Van az úgy, hogy az emberfiára hiába tukmálják rá a zenei mélytengeri igazgyöngy búvárok a jóságot, nem akaródzik megnyílni az a fránya full album youtube link. Pedig most feketeöves rock-metál zenedílerekről beszélünk. Szóval kb. két évnyi noszogatás, és megannyi „ezt csekkold le!” után csak megnyílt az a fránya youtube link, ami az Elder Death Roots Stirringjére vezetett el. Ééés.. nem tetszett. A lelkesedésem nem apadt viszont, így eljutottam a Lore albumig, ami viszont úgy pofán csapott, hogy a felocsúdásom a mai napig tart. Azért csak eddig, mert ugye itt az új lemez, a Reflections of a Floating World.
Ami nem jött be a Death Roots Stirringnél, az a koszos-bluesos-stoneres hozzáállás volt. Imádom a műfajt, de tényleg nem lehet már újat vagy jobbat mutatni benne, az a lemez meg nem is nagyon akart. A Lore már más tészta volt. Belefért egy rakás pszichedelikus lebegés, és egy elég egyedi zenei megközelítés, ami a Reflections of a Floating Worldnél teljesedett ki. Az egyediség meg olyan mértéket ölt, hogy nem lehet beleunni.
Szép lassan azon kaptam magam, hogy meghallgattam már – és most tényleg túlzás nélkül - hússzor. De még vagy húsz biztos hátra van belőle. Keveredik benne a Black Sabbath pőresége, a Pink Floyd kísérletezési hajlama, és a Toolra emlékeztető zúzós-lebegős hangulatok, nyakon öntve az Opeth féle hangszer nyüstöléssel. Töménynek hangzik, és az is. De pont ez adja neki azt a különösen addiktiv ízt, ami miatt újra és újra lepörgetem a Reflections…-t, mert huszonegyedjére is találni fogok benne valami finomságot, ami le fog nyűgözni.
Minden úgy alakul ezen az albumon, ahogy annak alakulnia kell. Rengetek formát ölt, de közben megmarad egy olyan alaphangulat, ami összetéveszthetetlenné teszi. A számok hosszúak. Hat dal, és több, mint egy óra játék idő. A harcedzett zenebarbár ilyenkor gondolja joggal, hogy <60 bpm-es monoton monstrumot kap, de pozitívan kell csalódnia. Mert bizony az Elder már-már prog rock jelző felé húzza a zsáner-métert, de a szó nemesebb értelmében. Az első négy tétel tényleg a földbe döngöl, és már ott annyi impulzust kap a hallójárat, ami egy hónapra elegendő jóság.
A nyitó Sanctuary úgy át tudott jutni a lelkemig, mint eddig kevés dal, és innen minden szám ezt csinálta velem, míg be kellett látnom, hogy nincs kedvencem erről a lemezről, mert mind telitalálat. A The Falling Veil, a Staving Off Truth és a Blind annyira kimunkált darabok, mint a fényesre csiszolt gyémántok. Akkor nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy nincs kedvencem, azt viszont nem hallgatom el, hogy a bluesos-improvizálós Sonntag viszont elég sokszor fog a továbbléptetés áldozatává esni. Összképében viszont gyönyörűen megágyaz a földbe döngölően befejező Thousand Handsnek.
Már az első meghallgatás után is arannyá válik ez a lemez azoknak, akik szeretnek belemerülni a kicsit nehezebben emészthető zenékbe. A Reflections of a Floating World olyan, mint maga az világegyetem. Van az egésznek egy íve, van a dalpároknak egy íve, van egy dalnak egy íve, egy részének egy íve, de akár még egy riffen belül is úgy tud változatos lenni, hogy nem érzi az ember azt a feltűnési viszketegséget, ami általában elhitelteleníti a progosabb bandákat. Az Elder inkább merít a kollektív tudattalanból, mint az egóból. A valaha hallott legjobb egyvelege az ösztönös zúzásnak, és a fokmérővel kicentizett apróbb finomságoknak. Ínyencség ez kérem szépen, mégpedig az Michelin-díjas fajtából, de azzal ellentétben a Reflection of a Floating Worlddel eltelítődhetünk jó pár év(tized)ig. Persze hogy év lemeze nálam.
5/5