„A pillanatok választanak engem”

Interjú Mike Manginivel, a Dream Theater dobosával

2017. május 25. - magnetic star

0dreamtheater2017_46_eredmeny.jpg

Miközben Mike Portnoy – nyilván némi feltűnési viszketegségtől is vezérelve – időről időre telekürtöli a médiát azzal, milyen feltételekkel térne vissza a Dream Theaterbe, utódjának, a szintén fenomenális Mike Mangininek tökéletesen sikerült elfogadtatnia magát mind a zenekar tagjaival, mind pedig a rajongótáborral. Így a többiekkel együtt ő is nyugodtan összpontosíthat a csapat mindenkori feladataira anélkül, hogy efféle külső tényezőket figyelembe kelljen vennie. Más kérdés, hogy a társulat jövőbeni terveire vonatkozóan sem igazán lehetett szóra bírni, a prog metal alapbanda soraiban szerzett eddigi élményeiről vagy egyéb aktuális elfoglaltságairól viszont kifejezetten készségesen nyilatkozott a nagy múltú szuperdobos.

A klasszikus, idén huszonöt éve megjelent Images And Words albummal turnézik most a zenekar. Van-e valamiféle speciális kötődésed a lemezhez? Szeretted annak idején?
Mike: Úgy ismertem meg az albumot, hogy egy akkori tanítványom mutatta meg nekem. Ennyi volt a kötődésem hozzá. De nagyon is tetszett, amit hallottam.

Bizonyára fellelkesített a lehetőség, hogy részt vehettél a meghallgatásokon, amikor megüresedett a dobos poszt…
Mike: Hogyne, persze.

Jelentett valamennyi előnyt számodra, hogy James LaBrie énekes szólólemezein is te játszottál?
Mike: Bizonyos értelemben ez inkább hátrány volt. James ugyanis egy idő után egy másik dobossal, Peterrel (Wildoer – a szerk.) dogozott tovább szólóban, és őt is meghívta a meghallgatásokra. Előnyt jelentett ugyanakkor, hogy már volt tapasztalata velem és látta, hogyan működök együtt másokkal a stúdióban. Felismerte, hogy képes vagyok segíteni neki az ötletei megvalósításában. Bárki számára komoly előny, ha van, aki adott esetben megerősítheti, hogy jó együtt dolgozni vele, mert tudja, hogy az illető nem a saját elképzeléseit erőlteti a stúdióban önző módon, hanem mások céljainak veti alá magát.

A dobjátékod kétségkívül a veled készült Dream Theater anyagok egyik legnagyobb erőssége. A dalszerzésből is kiveszed a részedet?
Mike: Egyelőre nem túl tevékenyen. Az A Dramatic Turn Of Events és a The Astonishing írásakor nem vontak be a folyamatba, vagyis ezeket John (Petrucci, gitáros – a szerk.) és a többiek írták különböző kombinációkban. A Dream Theaterre keresztelt lemezen viszont közreműködtem bizonyos mértékig, de azon sem úgy, ahogyan komponálni szoktam. Alapesetben számítógépen vagy hangszereken írok nótákat, itt azonban csak a dobtémákat dolgoztam ki és ilyen-olyan javaslatokat tettem a fiúknak.

Mindig az éppen aktuális zenekarod / projekted számára írsz vagy inkább magadnak?
Mike: A zeneszerzés öröméért csinálom. Voltak komplett nótáim, amelyeket az Extreme visszadobott, más dalaimat viszont olyan helyi bandák használták fel, amelyekben játszottam. Amióta azonban a Dream Theater tagja vagyok, az időm a számok betanulásával és az élő show előkészületeivel megy el, úgyhogy nem igazán érek rá a saját dolgaimmal foglalkozni. Ezért aztán elmentegettem az ötleteimet és tavaly jutottam arra az elhatározásra, hogy meg kell valósítanom ezeket az elképzeléseket. Vannak témáim, amelyek szerintem a Dream Theaternek is a javára válnának, még ha nem is mindegyik. Szóval hagyom, hogy maguktól alakuljanak. Mindenre készen akarok állni.

0dreamtheater2017_47_eredmeny.jpg

Ha már az Extreme-et említetted, mely lemez(ek) a kedvence(i)d a Dream Theater előtti időszakodból és miért?
Mike: Azt mondanám, kedvenc pillanataim és részeim vannak ezekről, amelyek egytől egyig azokhoz a nagyszerű zenészekhez kötődnek valamilyen módon, akikkel együtt játszhattam. Mindegyikük nyújtott valami rendkívülit számomra. Ezért nem is tudnék kedvenc dobosokat megnevezni, túl hosszú volna a felsorolás. Az egyes muzsikusokban azt szeretem, amit jobban csinálnak másoknál. Szóval nincsenek kedvenceim. Olyan részletek vannak, amelyeket különösen kedvelek, és ezen most apró részek értendők. A saját dolgaimat is ilyen módon alakítgatom. Így fejlesztem a dobjátékomat, így írok zenét. Azokból a kis részekből indulok ki, amelyek boldoggá tesznek. Információt is ezzel a módszerrel szoktam tanulmányozni, gondolok itt elsősorban a tudományos dolgokra. Sok apró részletet próbálok összerakni.

