtői hírükhöz, renoméjukhoz méltó szűk órát toltak. A műsör több, mint felét az Epicus…/Nightfall albumok klasszikusai adták, amit Mats Levén énekes némi öniróniával jelzett is két dal között: „…most a műsör legújabb dala következik, amit tíz éve írtunk.” Nem voltam és nem is valószínű, hogy leszek rajongója ennek a nagyon klasszikus metálos, néha visítva éneklős stílusnak, de meg kell hagyni, a Doomfather tudja, hogyan kell olyan dalokat írni, amit évtizedek múlva is elfátyolosodó tekintettel üvöltenek tisztességben őszülő családapák.
Az idei Desertfest főattrakciója a Sleep volt. Mit lehet írni egy Sleep koncertről, amit nem írtak már le korábban százszor? Irgalmatlan hangerő (fejenként öt Orange fej hajtott meg nyolc ládát…), félmeztelen Matt Pike, Cisneros fizimiskája pedig egyre inkább egy indiai jógira hajaz. Tudjuk egy ideje, hogy 14 év után új lemez készül, reméltük, hogy valamilyen ízelítőt kapunk belőle, és a végén így is lett, meg nem is. Az új dalok közül a Clarityt már ismertük, és a kicsit kutakodók az Antarcticans Thawedet is ismerhették innen-onnan. Volt beborulás bőven, a másfél órás koncertbe 8 dal fért bele, főleg a Holy Mountain albumról. A Dopesmoker ezúttal kimaradt - illetve csak a zárótéma (Cultivator/Improved Morris) került elő, de ez van: mindent nem lehet egyszerre. Ahogy az utolsó dal után lassan megszűnt a gerjedés, a dugig telt helyen kóvályogva próbált mindenki magához térni, de az sem egyszerű egy ilyen buli, egy ilyen hétvége után.
Hogyan lehet lezárni egy három napos fesztiválról szóló beszámolót? Nagyon ki van találva a formátum, a szervezés évek óta tökéleteshez közelít, és amikor vége, másnap reggel már azon megy az ötletelés, hogyan kellene megoldani a következő évet. Így voltam ezzel én is, amit az sem tudott beárnyékolni, amikor rájöttem, hogy a megállóban, ahol várok, meg sem fog állni a reptérre menő vonat.
