Az Anthrax idei duplázása kapcsán nem túlzás kijelenteni, hogy vannak olyan neves, jó ideje aktív bandák, amelyeket el lehet ide hozni akármikor, akárhányszor, befürödni nem lehet a dologgal. Emellett viszont valósággal egymást érik mostanában a jelenkor meghatározó csapatainak fellépései is – és ha lehet, még nagyobbat szólnak! Nem egészen egy hónapja a Mastodon produkált parádés nézőszámot a Rákóczi-híd lábánál, most meg a közel négy év után visszatérő Gojira vitt véghez hasonló bravúrt ugyanott. A siker pedig mindkét esetben abszolút megérdemelt.

Az Omega Diatribe a hazai színtér egyik legambiciózusabb és legtudatosabban dogozó zenekara. Ezen az estén mintegy ezer ember előtt bizonyíthatta ezt az immár egyre méretesebb színpadokon edződő, két friss szerzeménnyel is előrukkoló ötös és a keverősük előtt is adott volt a mestervizsgával felérő feladat, hogy ilyen frekventált helyen, ekkora érdeklődés mellett rendesen megdörrenjen a cucc. Hájer Gergőék prímán összeszokott, magabiztos kiállású társaság benyomását keltették, bár legközelebb örömmel venném, ha Komáromi Gergely énekes kicsit még jobban belehajolna az ütemekbe (extrém megjelenésével már most igencsak felhívja magára a figyelmet), ahogyan az év elején leigazolt Höflinger Tamás gitáros is teszi. A rendelkezésükre álló negyven percet tisztességesen végigzúzták a srácok és mögöttük a ledfal is komoly segítségükre volt.

Ez utóbbi látványelem a Gojira műsorának értékét szintén jelentősen megnövelte, egyszersmind beteljesítette azt a vágyamat, amelynek a múltkor az A38-on adtam hangot, ha emlékszünk még. A tagság színpadi munkája – különös tekintettel a vehemens Jean-Michel Labadie bőgősre, míg Christian Andreu gitáros a „konzervatívabb” fazonú, hosszú hajú metalos prototípusa – és Joe Duplantier allűröktől mentes, emberközeli frontemberi ténykedése ugyan önmagában is „eladja” a show-t, de azért egy ilyen nagyságrendű önálló koncertet vagy egy fesztivál-headliner bulit még emlékezetesebbé bír ám tenni némi vizuális aláfestés. A híd túloldaláról, a Kopaszi-gátról egyszer csak tűzijátékot is fellőttek. Nem tudni, milyen alkalomból, de igazából nem fontos. Ha történetesen Franciaország nemzeti ünnepére, július 14-ére esik a rendezvény, úgy biztosan jó poén lett volna Joe-éknak az egybeesés…

A külsőségek persze mit sem érnének zenei tartalom nélkül. Éppen ezért most innen közelítve próbálnám bővebben kifejteni, mitől emelkedett saját műfajának legfelső ligájába a banda a lenyűgöző élő teljesítmény mellett. Nos, a kortárs irányzatok ezerfelől hatottak rájuk, nekik pedig sikerült mindebből valami olyat összegyúrniuk, ami csak rájuk jellemző. Megvannak bennük a modern metal groove-jai, mégsem lehet őket a tengerentúli eredetű nu metal skatulyába gyömöszölni. Sokat merítettek a death metalból, de sosem viszik túlzásba a technikázást és Joe sem a vérben bugyogó halálhörgéséről ismert (azt az Oroborus erejéig meghagyta a dobosnak, az „Evil Mario”-ként bemutatott öccsének, akivel helyet és hangszert is cserélt a dal első pár percére), sőt egyre jobban boldogul a dallamos témákkal. Nem idegen tőlük az ún. poszt rock / metal elvontsága sem, de vannak ők olyan tehetséges szerzők, hogy a terjengősebb instrumentális témázgatásaik se fulladjanak unalomba. Szóval mesterien, ama bizonyos arany középutat járva alkalmazzák a fenti elemeket, miközben a muzsika durva éle is megmarad. Alighanem ezért mozdul rájuk ilyen tömegesen a súlyos hangzásokra éhes fiatal korosztály is. Csak egy adalék az eddigiekhez: a minap rábukkantam Joe aktuális kedvenceinek tízes listájára és minden további példálózásnál többet mond, ha elárulom, hogy a Death és a Morbid Angel éppúgy megtalálható köztük, mint a metal két 90-es évekbeli zászlóvivője, a Machine Head és a Sepultura vagy éppen a Rage Against The Machine és a Mastodon.

Szinte hihetetlen, de a Godzilla néven végigjátszott első öt esztendőt is beszámítva két évtizede létezik már a csapat. Ennyi idő terméséből szépen össze lehet állítani egy tömény, de változatos másfél órás programot. Érdekesség a tavalyi Magma album tételei a The Shooting Star kivételével ennek első felében kaptak helyet, a tömeg azonban ugyanúgy beindult ezekre, mintha máris a L’Enfant Sauvage, a Vacuity vagy bármely más régebbről ismert dal szólna. A végső ráadást a jammelésbe torkolló dobszóló után elővezetett Territory – ha már szóba került a Sepu – jelentette, amely kétségkívül magával hozta az előre megjósolható népünnepélyt, de szerintem nem volt valódi apropója. Spontán (vagy annak ható) ötletként egy hosszabb klub-buli alatt valószínűleg jobban értékeltem volna, itt viszont szívesebben hallgattam volna helyette még egy saját szerzeményüket.

Ezzel együtt 2017 egyik kimagasló jelentőségű eseményének voltunk szem-és fültanúi. Ideértve a szokásos módon a hídon összegyűlt potyázókat is…

FOTÓK: RADÓ NORBERT, www.in-visible.hu.
További képek ITT.