Habár az előbb csak a dobosokról esett szó, az Extreme vagy az Annihilator soraiban csupa zseniális gitárossal is játszottál együtt. Nem beszélve Steve Vai-ról…
Mike: Így van, ők mind a gitározás csúcsát jelentik. Ebből a szempontból is roppant szerencsésnek mondhatom magam. És persze John is ebbe a ligába tartozik, mint az közismert. Akárcsak Steve Lynch, aki egykor az Autograph-ben játszott, és sorolhatnám azokat a muzsikusokat, akiket a kutya sem ismer, holott kivételesen tehetséges emberekről van szó. A számomra legkedvesebb pillanatok mind arról szóltak, hogy velük zenélhetek.

Visszakanyarodva a Dream Theater dolgaihoz, legutóbbi albumotok, a The Astonishing meglehetősen merész húzás volt, rendesen meg is osztotta a rajongótábort. Neked mi a véleményed róla?
Mike: Ezt én a rajongókra hagyom, nekem nincs jogom bárki másnak a nevében beszélni. Az emberek véleményt alkottak róla, nekünk pedig nem marad más, mint áttekinteni, hányan szeretik és hányan nem. Abból leszűrhetünk magunknak ezt-azt, de mások nevében nem nyilatkozhatunk.

Oké, rendben van, de te magad mit gondolsz a lemezről? Elégedett vagy vele?
Mike: Erre is csak azt tudom mondani, hogy a részletek híve vagyok, és vannak részei, amelyeket imádok. Muszáj így válaszolnom erre, mert bármelyik lemezről így nyilatkoznék, még a kedvenc Led Zeppelin albumomról is. Ha megveszek egy lemezt, mindig találok olyan számokat, amelyek jobban tetszenek, és olyanokat is, amelyek kevésbé. Ezzel szerintem mindenki így van, és most nem általánosítani akarok, egyszerűen ez a valóság. Attól, hogy a zenekar tagja vagyok, nem viszonyulok másképp a lemezhez. Ez is csak egy album a sok közül, és kiválasztok bizonyos részleteket… Vagyis nem, a részletek választanak engem! Na, ez így elég frappáns? A pillanatok választanak engem. Különösen azokat a részeket szeretem, ahol dinamikusan játszom. Az emberek talán nem is gondolnák, hogy legalább annyira bírom ezeket, mint a technikás dolgokat, pedig így van. Ezen az anyagon többet doboltam dinamikusan, mint azelőtt bármikor. Ha a részletekről beszélek, lehet, hogy arról neked is inkább a technikás játék jut eszedbe és most meg is lepődtél, holott adott esetben tényleg más dolgok jönnek be jobban.

étezik egyáltalán tökéletes album számodra?
Mike: Nem. És tudod, mi az érdekes? Épp most válogatok a saját dalaimból, amelyeket valamilyen módon meg fogok majd jelentetni. Amikor egy-egy új szám megy át a szűrőn, rögtön lesznek olyan nóták, amelyek már kevésbé tetszenek. Látod, ez is ugyanígy működik nálam. De hát mindenki másnál is. Szóval nagyon jó a kérdés, egyedül a válaszon múlik minden. Nálam egyértelmű a helyzet: a saját szerzeményeim között is vannak, amelyek jobban tetszenek, mint mások.

0dreamtheater2017_49_eredmeny.jpg

Foglalkozol-e még tanítványokkal és tartasz-e dobklinikákat?
Mike: Nincsenek tanítványaim. Persze akik valaha nálam tanultak, azok számomra mindig is a tanítványaim maradnak, de sokan közülük talán felül is múltak már engem azóta. A szükséges tudást mindenesetre átadtam nekik, úgyhogy mindent el tudnák játszani, amit csak akarnak. Pontosan ezért jöttem ki olyan jól mindegyikükkel. Értük dolgoztam: azon igyekeztem, hogy mindannyian jobbak legyenek nálam. Ilyen értelemben mindig is a tanítványaim lesznek ezek a dobosok, de valójában a kollégáim. Szóval már nem tanítok, és dobklinikákat is ritkábban fogok tartani.

Kik voltak a legismertebb tanítványaid? Megneveznél néhányat közülük?
Mike: Rengeteg híres dobos tanult nálam, de nem volna szerencsés nyilvánosságra hoznom a nevüket. Páran közülük játszottak ismert zenekarokban: az egyik srác Beyoncé dobosa volt egy ideig, egy másik megfordult az Animals As Leadersben…

Milyen jövő előtt áll szerinted a Dream Theater? Lesz-e olyan zenei „intézmény”, mint mondjuk a Rush?
Mike: Annyi bizonyos, hogy népszerűek vagyunk. Sokak számára jelenti a zenekar azt, amit jelent, akárcsak a régi bandák, de nem mérném magunkat senki máshoz. Vagyunk, akik vagyunk. Az Aerosmith sem vethető össze, teszem azt, a Nickelbackkel. Mindkét csapat népszerű, de mindkettő a maga módján. Rengeteg emberhez szólnak, csak különbözőképpen. És őket sem tudnám hasonlítani mondjuk Diana Krallhoz. Gondolom, érthető…

FOTÓK: RÉTI ZSOLT
http://www.dreamtheater.net
https://www.facebook.com/dreamtheater

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr1012538709

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum