Légy önmagad, mert csak ennyit tehetsz - Chris Cornell, köszönj a mennyeknek

2017. június 04. - Nemesúr

chriscornell_goodbye_png_1.png

Nagyon ki kéne akadnom, így kezdetnek. Jó zsurnalista-fogás egyből felkorbácsolással, az átélhető, a magyar néplélekbe amúgy is mélyen beágyazott, jó öreg tehetetlen haraggal indítani. Most még indokolt is. De csak törődöttséget érzek. Űrt.

Barátkozom egy világgal, amiben a nap helyén este fekete lyuk nyílik. Egyre több reggel ismét azzal a gondolattal kelek fel, hogy na, csak még egy kör, csak még egy napig bírjam még ki, talán megteszi, és akkor el is dúdolom, hogy "one more time around - might do it", hogy talán jobb lesz. Egy világgal az egyik hősöm - talán az első, talán az egyetelen rock'n'roll hősöm - nélkül, ami azóta lépten-nyomon az övét tükrözi. Azóta, hogy elment.

chris_cornell_szovegdobozok_like_a_stone.png

És akkor de. Mégiscsak ki vagyok akadva, mégis csak tehetetlen dühöt érzek, nem kizárólag szakmai alapon. Mert már mindenki megírta-megénekelte amit egy megemlékezésen lehetett. Az ügyeletes sznobok lapok a szakma, az igazán zenebuzi oldalak a történelem, a Nuskullos Völgyesi kolléga a nosztalgikus ősrajongó, a Grungerys Pintér Miklós a sose látott, de valódi barát megrázó búcsúját...

Úgyhogy ez most csak szimplán az enyém. Az én számvetésem, az én életem, és benne Chris Cornell. Hosszú lesz, és ömlengős, és személyes, és akinek nem tetszik, Man or Animal, I don't care at all.

Chris úgyis már előre elbúcsúzott, sokszor, sok éven és sok-sok számon át, és szerintem nem egyszer komolyan is gondolta. "No sorrow or pity for leaving I feel" ("Nem érzek se bánatot, se szánalmat, ahogy távozom"), énekelte. Pedig nem is tudta, hogy nem ágyban éri a halál: a Like a Stone-ban még azt nyomja, "And on my deathbed, I will pray to the gods and the angels, Like a pagan to anyone who will take me to Heaven" (Halálos ágyamon imádkozom majd az istenekhez és angyalokhoz, mint egy pogány bárkihez, ki a mennybe vinne engem)... És remélem, jól sejtette, hogy ott a helye, mert azzal folytatja, hogy "To a place I recall, I was there so long ago" ("Egy helyre, ami oly ismerős, réges rég már jártam itt"). Ezektől a soroktól nem lehet elszakadni, a mai napig álmomból felébresztve is fújom a teljes Audioslave lemez majd' minden sorát.

De akkor mitől kellene elbúcsúzni? Egyáltalán mitől lehet még? Mit kezdjünk a gyásszal, és mit kezdjen a környezetünk a gyászunkkal, ha fingja nincs arról, ki a tököm ez a kojotképű, köszörűtorkú amorozó, akiről életében nem hallott (- gondolja naivan)?

Mert ne legyenek kétségeink: a világ javának, és az ország számon kérhető hatalmas többségének nincs fogalma arról, mit veszített. Ha a Rock'n'Roll Hall of Fame az Operaház, Chris Cornell a Fantomja. A majdnem-világsztár, aki az is, meg nem is. Az egész bolygón átívelő hatású, mégsem globális hírnevű, rockMÁRÉPPHOGYNEMisten, a grunge-éra indítója, de nem éllovasa, akárcsak a 2000's évek hard rock (supergroup) revival hullámjának előörse és kiindulópontja az Audioslave-el. Ő az őselemi erejű, saját indítású korszakán is túlnőtt karakter, aki mégis nehezen körülírható, aki a világot jelentő deszkákat úgy ismerte már, mint a tenyerét, de azok a deszkák és a világ egyre világosabb, hogy nem ismerték őt.

Pontosan annyi idős vagyok, mint amikor Chris megalapította a Soundgardent. (Szóval még nekem se késő.) Kerek kétszerannyi évet élt, mint eddig én, de tuti, hogy ennyi évben is még többet. Nekem a Soundgarden első egyetemista hónapjaim furán-durván lassan megszeretett, sehova se tehető üde színfoltja volt. Emlékszem a seszagú, mindenbaszott szeptembervégi délutánra, máig grunge-ot pengető Szota komám, újdonsült jurátus pajtim úgy döntött, kirúgdos az éterbe, ési elsőként kalauzolt el egy eldugott, varázslatos kis zeneboltba Pécsen.. És aki a Soundgardennel és a Kyussal tüzelte fel az érdeklődésem minden iránt, ami "igazi zene". Ahogy becsukódott mögöttem először Tubák Csaba Zenemániájának repedt csengős ajtaja, és megláttam a Wretch és a Blues For The Red Sun bakelitek mellett a falon a Badmotorfingert (igen, EZEK a lemezek a főhelyen), eldőlt, hogy az igazi zenei (ön)oktatásom és kibontakozásom MOST veszi kezdetét. Az és ott volt a sima rockeren többé növésem kezdete - és az egyik első látvány (és hang), ami kísérte, ami beégett vele, az övé volt.

Chris Cornell őszenekara egyetemes kapudrog - a grungeba, a depirockba, a 90's évekbe, valami sötét kohó belébe, mittomén', de az. Gyengéd kézzel és rozsdás késsel nyit fel. Mégis, egészen a Superunknown lehengerlő flowja, a The Day I Tried To Live túlzottan is átérezhető refrénjének és főleg a Ty Cobb üdítően eszelős virgázása átélésének idejéig nem tudtam befoltozni nevét a szívemet borító bőrkabátba.

De kammer lenne ennél jobban áradoznom a Soundgardenről: a szomorú (avagy csak szürke) igazság az, hogy kb. 2 albumnyi tételen kívül kimaradt nekem, és érzelmileg, életem történetébe soha nem is vonódott be igazán ez az egyébként korszakos és formabontó kis dühmasina.

Nem, nekem Chris Cornell első sorban az Audioslave frontembere volt, és mindig az is marad. Vagyis A Frontember. A Rocksztár. Igen, nyilván befolyásolható korban voltam, meg mindenkinek van egy ilyen zenekara. Mindez nem magyarázza, hogy miért vált ki instant nedvelválasztást a lemez puszta említése mindmáig akár új környezetemben is, nemre, korra tekintet nélkül. Az sem elég ennyihez, hogy Chris ekkoriban úgy nézett ki, mint egy Levi's modell, egy határvidéki kalandor, egy igazi pilóta, aki testen belül hordja a vadászgépét...

Máig tartom, hogy amit 2002-ben (na jó, az is, amit utána) kiadtak a kezük közül, és ami biz' közmondásosan Chris témáira és ötleteire épült; mindaz, amiben a későbbi Rage-es funkyzás és szociális témák közti kalandozás még nem kerül előtérbe, az, na AZ, az egy princípium. Nem korkivonat, épp ellenkezőleg: annyira vérlázítóan dögös, nehéz és eredeti, hogy még betájolni se igen lehet a maga korában; egy olyan origó, amiből minden egyes kortárs (kicsit is hard) rockzenekar a Royal Bloodtól a Deap Vallyn át a Pretty Recklessig nagy darabokat bontva építette fel magát. De mondjuk ziher, hogy Stereochrist, Grand Mexican Warlock, Apey and the Pea meg pláne Ozone Mama se lenne nélküle, nélkülük.

Akkoriban, bő 10-15 éve megengedhettem magamnak, hogy zsebpénzemből hazárdírozzak, és az amúgy méregdrága eredeti lemezeket vegyem az Alexandrában, mert akkoriban csak oda kerültek kortárs lemezek az országban (Budapesten kívül). A Show Me How To Live klipjének első látására-hallására (exploitation! száguldás a semmibe! Vanishing Point tisztelgés! KÍGYÓS FELEKEZETEK! DINAMIT! SIVATAG! ÜLDÖZÉS! ÁÁÁÁ) félmeztelenre vetkőzve dobáltam magam és vinnyogtam. Az a klip volt minden, amiről a rocknak szólnia kellett számomra. Bónusz: ehhez a zenéhez egyetlen pár csöcs se szükségeltetett, hogy eladja magát, nők sokáig szinte nem is szerepelnek a videóikban! Na de EBBE a szikár, szemcsés klipbe belefért még egy kurvakemény, provokatív egzisztenciális diskurzus is Istennel, hogy miért teremtett, és hogy mi már készülünk ám átvenni a helyét, mert közel a vége ("And in your final hours I will stand, ready to begin").

Ismétlem: ez volt, ez A minden. Gimi után nyilván menekültem a plázába, ott pedig ment az összes maradék pénzem arra a bizonyos Pink Floydot idézően szürreális borítójú, műanyag lángnyelvvel díszített tájképet viselő albumra. Emlékszem, közel 5000 forint volt. Még a csomagolás matricáját is visszaragasztottam rá, tudtam, hogy muzális érték. Igazam lett.

Mikor otthon aznap feltettem, szinte remegtem az indulattól, és leszartam, hogy apám meccset néz... Sosem értettem, mit kell rajta HALLGATNI, ha amúgy sem ért egyet a hülye kommentátorokkal, gyakorlatilag velük veszekszik a hülye ügyfelek, anyám vagy helyettem, ráadásul éppen maga Chris Cornell MUTATTA NEKEM, HOGY ÉLJEK, és abba nem fért bele a Messibeadjanagyonszéppassz meg a meginthalkítsadletücsökfingásig kisfiam. Apám a lemez hallatára 2 olyan dolgot tett, amit addig soha: egyrészt elismerte vereségét és elindult a kertbe, másrészt lecövekelt a teraszon, rágyújtott, hirtelen baszott a kertre, megkérdezte, milyen fasza 70's évekbeli(!) bandát találtam, aztán megkért, hogy adjak csak neki kakaót, ne sajnáljam.

Anyám, mikor hazaért, csak sikítva tudott beszélni, hogy túlharsogja az ekkor már a 11. dalnál járó lemezt, olyan hangerővel szólt, hogy potyogtak a bizbaszok a polcról, és a faluban a macskák farka is Brad Wilk ütemeire tekeredett. Áradt belőle a szabadság, a férfias, de férfiasságával egy minutányit sem hivalkodó, felszabadult, nyers erő, és az egyre elharapódzóbb, vasmarokkal kordában tartott őrület. Az Audioslave bemutatkozó albuma lett számomra A Rocklemez. Azt hiszem, még mindig az.

A 2002-s Audioslave lemez a hard rockot meghaladó hard rock esszenciája, ami úgy tud teljesen egyedi hangzást, elsöprő erőt, a határokon át- meg átcsapó, hisztérikus tébolyt, szívfacsaró, magányos bánatot és végtelen macsóságot közvetíteni, hogy egyikről se beszél konkrétan, egyiket se tűzi a lobogójára. Égbe kiabálós stadion-opusz (Cochise), kamionos kesergő (I Am The Highway), doomba fordított, hörgős depirock (Shadow On The Sun) és brahiból minden idők legormótlanabb, utódjait bármikor és bárhol sárga földi lealázó stoner száma (Bring 'Em Back Alive) mind ráfértek erre a rendhagyó, csodálatos roncskocsira...

És akkor a dupla zárásról, a melankolikus-éjjelkocsizós-utolsócigizős altató Getaway Carról, és a bónusz rá következő, hullagyalázóan apokaliptikus Last Remaining Lightról se szóltunk. (Már eleve, milyen rocklemez csinál dupla zárást? Hogy a melankolikus kivezetés után, mikor már fekszel a földön, mikor már kész vagy, és fáradt, és védtelen, amikor nem is számítasz rá, rádömlessze a lidércnyomást? Hát ők. Mélységesen epikusan.) Olyan zsánerek szólalnak meg, kavarodnak el zenei anyagában, amik akkoriban gyakorlatilag még nem is léteztek (a köztudatban), vagy legalábbis a rocktól élesen és messze elhatárolva; mindezt megspékelve egy olyan albumívvel, hogy a stopgomb megnyomása után úgy érzed magad, mint aki elütötte a saját kutyáját. Kétszer.

Hallatszik ám Rick Rubin bácsi keze-füle munkája itt. A "Vízió" szó ugrik be az egészről, mert az is: egyetlen hatalmas, egzisztenciális, egyre elkeseredettebb és őrültebb trip a sivatagba és az éjszakába, illetve a napfelkeltébe ("If you don't believe the sun will rise, Stand alone and greet the coming night... In the last remaining light"). Ürülő tankkal, száradó szemmel és torokkal, de változatlan hangerővel.

Az ezt követő Out Of Exile egy... fura lemez. Egyszerűen mági nem tudom hova tenni, valahogy nem áll egyszerűen össze: egyszer harmincas hippirock, egyszer adrenalinbomba, egyszer meg kékes-szürkés berosszulás. De azért a Your Time Has Come, The Curse és főleg a Be Yourself olyanok voltak, mint izotóniás energiaital az atomsivatagban vergődő baleknak. Audiovizuális mentőövek. Az előbbivel harcművészeti edzés előtt spannoltam magam, készülve rá, hogy még hányszor vernek el, mire én győzök, az utóbbi pedig a gimiterror túlélésének himnuszává vált (bürokratikus purgatórium, szociális thriller, mentális és alkalmi életveszélyek mindennapjai).

Viszont az első amatőr és élő (ÉLŐ!) zenekar valaha, amit volt szerencsém testközelből megtapasztalni, a Breakdown volt a kaposvári Munkácsy gimi kellős közepén, diákhéten... kedves kis surmó sulibanda, pincepánkság, kevés zeneiséggel, de iszonyú, csűrdöngölő erővel. És azt hittem lepetézek, mikor meghallottam, hogy a Heaven's Deaddel állnak be. Íme, az Audioslave leszivárgott a halál valagára, de nem ám, mint egy kiborult pohár VBK, hanem mint egy aranyból fejtett balzsam. És minden édesebb lett tőle. A világ hirtelen meghittebb helynek tűnt. (Persze csak a pogóig az aulában, de akkor is.)

A Revelationst inkább már egy rég látott kutyusként fogadtam, akit én neveltem egyszer anno: érezhetően kiveszett a tűz, a koncepció a zenekar (balos érzelmű zenészekkel elkerülhetetlen) demokratizálódásának, és a zenei víziók keverésének hála is az utolsókat rúgta... De még így is szerethető, ejjbasszameg miértnefunky, és az elején és végén baszott jó album lett, a Revelations, Original Fire és a különösen szívszaggató The Moth beleégtek az agyamba. Nagyon sok súlyos és csúnya dolgot meccseztem le magamban késő éjjel ezt hallgatva végtelen újrajátszáson és az éjjeli lepkéket gyűjtögetve be a teraszra vitelhez.

Flash forward 2 év, és én is, mint a hülye moly a szúnyoglámpához, rászállok két borostás, napszítta gyerekre a pécsi sétálóutcán. Agyvérzésig tűző verőfény, öreg félhamis gitárok, negyvenes spleen a max. huszas arcokon. Odaültem, hogynacsá, elő is kaptam a szövegeimet (angol dalok énkelhető magyar átiratai), beszélgettünk, kitaláltuk, rakjuk össze az övükét az enyémmel. Esztétikus is lett, mint vasaló a boncasztalhoz. Én az izgalomtól meg életem első utcának éneklése sokkjától siralmasan nyekeregtem, ők meg más hangnemekbe, hullámzó ritmussal, halálfaszát bontogatva, szétimprózva...

chris_cornell_szovegdobozok_doesn_t_remind_me.png

Egyikük azt javasolta, maradjak csak, de inkább hagyjam abba ezt a zenélés dolgot, úgy egyáltalán. Na, ő volt a Getto Józsi. Ő leállt a gitárral, ma tehetséges szobrász-képzőművész. Másikuk azt mondta, lesz ez jobb is, de ma ne erőltessük, tessék inkább, itt egy sör. Őt meg úgy hívták, hogy Misota Dani, és nem állt le a gitárral. Ma Zanzinger néven csinálja a legjobb egyszálgitáros nyugati folkzenét ebben az országban, és nagyon szeretem, mint előadót, és mint embert. Az előbbi miatt évekig arra se mertem gondolni, hogy gitárhoz nyúljak, vagy ne egy pincében énekeljek, úgyse menne... Az utóbbi hatására (is) próbáltam meg mégis, ismét.

De miért jön mindez ide (a pofátlan reklámbújtatáson túl)?

Hát... Az egyetlen dal, ami ment, és élt, és pörgött, és forrt közösen a kezünk alatt... Magyarul is, angolul is, szórtak is aprót, élveztük is... Az a Doesn't Remind Me volt. Nincs mese, Chris Cornell még a kibaszott gitárhoz való viszonyomnak is eredője lett. Ma pedig szorgosan gyakorlom, mostanság főleg a dalait.

Idén nyáron talán először kiülök a helyükre egy gitárra. Eljön még az ideje...

Kerestem merchet, nem találtam. Kerestem koncerteket, a közelbe se jöttek... Zenetörténeti mérföldkövet is fektettek: övüké az első amerikai zenekar valaha, aminek Kuba megemelte szigorú kulturális embargóját, az Audioslave fergeteges, lemezen és DVD-n is megörökített koncertturnéja az országban máig emlegetett kultikus eseménynek számít, és még ERRŐL se írt sehol senki errefelé. Kerestem híreket, de egyre kevesebb lett, aztán az se. Kerestem a több tízmillió eladott lemezt, és csak százezrek lettek (sokáig).

Kerestem a magyar médiában várható - jogos - beszámolókat sikereikről, és semmi. Így sokkal bensőségesebb volt a viszonyom rajongásom tárgyával, mintha mainstream lett volna: egyszerre hányódhattam méltatlan ismeretlenségén, és terjeszthettem az igét, mikor Chris rámbízta a hangszórókból, hogy "Set It Off, set it off my children... set a fire!".

Chris Cornell nem elég, hogy énekesi csúcs volt: épp a megénekeletlenségével lett a hősöm.

Azzal, hogy szívét-lelkét és minden zenei tudását beletette abba, amit csinált (mint később rájöttem, nem csak az Audioslaveben persze), hogy eszméletlen, epikus zenéket alkosson... és hogy a világ épp csak megpaskolja érte a vállát. Mintha ez a rengeteg energia, áldozat, több évtized munkája nem lenne elég. Tudtam, mert világosan hallatszott, hogy az Audioslave idején újra drogokhoz nyúlt, biztos segített neki pár trip így sarkig kinyílnia, de aztán bezuhannia is lelke amúgy önpusztításra hajlamos fekete árkaiba.

Észre se vettem évekig, hogy hasonlóan kezdtem öltözködni, mint ő: tarkón álló haj, khaki motoroskabát, trikók, szarrákopott, de mintátlan, régies farmerek, diszkrét bőr- és fémékszerek (férfiékszerek, semmi szimatszatyros), és vsz. a motoroscsizmák iránt is a hatása alatt gyúltam máig olthatatlan szerelemre. Szakállamat a mintájára nyírtam eleinte, bajszomat egyedül azért hagytam meg 20 éves koromban, mert rajta és egyedül neki jól állt, pedig kézzel-lábbal küszködtem, hogy ne nézzek úgy ki, mint apám... Azóta egyetlen egyszer vágtam le, azt se kellett volna.

Baszus, még a második (és azt követő úgy 20) igazán szerelmes csókomat is olyan pólóban követtem el, ami (nem) véletlenül őt mintázta. Hazaértem, és a tükörbe bámulva döbbentem rá, hogy pontosan úgy néztem ki, mint ő a Jesus Christ Pose körül: vállra omló haj, lenőtt körszakáll, hosszú bőrnyaklánc, rozsdaszínek és kopott farmer, minden, mint egy elvadult Jézus... vagy Chris kertvárosi, káeuropéer uncsitesója. Csak azért nem linkelek képet, mert aranyosan gáz lenne a real deal mellé téve. Mondjuk mindez a delikvens csodálatos leányzót nem zavart, ő imádott így. (Ha valaki szereti Chris Cornellt, meg még engem is, annak az ízlése természetesen remek.)

Életem első lemezfelvételén a Cochise és a Show Me How To Live cover feléneklése között vacilláltam, melyiket kéne megmagyarosítani, mire a stúdiós Matus - öreg motoros minden értelemben - rendkívül tapintatosan és diszkréten közölte, hogy addig még el kell rágni néhány répát, és talán 3-4 év és 2 többtételes kórusmű betanulása múlva térjünk vissza rá. Ahogy e sorokat írom, is érzem, hogy a tarkómon felfelé kunkorodnak a tincsek, a polcomon diszkrét gyűrűk, alatta csizmacipők, az ágynál az első gitárom, amin a Blow Up The Outside Worldöt és az I Am The Highwayt gyakorlom orrvérzésig... pont úgy 2 hete.

Chris Cornell beásta magát a fejembe, az életembe, és mára elfogadtam, hogy nekem, a baszomnagy indivídumnak, bizony az egyik (de az is lehet, hogy az egyetlen) példaképe volt ő. Vagy legalábbis az alak, akit beleláttam. Sőt, ennél is több: életem fontos pillanatainak "képzeletbeli wingmanje". Övé volt a fő inspirációm arra is, hogy mikrofont ragadjak, és minden addigi, több éves megaláztatás és lelki leépítés dacára, vállalkozásom és zenei ízlésem eladhatóságának minimális esélyei és totális képzetlenségem ellenére színpadra lépjek, demánde nonplusz, zenekart alapítsak. Hittem, hinnem kellett, hogy megvan bennem ugyanaz az erő, aminek az ő torka is a csatornája. Az övé a szabadság, a szabad szólás, a mindent letaglózó szabad ének ereje.

Nem csodálom, hogy rokonlelket láttam benne, még ha ez nem is volt világos akkoriban: mintha saját magam csúcsra járatott verzióját nézném, aki a legnagyobb színpadon már elég jó ahhoz, hogy senki se álljon bele, de minden tehetsége, tudása, eredménye, mesterművei ellenére SEM kapja meg az elismerést, a (világ)hírnevet, ami - a vak is látja, a süket is hallja - napnál világosabban jár neki... Aki akárhányszor vágott bele egymaga valamibe, csak a gourmantok és hűségesek szerették; és aki mégis képes volt tőle annyira sokban eltérő emberekkel leküzdeni különbségeit és valami döbbeneteset, és legőfképp: koherenset alkotni.

És mindenek előtt: aki hatalmas, ikonikus árnyékában nem akaródzik meglátnia még tán a Rolling Stonenak se a vívódó, nyughatatlan, szenvedő, soha meg nem érkező embert, aki kiviláglik minden dalából.

Pedig nem csak az én ikonom volt. Sok évvel az Audioslave-lázam csillapodása után jöttem rá, idősebb zenészeket megismerve, hogy mennyi olyan embernek is az, ami nekem - egy fiatalabb, dühösebb, zsigeribb, nyersebb kiadásában - akik akár az apám lehetnének. Különös dolog az idő, valóban mindkét irányba halad... Visszanézve nyomát kitűnik, hogy a Korai Chris Cornell a grunge éra mérges Jézus Krisztusa volt póz nélkül. Egy szétcseszett otthonból jött, ill. inkább szökött el, egy alkesz anyától, egy őt folyamatosan testileg-lelkiegl bántalmazó apától, hallucinációkba forduló szorongástól... Mindent otthagyott, még a születési nevét is (Christopher John Boyle), a Cornellt anyja után vette fel, akit még így is szeretett. Tőle telhetően. Majd a Soundgarden alapításáig végtelennek tűnő diákmelók- és szállók, keménydrogok, totális nincstelenség és gyökértelenség. 2 éves bezárkózás és krónikus ennui uralták az életét - de csak' nem uralkodtak el rajta.

A Seattle-i Szcénának kulcsembere, egyfajta összekötő kapcsa volt: azóta kultikussá váló zenészeket és zenekarokat segített a poszterezéstől a beugró vokálokon át a side-projektjeik hangzása kialakításááig mindenben. Könyörgök, a tag egy egész zenkart összehozott, hogy kerekké tegye túladagolásba halt barátja, Andrew Wood életművét, relevánssá lemezét, és halhatatlanná az emlékét, a Temple of the Dogban.

chris-cornell-with-eddie-vedder-on-stage.jpg

El tudom (vagy tán el se tudom) képzelni, hogy a közösségre, az érzelmes és értelmes, mégis befakkoló lázadás platformjára vágyó, kulturális senkiföldjén, két korszak, két rendszer közé zuhant magyar kamaszoknak (már akikhez eljutott) mit jelenthetett a zenéje.

A grunge-ot talán a helyszín és az életkörülmények, de a közösséget ő (is) tartotta össze, és ez a nincstelen-sehonnai, mégse hobo, ez az ártatlan, mégis kurvára pipa fiú milliók számára vált a 90's évek vadromantikája valódi megtestesülésév, sokkal inkább Kurt Cobainnél is. Az övé egy sokkal személyesebb esztétikum, de Chrisé - az ekkori Chrisé - egyetemes erejű és maradandó lenyomatú... Amit mégis volt mersze és kreativitása kinőni és levetkőzni, mikor eljött az ideje.

...

Cameoja a Singlesben jelképes jelentőségű, dalai a film fiktív zenekarjai közt őszintébben és hitelesebben szólnak az akkori itt és mostról (ott és akkorról), mint sok igazi bandáé akkoriban. Shannon Hoon, a Blind Melon szintén mitikus énekese volt, aki az akkor még Screaming Treesben rockoló Mark Lanegannel (!!!), akkori szobatársával mindkettejüket visszarugdosta az önsajnálat és a szerbe halás végső pereméről, és aki megajándékozta a fétisszerűen viselt villás nyakláncával - amit, miután Shannon is túllőtte magát turnéján 1994-ben, soha többé nem viselt. A grunge-korszak vége valójában ekkor kezdődött el.

Szóló debütje, a mára kultikus 1999-s Euphoria Morning egy csodálatosan öncélú lemez, kiforratlanságában is a "gyűjtői albumok" mintapéldánya: az a pont Cornell karrierjében, amikor teljesen önálló és önjogú alkotóként beérett, lefektette dalírása és jellegzetes hangzása alapjait, amivel azóta is bandák ezreinek jelent inspirációt. A rövid időn belüli gazdag hangnemváltások számaiban, a csupa-dúr de sokféleképp bővített akkordokkal díszetett menetei, a már-már desertrockos ritmikai hömpölygés ráfalazása a kettőnégyekre (hatnégyekre) bizony főleg az ő munkássága nyomán terjedtek el a kora 2000's évek rockzenei mainstreamjében...

Erre most tekerjünk rá előrefele bő 18 évet, és nézzünk az érett Chrisre. 2. szólólemezére emberünk megnyugodott*. *Megnyugod...gatott. Kereste magát, nagyon sokáig, és tudtuk már mindketten, hogy a megfejtés nem odakint hever, hanem az érleli, amíg odaérsz.

A 2007-es Carry On először mutatta meg őt élete békés időszakában: múltjával, előző kapcsolata rossz emlékeivel leszámoló leendő férjként és apaként, lelkifurdalásos hazafiként, az amerikai dalszerzés, különösen a blues, a folk, a softrock és az újhullámos country hagyományait kimaxolva és beépítve, egy ugyan nem világmegváltó, de nagyon szeretetreméltó dalcsokorban. Szülinapomra kértem, és többször hallgattuk, anyukám évekig kérte, tegyem be, ha főz. Igazi vasárnap délutáni lemez, ami felderíti a hétfő árnyékát is, pedig totál nem feelgood.

A világhírnév küszöbén setepertélt eztán legnagyobb szóló slágerével: az itt szereplő You Know My Name volt az első Daniel Craig-es James Bond filmmel, a Casino Royale-el rebootolt széria főcímdala. És nem kell fikarcnyit sem szégyenkeznie, még Tina Turner Goldeneye-a vagy a Garbage The World Is Not Enough-ja mellé téve se. A tesztoszterondús stadionrock és a tocsogós-szimfonikus nagyzenekari örökzöld hangzások olyan gradiózus, mindkettő határait feszegető keveréke lett a dal, hogy minél tovább hallgattam, annál jobban lenyűgözött. Nem véletlen tartják sokan a valaha készült legjobb Bond-dalnak.

2009-ben erre (vagy tán ezen a kelleténél jobban felbuzdulva) jött a Scream... Másnak megbocsáthatatlan bűnként róttam volna fel egy R&B lemezt a 2000's években, kegyes gyorsasággal a világ is megfeledkezett a Timbalandes koprodukcióról, de eskü, a Part of Met képes vagyok elnézni neki (jó, jó, tudom, elfogult vagyok). A zsánerében megdöbbentően jó, rockelemekkel és vastag gitáreffektekkel kísérletező, ókvord kis csodabogár e lemez, talán csak Justin Timberlake és Missy Elliot ütné a kortársai közül. Kár, hogy eddigre már az R&B EDM-mé fosulása kezdetét vette, és a "tiszta" műfaj kihalóban volt... Másfelől meg annyira karakteridegen minden addigihez képest életében, annyira hozzá nem való célközönségnek szólna, hogy inkább tekintem egy színvonalas "na látjátok, tudnék én popsztár lenni - HA AKARNÉK" fikának részéről (még ha nem is az. Tudom, tudjuk, oké? Lapozzunk).

Ez a próbálkozás a mainstreamre nyitásra végleg világossá tette - minden érintettnek - hogy Chris Cornellnek semmi keresnivalója nincs azon a tájékon. Giccse és abszurditása ellenére sosem bocsátom meg magamnak, hogy (többször is) otthagytam a régi Zenemániában ezt a kamugyémántot 8 évvel ezelőtt...

A Songbook csak magányos (de ríkató) linkek formájában, a Higher Truth pedig futólag, hírben jutottak el már hozzám. A visszatérő Soundgarden lemezre, a 2012-es King Animalre fél napot akartam rászánni, hogy méltó befogadást szolgáltassak neki, közben írjak is... és pont onnantól fogva soha nem találtam rá fél napot. Viszont ekkor tartottam visszafelé az időben, és kóstolgattam meghatottan a Temple of the Dogot (a Hunger Strikeot már akkor is el-elcsukló hanggal tudtam csak gyakorolni, mikor Chris még élt... most meg aztán...) és a Soundgardent (a Badmotorfinger egy kibaszott 1000 lóerős, rozsdás, sugárhajtású szörnyautó).

Kalandoztam, elvesztettem az irányt, és megbékéltem vele - akárcsak Chris a maga karrierjében, a lemezek felvevői végén. Szerintem ő is elnézné nekem, hogy a saját zenéim elsikításával voltam elfoglalva, pláne, hogy az ő hatása alatt.

audioslave_and_prophets_of_rage_eff.jpg

Szóval, na, eltávolodtunk egymástól. Ugyanazt a megrögzött és mégis érzékeny és figyelmes individualizmust igyekeztem meghonosítani a magam kis reszeldéiben, amit ő is hirdetett egész életében, szövegeiben. Ld.:

cc_text_boxes_jesus_christ_pose.png

Mikor a Trump-ellenes Inauguration Ballon, hatalmas koncerten az Audioslave 20 percig újra élt, mit élt, újra ÉLT, majd egyesült a Prophets of Rage-el és Michael Moore-al... Mikor még minden tag bizakodva tekintett a jövőbe, az "ismételjük meg, mert rég éreztem ilyen jól magam" szellemében, akkor, feleim, én tényleg, tényleg ugráltam itthon és egész nap fülig ért a far a szám.

chris_cornell_szovegdobozok_i_am_the_highway.png

...

Most volt 2 hete, hogy meghaltál, Chris.

Az egyelőre utolsó vizsgaidőszakom finisében, amikor faltól falig kellett volna tanulnom. Jól kicsesztél velem, hallod. Reggel 5-kor láttam a feedemben és nem hittem el. Lefagytam. Fél napig nem telt az idő. Megállt a világ akkor, kimerevedett, mint egy fekete-fehér, antik MTV-s videófelvétlel. Még mindig lassú. Azonnal rávetettem magam pár akkordtábálzatra: ez a kicsinyes, fölösleges, kapkodó tisztelgés volt a lehető legkevesebb, amit kipréselhettem magamból. Az I Am The Highway vagy a Black Hole Sun közepén járhattam, mikor feltűnt, hogy olyan homályos lett minden, és elfáradt a szemem... Már egy ideje, valszeg hosszú percek óta könnyeztem. Beadandók, tantárgyelszámoltatás, vizsgák? Ugyan. Az a nap ott véget ért.

Másnap a The Beans pécsi szülinapja után a basszer Füzi Balázzsal félrészegen üvöltöttük a Black Hole Sunt egy egész kávézó képébe a DJ pultból. Rosszul, vidáman, szomorúan, szégyentelenül. Elmesélte, hogy 2 napja megállt az élet a budapesti zenei kocsmákban is. Az emberek, közös ismerőseink tucatjai, százai, odaülnek egymáshoz, nem szólnak semmit, még nem tudnak, néznek üresen maguk elé, és csak megy, csak megy Chris Cornell élete és munkássága minden helyen, minden hangszóróból.

Azt mondta, Bowie elvesztését is mindenki tragédiaként élte meg, de ilyen totális dermedést még soha nem látott. Bowiet ugyanis el tudtuk temetni színesen, parádésan, egész életében erre trenírozott minket... Chris Cornellt, aki a mindannyiunk mélyében tátongó fekete lyukból beszélt, nem lehet; nem így lehet.

Ölelgettük egymást, igyekeztünk nem sírni. Nehéz volt. A végén aztán csak hallgattunk és néztünk magunk elé mi is. Ráfogtuk a sörre, kiittuk, mentünk tovább. Akik nem tudták, mi van, azokkal képesek voltunk újra beszélgetni. Akik tudták, azokkal jó volt együtt hallgatni el.

jerrycantrelloncornellfuneral_eff.jpg

Jerry Cantrell (Alice in Chains) Chris sírja előtt. Nincsenek szavak.

Ma van 1 hete, hogy eltemettek, A hamvaidat hazavitték, tán szét is szórták már. Világszerte elbúcsúztattak, búcsúztatnak még most is, de olyan, mintha itt laknál velem, csendben, az egyik üres szobában. In your house I long to be. Több, mint 2 hét kellett, hogy mindez összeérjen bennem rólad, rólunk, pluszmínusz 15 év. Emésztenem kellett az emészthetetlent.

Nem voltam hajlandó elhinni, hogy ez az ember, aki voltál, aki vagy, mikor végre úgy fest, élete estéjéhez közeledve rátalált a békére, a családra, a támaszra, amire szüksége van, akiről már végre kezdenek élő legendaként beszélni, ahogy már rég kéne, aki sosem volt teljesebb és zeneileg összeszedettebb; az ember, aki többször újraindította az életét, a karrierjét, aki végre-valahára végleg összeszedte magát, aki már nem a mítikus önpusztítás és szarkasztikus elmúlás zsoltárait énekli, hanem Magasabb Igazságot terjeszt (Higher Truth lemez)...

chris-cornell-w-kids_eff.jpg

Az ember, aki él-hal a gyerekeiért, akár a próbáról ugrik haza 4 állammal odébbról és este vissza koncertezni gyorsjárattal, csak hogy velük lehessen addig is; és aki karmikusan neki rendelt párt lát abban a nőben, akivel megtalálták egymást...

Hogy ő se szó, se beszéd, megfosztaná magát az élettől, és a világot magától.

Éveken át énekelt a nihilről és kilátástalanságról, amik készülnek őt és mindenkiét felemészteni, de úgy tűnt, azok az évek nemhogy baromi sikeresnek bizonyultak, de egy másik élet távolságába vesztek...

Viszont bármennyire is szerentém másképp hinni, nem értek a depresszióhoz.

Csak azok értenek hozzá, akik benne élnek, vagy akik rá specializálódtak. Miután a fülemben egy nadrágszíj szorulásának irtóztató hangjával képtelen voltam elaludni, átgondoltam, hányszor lehettem a depresszió közelében az elmúlt években. Aztán azt, hány ismerősömről tudom, hogy depressziós (kezelve vagy kezeletlen, szeretve vagy szeretetlen), és hány lehet, akiről csak sejtem. Hogy hányuknak kell (kellene?) olyan gyógyszert szednie a dokik ellentmondást nem tűrő utasítására, csak mert hibáztak korábban, megadták magukat a nihilnek vagy a drogoknak, ami lehet, hogy szó szerint megöli őket - sokkal hamarabb, mint bármilyen pszichózis.

Chris Cornell ativant szedett. Ez egy kemény gyógyszer... lófaszt gyógyszer, mondjuk ki szépen, amit az amcsik ki mernek, csak a mi szintén addikt, de jóval modorosabb népünk nem mer: drog. Orvosi drog, kizárólag receptre. Lorazepim hatóanyagú benzodiazepin, vagyis erősen pszichoaktív készítmény, magyar rokona a rivotril, messzi kisöccse a xanax. Az ativan erős szorongás- és görcsoldó, az addikciós impulzusokat is állítólag csökkenti, bár ezen hatását évek óta több orvos megkérdőjelezi az Egyesült Államokban. Mellékhatásai között tartós álmatlanság, hallucinációk és öngyilkos gondolatok(!) szerepelnek. Még egyszer: lehetséges mellékhatása, HOGY MEGÖLÖD MAGAD. Egyébként napi 1 tabletta, langyos és bő vízzel, nyugodt légkörben, étkezések között, mi baj lehet.

Chris felhívta a feleségét, összevissza habogott, majd kibökte neki, hogy lehet, eggyel (EGGYEL!) többet vett be a kelleténél. Vicky ekkor küldte be hozzá régi barátját és testőrét, aki rátalált a testére. A kiérkező mentősök küzdöttek az életéért, de már nem tudták megmenteni. Vicky Cornell ma is méltósággal és megrendítő szerelemről téve tanúbizonyságot tartja magát a teljes önkezűség kizárásához (ill. nyomoztat).

Nagyon, nagyon szerették egymást.

rs-chris-cornell-vicky-cornell_eff.jpg

...És ma hajnalra ideért a teljes toxikológiai jelentés. A szervezete dugig volt erős gyógyszerekkel: pszeudoefedrint (nyálkahártya-serkentő, érszűkítő orrspré - mellékhatásai között pánikroham és intenzív hallucinációk, amúgy pedig a metamfetamin (vagyis meth) fő alapanyaga) és számos barbiturátot (addiktív fájdalomcsillapítókat), köztük butalbitált mutattak ki (rizikós fejfájás-csökkentő, magas addikciós potenciállal és eséllyel arra, hogy a migrént krónikussá változtatja). Alkoholról és illegális drogokról nincs hír. Ezek mindegyike törvényesen, javuk a legtöbb államban csak receptre, orvosi kiutalóval kapható az USA-ban.

Ami viszont igazán fura, hogy naloxont is találtak a szervezetében Ez egy intravénásan hatékony ópiumblokkoló, amit főleg medikusok és rendőrök adnak be ópioid-túladagolt addiktoknak: ha szerencséjük van és időben jöttek, egyszerűen "betölti" a receptorokat, amikbe az ópiumszármazék illeszkedik, és esélyes, hogy megmenti az életét - a beadástól számított már 2. percben hatni kezd.

De... Ha Chris (zavartan, elkábulva, szorongva és feltehetőleg hallucinálva) felkötötte magát... hogyan, mikor kerülhetett EZ a szervezetébe? Ha pedig a rendőrök felakasztva találtak rá, akkor ki és miért adta be neki az ópiumblokkolót? Erről miért nem beszélnek a hatóságok?

Én ugyan nem vagyok se orvos, se nyomozó, de ha ENNYI addiktív és életveszélyes szert egy közismert ex-junkie és lappangó depressziós művész kezébe adunk, aki amúgy is gyakori, ha nem is állandó felügyeletre szorul, s tesszük mindezt akár gonfatlanságból, akár bűnpártolásból, akkor VAJON mi fog történni? Na? Amerikában (és most már Nagy-Britanniában is) a legális drogok, főleg épp a fájdalomcsillapítók és barbiturát-származékok, egyes becslések szerint legalább annyi, ha nem több embert ölnek meg évente, mint az illegálisak. Az amerikai lakosság 15 millió tagja orvosi értelemben addikt, legális orvosi drogok (miket idehaza még mindig tévesen gyógyszernek nevezünk) függője. Sokukat hajtanak lelki betegségek és korábbi szerfüggésük szégyene és lelkifurdalása, de a szert végül rendre a  - mindig más-más gyógyszerlobbi által támogatott - háziorvos írja fel, ezért is hívják "prescription drugs"-nak.

chris_cornell_szovegdobozok_the_day_i_tried_to_live.png

[Még mielőtt mindenki menekülne a homeopátiába, jelezném, tthon picit jobb a helyzet. Illetve dehogy jobb, csak másként szörnyű: a közegészségügyünk egy merő rom, de legalább nincsenek így kitömve a dokik, és nem társadalmilag bevett gyakorlat a gyógyszerfüggés. A magyar alkohollal medikálja magát. Főleg. De nem csak.]

Ezek után rendkívül... nehéz nem bocsátkozni most moralizálásba és ítélkezésbe. Rövid leszek, de nem tudom megállni. A (nem csak amerikai) gyógyszergyártók kétes hatóanyagtartalmú, brutális mellékhatásokkal járó, addikciót okozni általánosan képes (amúgy épp a szerfüggés csökkenésének ígéretével reklámozott) termékeit az USA határain túl is toló gyógyszerlobbi a globális egészségügy minden szintjén nyomást gyakorol az orvosokra és a fogyasztóvédelemre, de főleg a fogyasztókra. A depressziósok, kóros szorongók és habituális drogfogyasztóból lett felépülő addiktok bűntudattól vezérelve és téves vagy minimális információk birtokában olyan, az életüket akár közvetlenül veszélyeztető szereket szednek, amikhez hozzá se szabadna érniük folyamatos, 0-24 órás, személyes felügyelet nélkül... Vagy egyáltalán. Medikusi előismeretek hiányában innentől fogva viszont merő okoskodás lenne izomból elítélni azt, aki osztja, gyártja, engedélyezi, vagy szedi ezeket a szereket - mindenkinek megvan a maga felelőssége.

Ettől még az eddigi tények birtokában nyugodtan kimondhatjuk: Chris Cornell lehet, hogy öngyilkos lett, de végső soron NEM ő végzett magával, hanem egy olyan szeregyüttes, amiknek a közelébe se szabadott volna engedni, se őt, se senki mást. Chris Cornell valójában nem saját reménytelensége, a múltja, még csak nem is kizárólag a hirtelen elhatalmasodó mentális betegsége áldozata, hanem egy közveszélyes kezelésé, egy mérgező gondolkodásé ill. tablettáé, egy a betegeket fogyasztóként kezelő, ocsmány ipari-medikai-kulturális komplexumé... és egyetlen pillanat oda nem figyeléséé. És igen, a naloxon jelenlétére még mindig nincs magyarázat, és ebből még lesznek összeesküvés-elméletek. Na EZ az igazán tragikus,

Ahhoz elég depressziós közeli barátom van (vagy "exdepressziós", de ilyen csak a köznyelvben létezik), hogy tudjam, a figyelmes, érzékeny és "coming out" nélkül is támogató, tehát: alle zusammen emberséges környezet, egy-egy jó szó, dícséret, csendes biztosítás, meghallgatás bármikor, hogy ott leszünk, ha kell (és ott is vagyunk akkor) MINDIG többet segít, mint egy teljes kúrányi ativan.

A gyógyszer nem zárható ki a kezelésből, de nem a gyógyszer gyógyít meg - az csak kezel. A figyelmesség gyógyít(hat!) meg, nem a folytonos megfigyelés. A törődés, és nem az ajtó rátörése beteg barátunkra az első "gyanús jelre". Lehet, hogy ez évek munkája, de akkor legyen évek munkája. Lehet, hogy folyton visszacsúszik a szerettünk, de akkor folyton visszacsúszik. Ez van. Ott kell lenni, mindig és bármikor, sosem tolakodva, mindig készen.

A harc a depresszióval, ugyanúgy, mint az addikcióval, nem ér véget, mikor lecsillapodik. Ez nem pusztán egy betegség, amiből ki lehet gyógyulni: ezek állapotok. Jó eséllyel nem mennek el soha, de lehetséges őket háttérbe szorítani annyira, hogy bárki - BÁRKI - nagyjából és össz-vissz mégis teljes és boldog életet élhessen. Mikor mélyen van a delikvens, csak úgy magától nem fog szólni, ha rosszul van... De a veszélyeztetett emberek javának nincs egy lelki társa, akit az első gyanús halura felhívhatna. Vagy talán van, csak nem veszi észre, mert elsötétült a tekintete. Azt hiszi, nincs, akiben bízik annyira, hogy elhiggye, már ezért is szólhat neki, hogy ő nem teher. If you don't believe the sun will rise...

chris_cornell_szovegdobozok_segelyhivas.png

Nekik és aggódó barátaiknak üzenem, hogy nem vagytok egyedül, és hogy a gyógyszer a gyógyulásnak (kezelésnek) csak az egyik fele. Mi is kellünk hozzá, meg Ti is. Ha nem bírjátok a nyomást, álljon itt ez a szám. Felveszi egy névtelen-arctalan hang, és meghallgat, bármi bánt, bármikor. Akár azt is elmondja, miért ne bántsd magad, vagy hogyan mosd ki most picit a testedből vagy elmédből azt, aminek nincs benne helye.

...

Szép lenne, meg talán feladatam is, hogy valami jelképeset, sorsszerűt hozzak ki a halálából, esetleg valami tanulságot facsarjak ki a testéből. Hát nem. Ez egy önkéntelen, kibaszott keserű és tehetetlen halál.... De egy őrületes, szenvedélyes élet dala után egy tragikus záróakkord csupán.

chris_cornell_emlekest_cover.jpg

Egy disszonáns csavar a lemez végén, nem maga az egész diszkográfia.

Szóval... Chris Cornell, az ember, nincs többé. Innentől Chris Cornell, a legenda van. 2 hete a világ körül a Megadethtől a Pearl Jamig egész dalokat dedikálnak neki, több száz zenekar, akár turné közben gyakorol, csak hogy játszhasson tőle valamit... Bármit. Seattleben a Black Hole Sun ihlette szobor a szentélye lett, a híres és úttörő KEXP rádióadó már másnap emléknapot szervezett és emlékhelyet épített számára, ahol mindenki elmondhatta a vele közös történetét. A Dunán, az A38 hajón emlékkoncert készülődik, katt a képre az eventért. Basszus, ha lenne időm (több, mint a King Animalre), legszívesebben én is szerveznék egyet Pécsre... Egy estén, ahol csak ez a hang nem lesz pótolva, mert ezt nem is lehet.

Nem tudom, hol vagy, Chris, és honnan a fenéből is tudnál magyarul, de ha bármilyen módon eljut ez hozzád, és akkor is, ha nem, tehát mindenféle szentimentalizmustól mentesen, úgy érzem, kötelességem leírni: Köszönjük. Köszönöm. Hatottál és meghatottál. Hullámokat keltettel, a TE hullámaidat (My Wave!). Formáltál minket, alkotók százezreit, hallgatók millióit, tízmillióit. Annyi barátod van, akivel sosem találkoztál, annyi rajongód, aki nem is tudja, ki vagy, aki nem dalszövegről, de pólók tömkelegéről és a hangodról azonnal, boldogan felismer. És mindenki, aki rajong érted, azt mondja, micsoda fazon, micsoda karakter ez a Chris Cornell, öcsém.

Na ja. De tényleg, most tényleg már: egész pontosan, micsoda, kicsoda?

Mi teszi őt szó szerint "karakterré"? Ez egy olyan kérdés, amit bármikor nekiszegezek a rajongóinak, igazából csak kliséket kapok. Sokan zavarba jönnek: tudják, hogy amit mondanak, az igaz, mégis általánosnak hangzik. Mi az, amitől ikonikussá vált Chris Cornell?

chris_cornell_s_2_faces.png

A hangja? Igen, a 4 oktávot úgy kicsapja, mint az ólajtót, oké, de ez technikai tudás. A reszelése? Dehogy reszel folyton, olyan szép falzetteket és mormogásokat tud, meg úgy áriázni, hogy menten gatyát cserélsz. Ja meg alapjáraton eleve bariton. Hogy őrült, balhés, junkie, partyarc? Hát... nagyon picit igen, mind, de egyik sem igazán. Hogy ezerarcú- és hangú? Csinált lírai pszichedéliát, alternatív hard rockot (ill. alternatívát a hard rocknak), csinált elektromos latinos klubzenét, csinált nosztalgikus gitáros rádiós folkot, olyan akusztikus nagyműsort, ami itthoni megfelelője a (minden bizonnyal az ő hatása alatt levő) Jamie Winchester és Hrutka Robi (Wood&Strings), vagy a régi MTV Unplugged műsorok, és végül csinált visszhangtalan és érdektelennek tűnő, mégis életútját összegző, kanonizáló, életigenlő és kimért softrock lemezt is... Aztán felélesztette A Projektet, amiből minden kinőtt, hogy még több matekozással és modern metálfogásokkal azt is új szintre emelje, és nyugalmi pályán, de újra éltesse. Ezek? Ezek mind. Azért ez sok. Még ennyből is nehéz kiszűrni az igazán markáns vonásokat.

Így ami számomra egészen egyedivé, kerekké, szó szoros értelmében vehető karkterré teszi őt, az az, hogyan állította elsöprő szenvedélye szolgálatába zenei és hangképzési tudását, hogyan tudta befogni az ösztönös, áradó tehetségét nagyobb koncepciók igájába... Hogyan lett a szabadság és a "csinálom magam" hangja, és hogyan lett belőle a Majdnem(Világ)Híres Rocksztár, a Majdnem(Világ)Híres zenekarok élén, hogy hogyan lett ő a Majdnem Generáció, az ÉppHogyNem fanság, az álmairól lassan mind lemondott, de változatlanul reménykedő nemzedéke (és minden későbbi ilyen nemzedék) hangja.

Nem pusztán szócsöve vagy kiszolgálója (bár volt az is); nem másokét foglalta össze, hanem a maga életében és dalaiban tükrözött minket, akár a problémáinkat, akár elfolytásainkat, akár vágyainkat, akár tévelygéseinket. Mindenkiét, aki őrült hévvel, megállás nélkül, éveken át tiporja a maga útját, aki naponta, csöndes eltökéltséggel küzd az elismerésért és a benne trónoló emésztő sötétség ellenében.

EZ teszi őt egyetmes értékű, hatású és súlyú előadóvá, valódi és utánozhatatlan ikonná a modern zene történetében, akinek a legnagyobbak közt a helye. És erre nem a halála, hanem az élete hatalmazza fel.

Ég veled, ég velünk, Chris.

Köszönj szépen a Mennynek.

~

Ha gondolod, katt a további írásaimért:

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr5212553811

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum